Álomgól mankóval

Mai értelmezésben szembetűnően otromba és érzéketlen a Nyomorék Gyermekek Országos Otthona megjelölés, sokáig mégis ezt a nevet viselte az 1903-ban alapított intézmény, amely ma már Mozgásjavító Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény és Kollégium néven működik Zuglóban. Itt készült 1926 márciusában a korabeli mozikban vetített filmhíradó-epizód, amely a testi fogyatékkal élő gyermekek mindennapjait és a falak között zajló pedagógiai munkát volt hivatva szemléltetni. Látjuk az amputált lábú cipésztanonc ügyes mozdulatait, a kézhiányos tanulók bőrdíszműves-gyakorlatait, az iskolai órán kiszólított diákot, aki ujj nélkül írja a táblára gyöngybetűkkel: „Isten, áldd meg a magyart!” A mozgóképes összeállítás sport szempontjából legérdekesebb része azonban a „Football” alcímmel bemutatott húsz másodperc, amely két jelenetből áll: előbb a mindkét lábukat elveszítő gyermekek játékát látjuk (a kis méretű labdát itt kézre erősített merevkesztyűvel ütik egymásnak), majd a legalább egylábú rokkantak szabályos focijából kapunk némi ízelítőt. 

Az intézményben zajló sportélet 1929-től szervezett keretet öltött, sportegyesületi formában megalakult a Nyomorékok SE, amelynek futballcsapata hosszú évekig szerepelt a Budapesti Labdarúgók Alszövetsége által szervezett bajnokságokban, mérkőzéseit ép ellenfelekkel szemben játszva. A magyarfutball.hu adatai szerint a Nyomorékok SE utoljára az 1949–1950-es idényben indított együttest, amely akkor a BLASZ III. 4. osztályában a tizenhat csapatos mezőny 16. helyén végzett – ez azért érdemel külön említést, mert előzőleg egyszer sem lett utolsó. Volt idő, amikor tartalékcsapatot is futtatott az egyesület, a Nyomorékok II emléke azonban mára az első gárdáéval együtt a futballmúlt homályába vész. Pedig nem tanulság nélkül való feleleveníteni a magyar labdarúgó-kultúra speciális szereplőinek történetét, magunk is tettünk erre kísérletet a Népsport melléklet 2021. június 21-i számában, A Nyomorékok SE harcai című cikkben. Itt idéztük mások mellett Benedek Ernő tanár Nemzeti Sportban megjelent 1937-es szakvéleményét: „Ők azt hiszik, hogy játszanak, pedig gyógyulnak. A beteg testrész gyógyulását segíti elő a játék. És ez a gyógyulás sokszor nagyon komoly: közel hetven a száma azoknak a játékosoknak, akik úgy jöttek hozzánk, hogy alig vonszolták magukat. Most különböző polgári csapatokban szerepelnek. Van köztük olyan is, aki profi NB-csapatban játszik.” 

A végtaghiányos fiatalok futballozása az 1920-as, 1930-as évek sajtójának vissza-visszatérő témája volt, és a többnyire kellő empátiával megírt riportok egybehangzó tanulsága szerint a játék eredendő értékei a fogyatékosok futballja során erősen kidomborodtak. A szenvedélyes küzdelem, a csapatszellem, a kitartás és a fejlődés szándéka meghatározta az alkalmi mérkőzéseket, amelyeknek helyszínéül az intézet filmben is felbukkanó pályája szolgált. 

Ezúttal az 1926-os filmhíradó apropóján szeretnénk megvilágítani az 1929-es egyesületalapítás korábban nem taglalt részleteit. Teljes terjedelmében közzétesszük a levelet, amelyet az intézet vezetősége juttatott el a Magyar Ifjúsági Labdarúgóligának, próbálván meggyőzni az illetékeseket a fogyatékkal élők versenyképességéről.

„A Nyomorék Gyermekek Országos Otthona olyan intézmény, amely a fiatalon felvett testi nyomorékot rövidebb vagy hosszabb időn át neveli, gyógyítja, tanítja és kiképezi úgy, hogy bizonyos idő múltán vagy teljesen ép, vagy éphez hasonló lesz úgy magatartásában, mint munkateljesítményében. Minden igyekezetünk odairányul, hogy belőlük az életben teljesen elhelyezkedni tudó, munkabíró, munkakedvelő produktív egyént neveljünk. Intézetünkben a nyomorék testi kiképzésére talán még nagyobb súlyt helyezünk, mint bármely más intézetekben. A nyomorékoknak szüksége van elsősorban sok mozgásra, sok levegőre, napfényre, de szüksége van még szervezetének edzésére is. Ezért növendékeink a sport minden ágát űzik. A futball egyike azoknak a sportoknak, amelyeket növendékeink legszívesebben űznek. Hozzáértők állítása szerint növendékeink, különösen azok, akiknek csak kezük hiányzik, tehát lábuk jó, játéktudásukért elismerést érdemelnek. Növendékeink közül többen játszanak ifjúsági egyesületekben és a lehető legjobban állják ott meg a helyüket. Ez adta nekik azt a gondolatot, hogy külön ifjúsági sportegyesületet alakítsanak, amelyben dolgozva bemutathassák a világnak úgy tudásukat, mint a sport iránt bennük rejlő készséget, valamint azt, hogy a nyomorék még itt is megállja a helyét. Fentiekre való hivatkozással azon tiszteletteljes kéréssel járulok a tekintetes Vezetőség elé, hogy az intézetünkben máris ideiglenesen megalakult Nyomorék Gyermekek Országos Otthona sportszakosztálya című egyesülésünket tudomásul venni és a MILL kötelékébe besorozni szíveskedjék. Egyben tisztelettel meghívjuk a tekintetes Vezetőséget intézetünkbe oly célból, hogy intézményünk munkásságát, növendékeink sportkészségét és elevenségét a helyszínen tanulmányozni szíveskedjék.”

A kérés meghallgatásra talált, a Magyar Ifjúsági Labdarúgóliga legalábbis nyitottnak mutatkozott az igény körültekintő vizsgálatára. A szervezet döntéshozóinak dilemmájáról és a különféle szempontokról Lipcsei Jenő, a korszak egyik meghatározó sportlapírója, egyebek mellett a Sport és játék, a Magyar sport pantheonja, valamint a Magyar futballbírák évkönyve című kötetek társszerzője adott számot a Sporthírlap hasábjain.

„A szokatlan levél alapos fejtörést okozott a MILL-ben. Mert hiszen arról van szó, hogy itt tizenegy, magát harcképesnek érző, de testi hibák hendikepjével sújtott ifjú az éptestűekkel szemben vágyakozik a bajnoki pontokért vívandó küzdelmekre. Hát hogyan vihető ez keresztül? Az eszme nemes. Mert ezek az ifjak be akarják bizonyítani, hogy nyomorék állapotban is különbek, sportra termettebbek az éptestűeknél. A sport kegyetlen… Kiveti magából azokat, akik nem rendelkeznek a természet adományával. Az ügy a tanács elé került, amely határozott: szálljon ki az elnökség az orvossal együtt az otthonba, vizsgáltassék meg a sportba bekapcsolandó anyag harcképesség, de azon felül még oly szempontból is, hogy testi hibáik folytán ne kelljen elszenvedniük a fizikailag különbek gúnyolódását, ami a bajnoki csaták atmoszférájában, nem teljesen intelligens ifjak részéről talán-talán feltételezhető.”

A vizsgálat eredménye a Nyomorékok SE fentebb hivatkozott statisztikái alapján sejthető. A helyszíni terepszemlét tartó bizottság tagjait rögtön lenyűgözte egy mankós fiú, aki érkezésük pillanatában éppen húsz méterről lőtt óriási gólt. Nem mellesleg a bentlakók büszkén meséltek arról, hogy a Kőbányai AC épekből álló ifjúsági csapatát előzőleg 5:0-ra legyőzték. Adjuk vissza azonban a szót Lipcsei Jenőnek, aki a szemlézőkhöz csapódó riporterként maga is láthatta-hallhatta a Mexikói úti intézményben zajlott kulcseseményeket.

„Megjelenik a csapat vadonatúj kék-fehér dresszben, új cipőkkel a lábukon. Szép, magas termetű, válogatott legénykék, minden mozdulatuk futballistára vall. Gyorsak, fürgék, éplábúak. Csak ha nagyon figyeljük őket, vesszük észre, hogy egyiknek a keze, a másiknak a karja béna, olyiknak jobb- vagy balkezük hiányzik. De ezt csak szándékosan figyelő szem veszi észre. Csillogó szemekkel, labdaéhesen koncentrálják figyelmüket a játékra. Egymást megértve összejátszanak, nagyszerűen passzolnak, stoppolnak, lőnek. Rendkívül gyorsak. És hogy a kontraszt is meglegyen: a kapuban két épkezű fiú áll. Az egyik biceg ugyan és a másiknak meg az egyik lába műláb. De ez nem akadályozza őket, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal ne dobják magukat a labdára. Meghallgatjuk közben az igazgatót.

– Kérem, uraim, én nem értek a futballhoz. De látom már hosszú ideje, hogy ezeknek a fiúknak minden gondolata, öröme a futball. És nekünk az a legfontosabb, hogy visszaadjuk ezeknek az önbizalmukat. Ha látjuk, hogy ezek a gyerekek nem érzik maguknál különbeknek, szerencsésebbeknek az éptestűeket, akkor elértük célunkat. Úgy adjuk vissza őket az életnek, mint a társadalomnak a többi emberekkel egyenértékű tagját.”

Az érv hatott, a MILL teljes jogú egyesületként vette fel tagjai sorába az új csapatot.