Nem akkor, nem ott, nem azokkal – klub-vb, a megúszás jegyében

Pirae festői szépségű hely Tahiti szigetén, turistacsalogató fotókról ismert korallzátonyokkal, dús trópusi növényzettel, tengerparti pálmafákkal ékesítve. Francia Polinézia fővárosához, Papeetéhez tartozik, bővelkedik kókuszolajban, vaníliában, kauricsigában és fekete gyöngyben, a világfutball figyelme elől azonban eleddig gondosan elbújt a végtelen Csendes-óceán mesebeli szigetei között. Pedig labdarúgócsapata, az AS Pirae igazán igyekezett, tízszer megnyerte a tahiti élvonalbeli bajnokságot, 2006-ban pedig óriási meglepetésre eljutott az Óceániai Klubbajnokság döntőjéig (ez az európai Bajnokok Ligája térségbeli megfelelője), amelyben megállította Új-Zéland legerősebb együttese, az Auckland City. Aztán visszasüllyedt az óceániai futball láthatatlan bugyraiba, és ha a világ nem bolydul fel a koronavírus-járvány miatt az elmúlt években, valószínűleg meg is marad a romantikus ismeretlenségben. Az élet azonban a sportszervezés terén is feje tetejére állt, így váratlanul úgy alakult, hogy a földkerekség legrangosabb globális klubversenyén, a csütörtökön kezdődő klubvilágbajnokságon az AS Pirae mérkőzésével indul a nagy futballünepség. Nem úgy, nem ott és nem azoknak a részvételével, ahogyan, ahol és akikkel azt az előzetes kiírás diktálná.

Nem túlzás, ebben a helyzetben minden körülmény rendhagyó és abszurd, valahogy így összegezhetnénk: az AS Pirae másik csapat helyett lép pályára 2022. február 3-án a 2021-es klubvilágbajnokságon, amelyet a Kínát váltó Japán helyett az Egyesült Arab Emírségekben rendeznek, a korábban bejelentett 24 csapat helyett hét együttes részvételével. Kétségtelenül nem segíti az amúgy is legitimációs gondokkal küzdő verseny megítélését az aktuális kupát övező teljes összevisszaság, más kérdés, hogy erről ez esetben legkevésbé sem a szervezők tehetnek.

A csendes-óceániai futballhullámok által felszínre vetett AS Pirae annak köszönheti hirtelen jött szerencséjét, hogy az Óceániai Labdarúgó-szövetség eredetileg nevezett képviselője, az új-zélandi Auckland City a helyi utazási korlátozások miatt december végén kénytelen volt visszalépni, a kontinens futballvezetői némi fejvakarás, lázas tűzoltómunka és kétségbeesett telefonálgatás nyomán a tahiti klubot találták alkalmasnak a beugró szerepre (tekinthetjük az Auckland City sportdiplomáciai lekörözését az AS Pirae sajátos visszavágásának a 2006-os óceániai klubdöntős vereségért). Hozzá kell tenni, már a nemzetközi tapasztalattal büszkélkedő új-zélandi csapat is furcsa előzmények után került volna versenybe, az óceániai kontinenstornát ugyanis 2021-ben a Covid miatt lefújták, az aucklandiak korábbi sportérdemeikre tekintettel kaphattak indulási jogot.

Persze a nagyvilágot nem az AS Pirae érdekli, és az Auckland City is csak mérsékelten, a klubvilágbajnokság két slágercsapata, mint mindig, az idén is Európa és Dél-Amerika küldöttje, aktuálisan a Bajnokok Ligája-győztes Chelsea és a Libertadores-kupa-nyertes Palmeiras. A lebonyolítást tekintve maradt a megszokott közönségbarát, ám nyilvánvaló igazságtalansága miatt sokat bírált rendszer: hogy ne rabolják túlságosan a zsúfolt versenynaptártól amúgy is szenvedő „nagyok” idejét, az európai és a dél-amerikai csapat csupán az elődöntőben csatlakozik a versengéshez, ráadásul egymással csupán a döntőben találkozhat (és a nézők túlnyomó többségének reményei szerint találkozik is). Az AS Pirae és a emírségekbeli al-Dzsazíra a mínusz egyedik körből indul, a párharc győztese a szaúdi al-Hilal együttesével csap össze, míg a másik ágon az egyiptomi al-Ahli és a mexikói Monterrey küzd az elődöntőbe jutásért. Szép a mezőny sokszínűsége, ám hatalmas csodának számítana, ha február 12-én, az Abu-Dzabiban rendezendő döntőben nem folytatódna a 2000 óta szigorúan követett hagyomány, és nem a két régi futballnagyhatalomnak számító földrész valamelyike adná a bajnokot. Érdekesség, hogy 2013 óta egyhangú európai uralom tapasztalható, az utóbbi kilenc évben a Bayern München, a Real Madrid, a Barcelona és a Liverpool ért a csúcsra – legutóbb, a 2020-ról 2021-re halasztott tornán újra a bajor csapat.

Lássuk be azonban, akármi lesz is a torna végeredménye, az idei klub-vb-t a kivételes körülmények miatt a megúszás jegyében bonyolítják, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség ki nem mondott célja, hogy kipipálhassa az eseményt. Ami maradt a grandiózus, sokcsapatos, 2021-re meghirdetett szupertervből, kompromisszumos csökevény csupán, vagy ha úgy tetszik, az eddigi, megszüntetendő állapot kényszerű meghosszabbítása. A kérdés ijesztően és méltatlanul hangzik, mégis régóta érvényes a klubvilágbajnokság kapcsán: kit érdekel? A FIFA-boszorkánykonyhájában tüsténkedő futballgazdasági és marketinges ötletgazdák felvetésében talán inkább ebben a megfogalmazásban: mit kellene csinálni a klub-vb-vel, hogy több embert érdekeljen? Hiszen mindannyian tapasztalhatjuk, a nemzetközi futballközegben lázas izgatottság érzékelhető a nagy válogatott tornák, a világbajnokság vagy például az Európa-bajnokság, a Copa América, az Afrikai Nemzetek Kupája közeledtével, a klubfutballban még mindig felvillanyozó pillanat a Bajnokok Ligája-szezon rajtja, olyannal azonban még nem találkoztunk, aki feszülten számolja a napokat a klubvilágbajnokság kezdetéig. Noha a koncepció, amely a földrészek aktuális bajnokainak versenyeztetésére épül, kétségtelenül logikus és hívogató, valamiért kezdetektől fogva küzd az esemény a viszonylagos érdektelenséggel, különösképpen a klubfutball terén végletekig elkényeztetett európai fogyasztók körében.

Szélsőséges eszközzel igyekszik megőrizni a FIFA saját mostohatornáját az unalomba fulladástól, Gianni Infantino elnök már 2016-ban bedobta mentőötletét: gigantikusra kell hizlalni a mai csenevész klubversenyt (hat éve 32 csapatot említett), és átvinni a nyári időszakra, amikor kevésbé vonják el előle a figyelmet az éppen futó nemzeti bajnokságok. A felvetés 2019 tavaszára elhatározássá érett: a FIFA-tanács 2021 júniusára-júliusára meghirdette a 24 csapatos világbajnokságot, mégpedig kínai helyszínnel. A különböző kontinensszövetségek más-más súllyal képviseltették volna magukat az elképzelés szerint négyévenként rendezendő tornán, ilyen elosztásban: házigazda ország – 1 csapat, Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) – 8 csapat, Dél-Amerikai Labdarúgó-szövetség (CONMEBOL) – 6 csapat, Észak- és Közép-amerikai, Karibi Labdarúgó-szövet­sé­gek Konföderációja (CONCACAF) – 3 csa­pat, Afrikai Labdarúgó-szövetség (CAF) – 3 csapat, Ázsiai Labdarúgó-szövetség (AFC) – 2.5 csa­­pat, Óceániai Labdarúgó-szövetség (OFC) – 0.5 csapat (az óceániai jelölt selejtezőt játszik a harmadik ázsiai aspiránssal). Aztán borított mindent a coviddominó, a 2020-as Európa-bajnokság és Copa América 2021-re halasztása miatt betelt a kiszemelt idősáv, így a FIFA közölte, a tervezett megaklub-vb-t bizonytalan időre elhalasztja. Aztán tavaly az is kiderült, jobb híján biztonságból rendez még egy hétcsapatos változatot Japánban a télen. Hogy utóbb az eleve kényszer szülte japán helyszínt le kellett cserélni az Egyesült Arab Emírségekre, szinte már említésre sem méltó változtatás.

Zürichben talán úgy vannak vele: a lényeg, hogy valahogy lemenjen még ez a klub-vb, aztán végre neki lehet futni újra a globális óriástorna tervének.

 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 29-i lapszámában jelent meg.)