Az olimpia egyik vonzereje – főképp a teniszezők számára – az, hogy a sok egyéni verseny után a játékokon végre saját hazájukat is képviselhetik, nemzeti színekben is dicsőséget szerezhetnek. Magasztos érzések kerítik ilyenkor hatalmába az egyszeri sportolót – csupán akkor lóg ki egy kicsit a lóláb, ha az illető patriotizmusa csak az ötkarikás részvétel kibrusztolásáig terjed. Marija Sarapova esetében például sokáig legalábbis kétértelmű volt a helyzet.

Harmincegy tagú csapattal utaznak az úszók a pekingi olimpiára – erről döntött a szövetség elnöksége. A szakvezetés Cseh Lászlótól, Gyurta Dánieltől és Kovács Emesétől érmet remél az ötkarikás játékokon, továbbá azt, hogy a csapat felülmúlja az athéni 21 pontos szereplést.

Tokió kitett magáért. Japán pazar játékokat szervezett, amelyen a sportra, a sportolókra irányult a figyelem. Először került sor olimpiára az ázsiai földrészen, s általános vélemény volt a résztvevők körében, hogy a helyiek nem csupán a sportversenyeken elért 16 aranyérmet érdemelték ki, hanem a rendezésért járó teljes elismerést is. A magyarok ismét remekül szerepeltek, tíz aranyérem a bizonyítéka, hogy a magyar sport végleg kiheverte a melbourne-i olimpiát követő kivándorlási hullám veszteségeit.

A fiúk nem vagy csak edzőként tudják megelőzni apjukat. A játékoskarriert tekintve szinte nincs olyan mutató, amelyben a fiatalabb generáció jobb lenne, mint az idősebb. Futballistaként verhetetlenek a nagy öregek. Négyoldalas összeállításunkban olvashatnak olyan családról, amelynek minden tagja a játékvezetést választotta; olyanról, amelyben a volt válogatott hátvéd apa és fia a golfpályán küzd egymással; és olyanról, amelyben a gyerek légiósként eljuthat addig a híres klubig, amelyben régebben édesapját ünnepelték.