MALONYAI PÉTER
MALONYAI PÉTER
2020.09.27 23:46 Frissítve: 2020.09.27 23:51

Gombnyomás – Malonyai Péter publicisztikája

 

Esetek vannak, ám tudományos összegzés nem létezik arról, mi kell ahhoz, hogy egy kisiskolás beleszeressen a futballba, mindenesetre ma egyszerűbb a helyzet: csak az elmúlt szombaton és vasárnap több mint negyven meccset kínáltak a különféle tv-csatornák. Kattintgatás kérdése az egész, melyik csapat fogja meg a gyereket.

Az én időben nehezebb volt a helyzet, lévén egy, majd később mindössze két adó s ünnep volt, ha a labdarúgás került terítékre. A rádióközvetítések viszont szinte mindennaposok voltak, aki hallgatta, a képzelete is játszott, ugyanakkor jobb volt a foci, téma volt a sportág, ma úgy mondanánk: a közbeszéd tárgya.

Gyarló az ember, így visszaélve a lehetőségemmel Ballai Attilához csatlakozom, nem bírom megállni, hogy ne vezessem elő az én gombfoci-történelmemet. Ami sok mindenben hasonlít Ballai szerkesztő úrééhoz – e hasábokon több mint egy hete megjelent publicisztikájában írt erről – és még sokan mások (hogy az akkoriban a filmek stáblistájának zárását idézzem).

Egyébként nem gombokkal kezdtem. A Képes Sport cím- vagy hátlapján lévő képek alá indigót tettem, egy A4-es lapra rámásoltam a jelenetet, majd elővéve az iskolai gomb­festékkészletemet, igyekeztem színessé tenni a rajzot. Ne firtassuk, milyen sikerrel; kézügyességemre jellemző, hogy szögbeverésnél jó, hogy tíz ujjam van. De hogy ne beszéljek a levegőbe, utánanéztem: első „alkotásom” az 1962. december 25-i Képes Sport hátlapját idézte: „A kitűnően védő Gelei nehéz helyzetben szerzi meg a labdát Tichy elől. Bp. Honvéd–Tatabányai Bányász 3:0 (Hemző Károly felv.)”

Aztán már a gombok jöttek. Kaptam egy akkori átlagfelszerelést, egy csapat piros, egy csapat kék, rogyadozó műanyag kapuk, nem volt túl sok fantáziája a gyári tervezőnek, arra jó volt, hogy tologassam velük a labdát, mást nemigen lehetett, belül üresek voltak, súlyuk nulla, s a labda is csak akkor indult el igazán szándék szerint, ha fejtetőre állva lőhettem meg.

A fényképes együttesek megjelenésével jobb lett a helyzet, szó szerint élet költözött a pályámra, főként, hogy rájöttem, viasszal kitölthető a gombok belseje, a fotó pedig cserélhető. Némi feszegetéssel kettévált a gomb, az új igazolás után pedig némi Technokol rapiddal (hol volt még a szipu...?) rajtra készen állt a gombfocista. Maradt főszerepben a Képes Sport, de a Labdarúgás is játszott havonta egyszer, nem beszélve a bajnoki rajt előtti műsorfüzetekről, hiszen a meccsjelenetekből, a csapatképekből frissíthető volt valamennyi keret.

Valamennyi, mert hamar eljutottam odáig, hogy az aktuális NB I előbb 14, majd 16 klubja megvolt saját „gyűjtésű” fotókkal. S volt egy valódi, tehát reszelt gombokból álló tizenegyem is, csak számot viseltek a hátukon, ők léptek pályára, amikor – az eredeti programnak megfelelően – válogatott meccs következett. A teljes bajnokságot lejátszottam egyedül, közvetítettem is persze, az pedig a szurkolói lélektan sajátossága, hogy rendre a kedvenc (mármint a futballpályán) csapatom lett az első, igaz, volt olyan, hogy csak gólaránnyal.

Majdnem kihagytam a talán legfontosabb részletet, a sine qua nont, ahogy tudományosan mondanák. Ekkor már fából készült kapum volt, a lécek csíkosak, mint a nagyoknál, a labda hálóba csapódott a gólnál. Kalandos úton lett az enyém az első pár, mert addig rendben volt, hogy a Mártírok útjai (ma: Margit körút), a Mechwart térre vezető lépcső melletti trafikban ott fénylett a kirakatban, ám a zsebpénzem nem volt elegendő rá, amikor megláttam. Kaptam viszont hetente pénzt arra, hogy befizessek az Európa étterembe napi, úgynevezett húsos-tésztás menüre, nos, a befizetés nem először és nem utoljára elmaradt, a kaput megvettem, s naponta tíz deka csokis nápolyi volt az ebédem.

Nem mellesleg szponzorom is volt, azaz inkább mecénásom, még ha nem is tudta. A nagyapámra mindenben számíthattam, visszatérően javasoltam neki, hogy kössünk üzletet, én adok neki öt forintot, ő ad helyette egy tízest. „Ez aztán remek biznisz!” – kommentálta mindig, hozzátéve, hogy ez még nem üzlet, legfeljebb befektetés. Jó esetben – mosolygott rám. De adta.

Gond volt még, hogy a kapus is éppen akkora volt, mint a többi játékos, így igazán nem volt nehéz gólt szerezni. A Vérhalom téri „közösségi térben” (ültünk a pad támláján, és megosztottuk, amink volt) kaptam a tanácsot, hogy egy gyufaskatulyát töltsek meg apró szögekkel, s ez méretes lesz a kapuban.

Főnyeremény lett az ötlet, mint minden, amiben ezeken a téri szabályegyeztető értekezleteken megállapodtunk. Például elvetettük a szektorelőírást (kinek volt kedve méricskélni), ha saját játékossal úgy passzoltunk, hogy saját játékost ért, mehettünk tovább. Volt gólos (simán kilőtt labda) és góltalan taccs (kipattant a labda), de hogy a kapusnál maradjak, volt egy sajátos szabályunk. Ha a lövés után a kapusról kijött a labda, nem lehetett helyezni, amíg nem került játékon kívül – „Fekszik a kapus!” kiáltottuk ilyenkor.

Szenvedélyes játékos voltam, ha túlestem az iskolán, az edzésen, a leckém is kész volt, már vettem is elő a gombokat. Jött a bajnokság, a meccsek, a közvetítés. Hogy mennyit jelent nekem még egyedül is a futballutánzás (mert erről volt szó), hamar rájöttem, nagyapám ugyanis egy hétre eltiltott a gombozástól (három nap után felfüggesztette a büntetést, csak a kedélyek megnyugtatása végett...). Történt pedig, hogy vendégek voltak nálunk, bizonyos Nádasék, akikkel együtt üdültek nagyapámék a Mátrában, amikor végre elmentek, indultam gombozni, de sehol sem találtam a kincseket rejtő nagy dobozt. Kerestem itt, kerestem ott – semmi. Nem bírtam magammal, végül odaálltam nagyapám elé, és közöltem: „Biztos a Nádasék vitték el, hívjuk föl őket telefonon, hogy hozzák vissza...!” Ez akkora baromság volt (képzeljenek el egy visszafogott nyugdíjas házaspárt, ahogy kávés, süteményes vendégségben gombfocit lopnak...), hogy az öreg dühbe gurult, és jött az eltiltás.

A történtekhez tartozik, hogy Nádaséknak végül elmondták, hogy őket vádoltam, jót nevettek rajta, aztán amikor legközelebb jöttek, Nádas bácsi a kezembe nyomot egy hatalmas nejlonzacskót, telis-tele gombokkal – volt köztük nagy kabátgomb, kisebb zakógomb, minden méret akadt közöttük, Nádas bácsi pedig elmagyarázta, hogyan ragasszam őket egymásra, hogyan reszeljem meg az aljukat, hogy használhatók legyenek. A fényképet persze nem volt hová ragasztani, ezért esetükben csak név és szám volt a hátukon. Ráadásképpen kaptam tőle egy roppant praktikus tanácsot: labdának az inggomb a legjobb. Persze abból is volt jó néhány a zacskóban, később, amikor olyan lett az igazi, én pöttyöztem meg a meccsek előtt fekete filctollal.

Akkoriban már irodalma is volt a játéknak, nevezetesen Soós András Gombfutball című könyve, amiből átvettünk néhány szabályt, de alapvetően bizalmatlanul forgattuk, hiszen a gombfoci az foci gombokkal, tehát – nem gombfutball. Nem is gomblabdarúgás, nem szektorlabda, meg ki tudja, hányféleképpen próbálták a hivataloskodók előtérbe tolni magukat, pedig a lényeg (az eredeti) a világ talán legjobb (gyerek)játéka. Arra viszont büszkék lehetünk, hogy a kutatások szerint a gombfoci echte magyar találmány, a Trianon előtti területeken hódított már a múlt század elején, s ahol csak azóta felbukkant, mindig feltűnő a magyar szál. Volt olyan világbajnokság, amelyen minden csapatban magyar volt a gerinc.

A különféle változatok híveit kérem, ne ostorozzanak, ezt csak azért írom, mert – mint olvasom – akad vita, botrány már az asztalok körül is, mondanám, felnőtt lett a játék, de inkább szomorú vagyok. Reményt az ad, hogy a jeles futballkapus, a III. Ker. TVE edzője, Kemenes Szabolcs, bár feleannyi idős, mint én, így beszélt: „Kétféle játékos van. Aki gombfocin nőtt fel, és aki Playstationön.”

Jóleső szavak.

Még úgy is, hogy ne tőlem kérdezzék, mi az a Playstation.

2020.10.26 21:43:23

Minden más foci MONCZ ATTILA

ALAPVONAL. Pépét a Lille 2017-ben mindössze tízmillió euróért vette meg az Angers-től, majd két évvel később nyolcvanért adta el az Arsenalnak. Hetvenmillió eurós tiszta haszon…

2020.10.26 12:16:23

Minden más foci TŐKE JÁNOS

Nem született gól Zentán, Szabó Zoltán együttese ikszelt a Csukaricskivel.