A kitalált Hidegkuti család

A Leszámolás című, magyarul beszélő szovjet film és az Őfensége levest főz című csehszlovák vígjáték mellett a Magyar Filmhíradó legújabb részét ajánlotta olvasói figyelmébe a Népsport 1953. október 22-i száma. Az összeállítás epizódjai között szerepelt a berentei erőmű építése, a hanglemez gyártásáról készített ismertető, a román–magyar tekeverseny és a „Látogatás Hidegkutiéknál” című kétperces filmanyag. Az a két perc rövid, ám mesteri munka, a korszak politikai propagandájának gyöngyszeme, amely már a híres londoni 6:3 előtt egy hónappal előrevetítette, miként állítja érdekei szolgálatába a hatalom a magyar futball ünnepelt vitézeit. Nem véletlenül poroltuk le itt a kissé régies kifejezést, használata Hidegkuti Nándor (1922–2002) esetében többszörösen indokolt. A történetet maga az Aranycsapat visszavont centere foglalta össze 2001-ben a Nemzeti Sportnak adott interjúban, a Szöllősi Györggyel folytatott beszélgetése során: „Negyvenöt előtt, ha gólt rúgtam, vagy ha megjelent a Nemzeti Sportban az összeállítás, mindig azt írták, »V. Hidegkuti«, azaz vitéz Hidegkuti Nándor. A címet apám kapta, aki katona volt az első világháborúban, emlékszem, gyerekkoromban jártunk is a vitézi rend rendezvényeire. Ma már nincs ennek különös jelentősége, de az ötvenes évek elején bizony nem nézték jó szemmel, hogy ilyen »múlttal« válogatott játékos lehetek. Nem is maradhattam volna az, ha Sebes Guszti bácsi nem áll ki mellettem minden politikai tekintélyével. Végül azzal mentett meg, hogy a Filmhíradóval csináltatott egy filmet, amelyben valóban szorgalmas, a munkahelyén mindig megbecsült édesanyámat úgy mutatták be, mint a munka hősét, mint sztahanovistát. Ezt a filmet levetítették néhányszor, így már nem kellett attól tartanom, hogy megbélyegeznek politikailag.”

A videó forrása: Filmhíradók Online

Erről a nevezetes darabról szól Filmhíradók nyomában című sorozatunk aktuális cikke. Amikor mestermunkát említettünk, nem az irónia beszélt belőlünk, a gondosan kidolgozott, képkockáról képkockára megtervezett, az ideológiai üzenetet erős vizuális jelzésekkel közvetítő kisfilm valóban precíz produkció. A fennmaradt leírás pontos forgatókönyvnek tűnik: „Részletek a bécsi Práter Stadionban 1953. október 11-én délután lejátszott és 3:2-es magyar győzelemmel végződött osztrák–magyar barátságos válogatott labdarúgó mérkőzésből (Szepesi György kommentátor épp Hidegkutinak a 2. félidő 65. percében szerzett fejes gólját közvetíti a rádióban; mezőnyjáték, közönségképek). A Hidegkuti család budapesti otthonában a feleség, a gyerekek és a labdarúgó szülei a mérkőzés rádióközvetítését hallgatják (nappali szoba berendezése, feszült figyelem, cigarettázás, a gólnál puszilkodó, ölelkező, tapsoló, mosolygó családtagok, akik aztán »Pszt!« – csendre intik egymást, hogy tovább hallgathassák a tudósítást). Hidegkuti édesanyja közelképen, majd az óbudai Újlaki Téglagyárban, munka közben (az elkészült tetőcserepek minőségét ellenőrzi, majd a cserépgyártó részleg munkásnőivel egyeztet; futószalagon érkező cserepek, polcokra rakodás). Hidegkutiné egy agyagbányánál a Kiscelli-hegyoldalban (beszélget egy helyi munkavezetővel, külszíni fejtés, agyagszállítás láncokkal összekötött csillékkel; a munkaidő végét jelző kürtszó; háttérben a téglagyár körüli grundok). Ikerházak (munkáslakások az óbudai téglagyár környékén, léckerítések, földút), egy ház előtt guggoló gyerekcsoport, akiknek Hidegkuti Nándor meséli fociélményeit (érkező édesanya köszöntése puszival, séta az utcában, nyomukban gyereksereggel, majd betérés az egyik házba).” 

A film nyilvánvaló megkomponáltságával és életszerűtlenül didaktikus jeleneteivel együtt is élvezhető, bár a rendezettség kissé zavaró jeleként a rádiót hallgató családtagok Szepesi „Gól!” kiáltásával egy időben, pillanatnyi reakcióidő nélkül emelik kezüket a magasba. Ezután a fent leírt képsorokat látjuk, miközben felváltva halljuk a helyszíni kommentátor és a női narrátor hangját: „»Bravó! Aj, de szép gól volt! Hidegkuti fölugrott, megnézte magának a sarkot, aztán látta, hogy Zeman...« Örül a fia, felesége, kislánya. »…fejjel a meglepett Zeman mellett a jobb alsó sarokba fejelte a magyar csapat második gólját...« Örülnek szülei. De talán legbüszkébb mégis az édesanya. Hidegkuti Nándorné, az Újlaki Téglagyár sztahanovista művezetője, az építőipar kiváló dolgozója. Baj van a cserepek minőségével. Hidegkuti néni azonnal intézkedik. Jól érti ezt a munkát, hisz már tizenegy éves korában itt dolgozott a gép mellett, és azóta negyvennyolc esztendő telt el. Ha kell, kimegy a bányába is, nehogy fennakadás legyen az anyag körül. És mire mindent elintéz, jelzik is a munkaidő végét. Otthon már várja a fia, hogy beszámoljon a nagy győzelemről. Azonban más hallgatósága is akadt. A telep gyerekei kíváncsian hallgatják Nándi bácsit, aki maga is itt nevelkedett és innen indult el, hogy dicsőséget szerezzen az egész világon a magyar sportnak.” 

Bár nem ismerjük a készítők névsorát, a Látogatás Hidegkutiéknál című filmetűdben alighanem benne volt Csőke József (1927–2012) filmrendező és operatőr keze, a családlátogatás sikere „ágyazhatott meg” a beépített otthoni jeleneteknek a 6:3-ról, a londoni utazásról, az itthoni szurkolásról készült későbbi háttérfilmben. A Balázs Béla-díjas alkotó utóbbi munkájáról így beszélt a História folyóiratnak adott 2003-as interjúban: „Bámulatos gyorsasággal készítettük el a filmet. Körülbelül 10–12-szer több anyag volt, mint ami végül is belekerült a filmbe. A film a legelején a 12 játékos arcképével kezdődik, amit a Könyves Kálmán körúti laboratóriumban készítettünk elő. […] A londoni felvételek mellett itthon is dolgozott négy operatőr. Felvettük például a Bozsik családnál – miközben rádión hallgatták a közvetítést –, hogyan reagálnak a gólokra. Grosicséknál ugyanúgy. Ez a harmincperces film, »Az évszázad mérkőzése« három hétig a filmhíradók helyett ment a mozikban. Ilyen semmikor máskor nem volt, hogy egy sportfilm ment a filmhíradó helyett. Euforikus hangulatban volt az ország. Amikor a közvetítés volt, mondják, olyan öröm töltötte el az embereket, mintha mi nyertük volna meg a második világháborút.” 

Tisztában volt a futball varázserejű hatásával a politika is, és azzal is, hogy a szívekben dobbanó boldogság valóság elleni fájdalomcsillapítóként és mágikus élménypótlékként adagolható. Az Aranycsapat játékosai akaratukon kívül lettek így a hatalom eszközévé, Hidegkuti Nándort pedig fent említett, „bűnös” múltja különösen kiszolgáltatottá tette az alattomos játszmákkal szemben. Utánanéztünk, a polgári családban, Dvornik Nándor néven született, Hidegkuthyként nevelkedett futballistával kapcsolatban utoljára 1944. december 22-én szerepeltette a sportsajtó a „vitéz” előtagot. A Nemzeti Sport riportja a háborús Budapestről és Hidegkuti hűséges hozzáállásáról egyaránt szép példával szolgál: „Az Elektromos heti műsora szerint keddenkint erőnléti edzés van. Elmentünk egyszer kedden a Latorca utcai pályára. Csak egy első csapatbeli játékos volt kint, vitéz Hidegkuti. Később sem jött ki más. – Kedden általában csak én tudok kijönni – mondta Nándi egykedvűen. – A többieket nem engedik el a munkahelyükről, vagy szolgálati beosztásuk miatt vannak távol. Lefutott két kört, kapura lövöldözött néhány ifjúsági társaságában.” 

Ami a családtörténet utólagos átalakítását illeti, a Fekete Pál tollából, de Hidegkuti személyes elbeszéléseként megjelent 1962-es portrékönyv, az Óbudától Firenzéig már az újraírt verzió teljes változatát festi elénk. Nem szerepel benne a Csodacsatár című film szégyenletes újraforgatása (Puskás Ferenc 1956-os emigrálása után a vele rögzített mozzanatokat újra felvették Hidegkuti szereplésével), ahogyan a bénító alku sem, amellyel családi életét tönkretéve béklyóba kötötték a sportembert 1960-ban engedélyezett Fiorentina-edzői munkája előtt (hároméves olaszországi tartózkodása alatt két gyermeke közül az egyiket „túszként” mindig Magyarországon kellett tartania).

„Az óbudai polgárfiúból gyárban dolgozó élmunkásnő sarja lett, a családtörténet proletár változatát bemutatták a filmhíradóban, s még a Rákosi-rendszer kimúlta után évekkel is forgalomban maradt, amennyiben Hidegkuti 1962-es önéletrajzi könyve is olyan családi életképpel nyit (hajnalban a téglagyárba siető szülők, szerény kis kertes ház), mely ezt az eredettörténetet erősíti meg” – húzza alá a változást Fodor Péter Aetas folyóiratban közzétett, Hírnévpolitika és a történelem esetlegességei című 2015-ös tanulmányában. A Hidegkuti-filmhíradóval foglalkozik Mező Gábor frissen megjelent, Aranycsapat a terror idején című könyve is, a korábbi üzemtulajdonos édesanya sorsát kiemelve: „Akár a Szabó család, mintafamília a népnek. Igazán bravúros teljesítmény az idősebb asszonyé, ha kell, a bányába is lemegy, vállas, dolgos karjai jól bírják a munkát. Talán már a kirablását, a kis gázgyár elvételét is elfelejtette…”