Roberto Baggio: Az elveszített vb-döntő után meg akartam halni

A copfocska becenevá, 58 esztendős Roberto Baggio a The Athletic­nek adott interjújában idézte fel pályafutása meghatározó pillanatait és magánéletének fontosabb állomásait. Sokan minden idők legnagyobb olasz futballistájának tartják, akit gyakran említenek egy lapon Diego Maradonával vagy Pelével. Ő azonban szerényen így fogalmazott: „Köszönöm, de én ezt nem így látom. Nem tudom, mit mondjak. Nehéz magam ezek között az emberek között elképzelni. Sohasem éreztem úgy. Mindig csak egynek éreztem magam a milliárdnyi ember közül ezen a földön. Szerencsém volt, hogy futballozhattam, azt csinálhattam, amit szeretek. De nem érzem magam olyannak, mint ők.”

Majd hozzátette: „Ugyanaz az ember vagyok, aki tízévesen voltam. Szenvedélyesen szeretem az életet.” Elmondta azt is: legfőbb célja mindig az volt, hogy örömet szerezzen az embereknek.

„Ez volt az álmom. Hogy az emberek jól érezzék magukat. Ez volt a szemléletem tíz-, tizenöt, húszévesen is, egészen a visszavonulásomig.”

A közelmúltban találkozott korunk egyik legnagyobbjával, Lionel Messivel az Inter Miami egyik klubvilágbajnoki mérkőzése után, s átadta neki az 1994-es világbajnokságon viselt, dedikált olasz mezét. Mint emlékezetes: a 31 évvel ezelőtti tornán Baggio a kieséses szakaszban öt gólt szerezve vitte be a hátán az olaszokat a brazilok elleni pasadenai döntőbe, amelyben viszont a tizenegyespárbajban utolsó olasz rúgóként ő is rontott, így csak ­ezüstérmes lett. A mezátadás pillanatára így emlékezett vissza: „Amikor Messi meglátta, mit adok neki, meghatódott. Megsimogatta, összehajtotta. Gyönyörű volt látni.”      

Baggio pályafutása során megfordult a Vicenzában, a Fiorentinában, a Milanban, a Juventusban, a Bolognában, az Internazionaléban és a ­Bresciában is. Kétszeres olasz bajnok, Olasz Kupa-győztes, UEFA-kupa-győztes, világbajnoki ezüst- és bronzérmes, 1993 aranylabdása.

Az 1994-ben az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságra így emlékezett vissza: „Az egész világbajnokságot, nem csak a mi meccseinket, a hőség határozta meg. Felfoghatatlan volt. Embertelen erőfeszítést kellett tennünk, hogy játszani tudjunk. De a szenvedély és az eredmény iránti vágy hajtott minket, ráadásul az ott élő olasz bevándorlók büszkék voltak ránk. Ezt éreztük csapatként is, pluszerőt adott a nehézségek leküzdéséhez.”     

A döntőben kihagyott tizenegyeséről őszintén vallott: „Ha akkor lett volna nálam kés, leszúrom magam. Ha pisztoly, lelövöm. Abban a pillanatban meg akartam halni. Így volt.”     

Baggio 2004-ben, a Bresciánál eltöltött négy év után vonult vissza, amit felszabadulásként élt meg, főként az addigra szinte már elviselhetetlen fájdalmai miatt. „Edzés után hazamentem. Egy óra volt az út Bresciából, és mire hazaértem, annyira be volt feszülve a lábam, hogy nem tudtam kiegyenesíteni. A feleségem, Andreina lejött segíteni, hogy újra tudjak járni. A visszavonulás igazi öröm, felszabadulás volt számomra. Egy ponton rájöttem, itt az ideje élvezni a családommal az időt, közel lenni hozzájuk, megélni a mindennapokat, és végre azt csinálni, amit majdnem negyven évig nem tudtam. A szabadságot választottam. És ez felbecsülhetetlen.”     

Sohasem hagyta el az olasz bajnokságot, pedig bőven lett volna rá lehetősége. „Mindig visszautasítottam a külföldi csapatokat, mert arról álmodtam, hogy visszakerülök a válogatottba, és játszhatok a világbajnokságon Japánban és Dél-Koreában 2002-ben. De nem kerültem a keretbe. Voltak ajánlataim külföldi kluboktól, de mindig félretettem őket. Ha azt kérdezed, szerettem volna-e játszani a Bombonerában, a Boca Juniors pályáján és mezében, azt mondom: természetesen. Persze hogy szerettem volna, de nem úgy alakult.”