Aki először úszta át a La Manche csatornát

A 19. század derekán az ember már rekordokat kergetett, a technológiai fejlődéssel sebességieket, a hegymászás elterjedésével magasságiakat és persze távolságiakat is – például a vízben.

A La Manche csatornát például éppen 150 éve, 1875. augusztus 24-ről 25-re úszta át először ember mindennemű segítség nélkül: a 27 éves angol Matthew Webb. Aki a shropshire-i Dawley-ben született dr. Matthew Webb sebész 13 gyermekének egyikeként, a Severn folyóban játszva tanult meg úszni, és miután elolvasta W. H. G. Kingston Öreg Jack című könyvét, már 12 évesen dolgozni kezdett a kereskedelmi tengerészetnél. A liverpooli Rathbone Brothers alkalmazásában világot behálózó útvonalakon teljesített szolgálatot, amelynek során eljutott egyebek mellett Kínába, Indiába, Hongkongba, Szingapúrba és Jemenbe is.

Miután 1865-ben befejezte másodtiszti kiképzését, további tíz évig járta a tengereket, egy ízben a Szuezi-csatornában a víz alá merülve kiszabadította a hajócsavart a belegabalyodó kötélből, az Atlanti-óceán közepén pedig a hajójáról vízbe ugorva megpróbált megmenteni egy férfit, aki a vízbe esett. Ez utóbbi tettéért (ami amúgy sikertelenül végződött…) megkapta első Stanhope-érmét, amit az Egyesült Királyságban az előző évben végrehajtott legbátrabb és leghősiesebb mentési akcióért adományoznak a brit királyi haditengerészet hős tisztje, Scudamore Stanhope emlékére.

Webb pályáját végigkísérték a heroikus akciók, egyszer az egyik öccsét is megmentette a vízbe fúlástól, és egy társán segítve tengerészttanoncként is volt hasonló jócselekedete. Ráadásul a parton sem volt híján a bátorságnak, Hongkongban például egyedül vert vissza egy rablótámadást, amikor cimboráival a kikötőben időztek. Emellett virtusból mindig készen állt arra, hogy elkápráztassa a társait, egyszer például egy újfundlandi kutyával versenyzett, hogy kiderüljön, ki bírja tovább a viharos tengeren. Egy óra elteltével Webb még mindig úszott, de a kutyát ki kellett menteni a vízből.

Matthew Webb mindig is kokettált a La Manche átúszásával – ő persze English Channelnek, Angol csatornának hívta, hiszen jó érzésű brit szája ma sem áll rá a tengerszoros világszerte ismert francia nevére. Amikor 1875 augusztusában Londonból a doveri Flying Horse Innbe költözött, hogy elkezdje az utolsó előkészületeket, naponta egy órát úszott, kivéve minden tizedik napot, amikor akár ötöt is.

Webb a helyiekkel konzultálva azt tervezte, hogy apály idején indul, és elkapja az áramlatot, amint az nyugat felé fordul. Támogatásként az Ann nevű hajót választotta, de orvosról hallani sem akart, mondván, ő ismeri a legjobban az egészségi állapotát. Megvárta a jó időt, és augusztus 12-én kezdte el első kísérletét. Az Illustrated Sporting and Dramatic News szerint úszás közben kipróbált egy úszószemüveget, de az nem jött be neki. Amikor az időjárás rosszabbra fordult, és hét óra elteltével a körülmények megakadályozták a folytatásban, feladta, ám nem csüggedt, és augusztus 24-re kitűzte a következő próbálkozást.

A nagy napon a tenger hőmérséklete 18 fok volt, Webb szalonnát és tojást reggelizett vörösborral, majd elindult az Admiralty mólóhoz. Nagyjából 14 és 20 óra közé jósolták a csatorna átúszásához szükséges időt, szépen dokumentálták Webb fizikai állapotát is: a súlya 93 kg, mellkasának kerülete 1030 mm, magassága pedig (ez vélhetően nem változott meg a vízben…) 173 cm volt.

Végül 12 óra 56 perckor Matthew Webb piros selyem fürdőruhában leugrott a mólóról. Az apály az első háromnegyed mérföldön magával sodorta, az Ann kísérőhajó mellett két kisebb csónak is a segítségére volt, az egyikben Charles Bakerrel, aki az úszás egy részében csatlakozott a vízben Webbhez. Az Ann fedélzetén alig fértek el a lelkes riporterek a The Fieldtől, a Daily Newstól, a Dover Expresstől, a Daily Telegraphtól, a Dover Chronicle-tól, a Timestól, az Illustrated Sporting and Dramatic Newstól és a The Illustrated London Newstól.

A lehűlés ellen egy liter delfinolajjal bekent Webb mellúszásban kezdett, 25 karhúzással percenként, ami hamarosan 20-ra lassult. Tőkehalmájolajat, marhahústeát, brandyt, kávét és sört fogyasztott, hogy megőrizze testhőjét. Webb kitartóan úszott, 17.30-ra Dovert már nem lehetett látni, 20.35-kor Webbet fájdalmasan megcsípte egy medúza, de egy pohár brandy után folytatta, végül csaknem 22 óra úszás után, augusztus 25-én délelőtt 10.41-kor Calais közelében partot ért. 

Webbnek 38 fokos láza volt, két duzzanatot találtak a nyakán, amúgy azonban csak ólmos fáradtságot érzett, és a Hotel de Paris-ban egyhuzamban 24 órán át aludt. Másnap felszállt egy zászlókkal díszített Castaliára, hogy visszatérjen Angliába. A doveri kikötőben izgatott tömeg várta, és a győztes háborús hősöknek kijáró „See the Conquering Hero Comes” című dalt énekelte. Mindenki őt ünnepelte, fogadta Sir William Cotton, London főpolgármestere, állva tapsolták a Royal Cambridge Music Hallban, és a portréját is megfestették.

Ekkor még úgy tűnt, Webbnek bejött az élet, mert a lelkes honfitársak adományaiból kisebb vagyonra tett szert. A londoni tőzsde létrehozott számára egy adománygyűjtő alapot, amely 2424 fontot (mai áron 290 ezer fontot, forintban több mint 130 milliót!) gyűjtött össze neki. A La Manche hőse 500 fontot adományozott apjának, és 1782 fontot fektetett be, mielőtt Londonba, Kensingtonba költözött. Innentől halmozta az újságok címlapjaira kívánkozó kihívásokat, két évvel a La Manche után, 1877-ben teljesített egy 40 mérföldes (64 km) távot Gravesendből Woolwichig a Temzében, 1879-ben hat nap alatt 74 mérföldet (119 km) úszott, 1882-ben pedig igazi attrakcióként 128.5 órát lebegett a víz színén a Bostoni Kertészeti Csarnokban…

Webbnél 1883 márciusában tuberkulózist diagnosztizáltak, miután egy hosszú távú verseny után vért köpött. Két hónapra ágynak dőlt, testvére, az orvosként dolgozó Thomas arra biztatta, hogy egészsége érdekében hagyjon fel az úszással. Cserébe az akkor már a pénze nagy részét elherdáló, anyagi nehézségekkel küzdő Webb bejelentette, hogy átússza a Niagara-vízesés alatti szurdokban lévő veszélyes örvényt.

Kibérelt egy házikót, és egy hónapig edzett, végrendelkezett, alaposan megcsappanó vagyonát feleségére, Madeleine-re hagyta, és amikor az őt a helyszínre szállító hajó üzemeltetője megpróbálta őt lebeszélni az akcióról, csak ennyit mondott neki: „Viszlát, fiú!”

Eleinte nem volt gond, ám egy nagy hullám felemelte, hősünk felkiáltott, majd az örvény a víz alá húzta, többször rövid időre felbukkant, ám végül eltűnt, és soha többé nem látták élve. Négy nappal később találták meg a holttestét, a boncolás kimutatta, hogy Matthew Webb víznyomás okozta bénulásban halt meg, ami légzési elégtelenséghez vezetett. És a La Manche? Harminchat év telt, amíg végre másnak is sikerült átúsznia a csatornát, Thomas Burgess 1911-ben teljesítette a kihívást. Ez azóta több mint 2500 úszónak sikerült.