Grazie Gigi! – Moncz Attila publicisztikája

Nagyon szerettem volna pók lenni a falon, és meghallgatni azt a beszélgetést, ami 1995. november 17-én, egy nappal a többek között Roberto Baggióval, George Weah-val és Paolo Maldinivel érkező Milan elleni meccs előtt zajlott le a Parma öltözőjében Nevio Scala és a klub 17 éves kapusreménysége között. Az addigra edzőként már KEK- és UEFA-kupa-győztes edző első számú kapusa, Luca Bucci sérülése miatt kényszerhelyzetbe került, de mindenki azt hitte, Alessandro Nistára esik a választása, nem pedig egy néhány évvel korábban még középpályásként gólokat lövő, a korosztályos tartományi válogatottban Cristiano Zanetti (későbbi 17-szeres olasz válogatott!) hátát fedező ifjoncra. Kapusedzőjével, Enzo Di Palmával a heti edzéseken mutatott parádés teljesítménye dacára is lebeszélték egymást a kockázatos lépésről, de a szombati produkció után Scala meggondolta magát:

– Gigi, mi lenne, ha holnap játszanál? Készen állsz?

– Mister, nem értem, mi ezzel a gond?

Scala egyből tudta, a sráccal nem lesz gond. Gianluigi Buffon pedig másnap többek között Baggio, Weah és Zvonimir Boban próbálkozásánál bemutatott bravúrjával, valamint egy 0–0-val megkezdte szédületes, 2023. augusztus elsejéig tartó pályafutását. Fájdalom, az első csapatfotóját nem tudta eltenni, mert arról lemaradt, hiszen az utánpótláscsapatban a meccs előtti fotózás nem volt divat, és mire a társai észrevették, hogy valaki hiányzik, ő már a gólvonalon állt, és nem lehetett onnan elmozdítani. Huszonnyolc évet töltött a pályán, ennyi idő alatt Olaszországban 17 (!) kormány volt hatalmon, három pápa viselte a halászgyűrűt, de hogy a saját portánkon is söprögessünk, a kizárólag nyomtatott verzióban létező Nemzeti Sportból multimédiás platform lett, erős online túlsúllyal. Buffon meg közben minden említettnél magabiztosabban és magasabb szinten tartotta magát a világklasszisok között. Ha valakiben esetleg felvetődne, hogy nem az volt, sürgősen szedje elő a 2006-os vb-döntő felvételét, és nézze meg, mondjuk, miként „szedi ki” Zinedine Zidane első emlékezetes fejesét (a másodiknál tehetetlen volt, azt Marco Materazzi csúnyán „benyelte”, Gigi nem érhetett oda), vagy menjen vissza még régebbre, az 1993-as U16-os Eb negyed-, illetve elődöntőjét lezáró tizenegyespárbajig, és nézze meg, hogy két 0–0 után miképp kell öt (!) védéssel továbbjuttatnia a nemzeti csapatot. A torna hősének eredetileg a nála két évvel idősebb, idővel Róma császárává avanzsáló Francesco Tottit szánták az olaszok, de az elődöntő után már Buffon virított a legnagyobb példányszámú olasz lap, a tekintélyes La Gazzetta dello Sport címlapján (!) mint a jövő nagy sztárja. Csak mondom, Buffon akkor még 15 éves sem volt!

Aligha tévedtek a korabeli kollégák, hiszen a minap a Corriere dello Sport azt találta írni Gigiről, hogy végrehajtotta a végrehajthatatlant, és árnyékba szorította Papa Dinót, azaz Dino Zoffot. Minden eredményét értelmetlen felsorolni, egyrészt, mert nem lenne elég a 7000 karakter, másrészt biztosan kimaradna belőle valami (oké, a BL-siker nem a feledékenység okán, az sohasem jött neki össze...), harmadrészt pedig Buffon ennél sokkal komplexebb jelenség. Generációkra hatással lévő kapus, úriember és egyéniség. Aki olaszként (!) azért kezdett el védeni, mert beleszeretett a kameruni Thomas N'Kono mozdulataiba. Aki az említett Parma–Milanra kilátogató családjának nem mondta meg még vasárnap sem, hogy ő kezd, és a família csak úgy egy órával a kezdés előtt, a sportigazgatótól értesült a hírről. Aki a poszt klasszikusa, a szovjet Lev Jasin örökbecsűjét („Szívj el egy cigit, hogy megnyugtasd magad, és igyál valami töményet, hogy feszüljenek az izmaid”) csak félig tette magáévá, azt viszont alaposan, hiszen 14 éves kora óta erős dohányos. Aki fiatalon show-t csinált a kapuban, mígnem az egyik gólt eredményező rossz cselsorozata után Fabrizio Larini, a Parma utánpótlásrészlegének vezetője félrehívta és közölte vele: vagy abbahagyja, vagy mehet, amerre lát. Aki 16-17 évesen azt hallotta edzőjétől, hogy 20 évesen már a Serie A-ban véd, mire ő csak annyit kérdezett vissza: „Jó-jó, de addig mit csinálok?” Aki először Avio Menconi edzőtől hallotta, hogy válogatott lesz, és e biztatásért cserébe minden egyes korosztályos válogatottban az első meccsén viselt mezét elküldte neki. Aki 2001-ben kapusok között világcsúcsnak számító, 54.1 millió euróért lett a Juventus játékosa, de akit sem ez, sem az 1000 milliárd lírás kivásárlási ára nem nyomott össze.

Egyetlen kihívás elől sem menekült el, bár az is igaz, neki élete első perceitől kezdve kihívásokkal kellett megbirkóznia. Merthogy amikor 1978. január 28-án megszületett, Maria és Adriano Buffon még csak kézbe sem vehette, a nyakára tekeredett köldökzsinór miatt az orvosok egyből rohantak vele az intenzívre. „Öt-hat napig inkubátorban feküdt, mint Jézus a kereszten. Nem tudtuk, lesz-e agykárosodása. Amikor az orvosok végre a kezembe adták, csak annyit mertek mondani, hogy Isten kezében vagyunk. De a Jóisten nagylelkű volt, nagyon jó volt hozzánk. Gigi kilenc hónapos korában már járt és beszélt. Hamarabb, mint bármelyik másik gyerek. Már akkor is ő volt az első számú játékos” – mesélte jóval később az édesanyja.

Ahogy aztán később az lett a vele 2006-ban világbajnok squadra azzurrában (176 fellépése rekord), a Serie A-ban (többek között a 657 meccse, 10 bajnoki címe és 285 kapott gól nélküli mérkőzése is csúcs), illetve ötször a nagyvilágban, a kapusok között is. „Huszonnyolc év futballtörténelem után Gigi ma még egyszer, utoljára bezárta a kapuját. Legenda lett. Azt mondta, elég volt. A 2006-os berlini világbajnokokból egyszerre lett mítosz. De ő volt közülük a legnagyobb” – méltatta a nagy visszavonulót a Gazzetta.

A 2006-os vb-cím említésének más aspektusból is fontos üzenete van. Utána ugyanis Buffon egy évet a másodosztályban védett, mert ő – például Fabio Cannavaróval vagy Zlatan Ibrahimoviccsal ellentétben, viszont Alessandro Del Pieróval egyetemben – kitartott a bundabotránya miatt száműzött Juventus mellett. „Úgy döntöttem, elsősorban azért maradok a Juvénál, mert hiszek a hálában. Ez olyan érték, aminek újbóli felszínre hozatalával jót tennénk a társadalomnak. Szerettem volna bebizonyítani, hogy a futballnak azok az értékei, amelyekben hiszek és amelyekről beszélünk, nem csupán szavakban léteznek, hanem a gyakorlatban is megvalósíthatók. A labdarúgás nem csupán üzlet, hanem érzelmek tengere is. Mindenkinek rá kellene jönnie, hogy érzelmek nélkül előbb-utóbb meghal a sportág. Az én szerény eszközeimmel ezt próbáltam meg bebizonyítani” – fejtegette. Sikerült neki, és amikor 2012-ben az élvonalba visszatérés óta először, ráadásul egyből veretlenül bajnok lett a „zebrákkal”, jöhetett a verbális leszámolás: „Vicces, amikor eltemetnek, te meg igazolod, hogy tévednek. Most mehet mindenki a temetésemre, de szólok, senkit sem találnak a sírnál. Az ilyen esetek miatt élek különösen szívesen. Várom, hogy a kritikusok megegyék a papírjaikat.”

Esetében nem csupán jól csengő szólam, mindenki által várt, de valós tartalom volt az Instagramra írt búcsúüzenete: „Ti mindent megadtatok nekem. Én mindent megadtam nektek. Együtt nyertünk.” A szeretet pedig kölcsönös volt. Már Parmában Supermannek tartották (amire ő ráerősített azzal, hogy tinédzserként a meze alatt Superman-pólót hordott!), ez pedig Torinóban tovább erősödött. Amikor 2016-ban több hibája miatt a média munkatársai, illetve a rivális táborok kikezdték, a Juventus szurkolói drapériával üzentek vissza: „Néha Superman is csak Clark Kent. De Gigi mindig is a mi szuperhősünk marad.”

És mivel már nem lehet rá haragudni egy-egy védése miatt, keddtől immár mindenkié.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!