Felelős felelőtlenség – Moncz Attila publicisztikája

A Freddie Mercury-éra utolsó Queen-slágere 1991-ben jelent meg. Nem túlzás, azóta milliárdok énekelték és éneklik a The Show Must Go On sorait. A „show-nak folytatódnia kell” sokkal vidámabb dal, mint aminek az apropóján utánanéztem a keletkezési körülményeinek.

A minap részt vehettem a Heysel 85 című mozifilm premier előtti vetítésén, és a filmben, ha nem is ezekkel a szavakkal, de ugyanezzel a „belső tartalommal” jelentették be az illetékesek, hogy a végül 39 halálesetet hozó lelátói tragédia dacára még aznap, mindössze másfél órás késéssel el kell kezdeni a Juventus–Liverpool BEK-döntőt. Én ettől a pillanattól számolom, hogy a futballban a gazdasági érdek megfellebbezhetetlenül átvette az uralmat a józan ész felett. Bár az is igaz, az egyetemes sportban már 13 évvel korábban megtörtént az első efféle kinyilatkoztatás. Az 1972-es müncheni nyári olimpiai játékokon a Fekete Szeptember nevű terrorszervezet 12, túlnyomórészt izraeli sportemberrel végzett, Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság leköszönőben lévő elnöke a szeptember hatodikai gyászszertartáson mégis azt mondta: „The Games must go on.” A játékoknak folytatódniuk kell.

Mindegy, milyen áron. A népet, de legfőképpen a szponzorokat minden körülmények között ki kell szolgálni. Az említett filmből kiderül, miképp ment, mehetett végbe 41 évvel ezelőtt az a döntési folyamat, ami egy erkölcsileg okvetlenül megkérdőjelezhető eseménysorozatot indított el. Semmiképpen sem célom filmkritikát írni, nem is tudok, de a látottak alapján okvetlenül üdvözlöm, a Romániában született, Belgiumban felnőtt Teodora Ana Mihai rendező vezette stáb igyekszik tárgyilagosan, dokumentarista jelleggel bemutatni a brüsszeli eseményeket. Végig két szemszögből látjuk az eseményeket, az egyik Marie-é, az alkoholista polgármester lányáé, egyben sajtósáé, akin keresztül a politikai és gazdasági elit véleményét ismerjük meg, a másik Lucáé, az olasz RAI televíziós társaság Belgiumban élő riporteréé, akit cége tudósítóként akkreditált a mérkőzésre, és aki eközben családtagjaiért aggódik, akiknek ő szerzett jegyet a balhé epicentrumának számító Z-szektorba.

Több mint négy évtized távlatából, korhű dokumentumok és felvételek nélkül természetesen nem merem azt mondani, minden pontosan úgy történt, ahogyan a kamera mutatja. De azt megjegyezném, az alkotók a Heysel-tragédiából a modern kor eszközeivel kreálhattak volna horrort, thrillert, Titanic-szerű drámát, ezek helyett azt választották, hogy korabeli felvételek és olykor kiváló színészi játék mellett a legvalószínűbb forgatókönyvet mutassák be a leginkább természetes módon.

Mai fejemmel azt mondom, abszolút hihető volt, amit láttam. Akkor, mindössze nyolcévesen nem tudtam felmérni, mi zajlott a Heyselben, hiszen a legpokolibb időszakban NDK zenés ajándékkosár ment a televízióban, mert az MTV visszakérte a képet Brüsszelből. Aztán amikor elkezdődött a találkozó, elkezdte közvetíteni a Michel Platini tizenegyesével a torinóiak javára eldőlő meccset. Pont ugyanúgy, ahogyan a német állami televízió, a ZDF kivételével minden társaság. Senki sem tudta, mi zajlott le a színfalak mögött. Hogy ki miképp próbálta másra kenni a felelősséget, ki hogyan hárította el a döntés meghozását. Ahogyan a műből is kiderül, csak egy közös vezérelv volt: „rám ne lehessen kenni semmit, nem az én hibám az egész”.

Sajnos az érdekek mentén zajló döntéshozatali folyamat, a felelősségtől való félelem azóta is visszatérő, általam gyűlölt vendég a sport világában. Kicsiben eklatáns példa erre a VAR, hiszen egyre több játékvezetői ítélet kapcsán figyelhető meg a „tutista” magatartás, az „én ne hibázzak, majd a gép megmutatja” elv, aminél csak az érdekelne, hogy aki ezért (a döntés meghozataláért, nem a pályán való, olykor magamutogató jelenlétért) pénzt kap, mennyit ad belőle a gépnek. Nagyban meg ott van az én újságírói karrierem alatti talán leginkább farizeus magatartás, az UEFA 9/11 kapcsán tanúsított viselkedése. A negyed évszázada végbe ment New York-i tragédia kedden történt, magyar idő szerint kora délután. Ültünk a Nemzeti Sport szerkesztőségében, vártuk, mikor fújják le az aznapra kiírt Bajnokok Ligája-játéknapot. Nem fújták le. Csak amikor felmérték, milyen nemzetközi visszhangot váltott ki az ikertornyok összedőlése, a sok haláleset, meg az ezek dacára lejátszott jó pár meccs, akkor merték elhalasztani a szerdai összecsapásokat. Akkor is nehéz volt komolyan venni a keddi mérkőzésekkel összefüggésben felhozott logisztikai és hasonló elveket, ma is az. Sajnos eleinte akkor is felülírták a gazdasági érdekek az alapvető emberi értékeket. 

Egy-egy gólt, pontot, mérkőzést, játszmát emberélet fölé helyezni szerintem 1985-ben is hiba volt, ma is az. Ha ezekből anyagi vagy PR-kérdést csinálunk (ahogyan például a filmben a polgármester, aki a páholyába invitál három sérült olasz szurkolót, de előtte okvetlenül kell róluk egy közös kép…), azzal túllépünk az emberi tragédián. De megtehetjük ezt? Lehetünk kiszolgálói a Mammonnak? Vagy tudunk emberek maradni, meg tudjuk őrizni az emberségünket? Sorsfordító helyzetekben ilyeneket is mérlegelnünk kell.

Mielőtt illúzióink lennének: a Heysel 85 alkotói nem tudják táplálni az emberségbe vetett hitünket. De ha felnyitnak pár szemet, szerintem már elérték a céljukat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!