BALLAI ATTILA
BALLAI ATTILA
2022.01.08 22:40 Frissítve: 2022.01.09 23:49

Életművek – Ballai Attila publicisztikája

Tízévesen már ismerte József Attilát és Puskás Öcsit. Jóval innen a húszon megismerte a poklot is. Valamivel túl volt az ötvenen, amikor én is megismerhettem őt. Ez utóbbi információ persze csak nekem fontos, de nekem nagyon az, meghatározó. Ezért is öntött el a büszkeség és a boldogság, amikor csütörtökön, a Nemzeti Színházban, az Év sportolója gálán Raduly József Életműdíjat kapott. Előtte Kulcsár Győző, Balczó András, Wichmann Tamás, Keleti Ágnes érdemelte ki e kitüntetést. Mindannyian a magyar sport héroszai; Raduly József ellenben „csak” kétszeres válogatott és egyszeres bajnok labdarúgó. Mert pályafutása zenitjén nem a Vasasban, hanem szovjet lágercsapatokban futballozott, ugyanis 18 esztendősen hadifogságba hurcolták, és hat és fél év után, 1951 decemberében térhetett haza. Ez egyéni tragédia, de önmagában természetesen nem jogosít fel az Életműdíjra. Viszont mindaz, ami azóta vele és általa történt, nagyon is.

Ez az írás mégsem elsősorban róla szól, Csillag Péter kollégám a minap egyébként is mívesen és részletesen méltatta Raduly Józsefet. Hanem egy generációról, egy embertípusról, amely kiveszőben van, miközben egyre nagyobb szüksége lenne rá ennek a felbolydult, értékzavaros világnak.

Már első találkozásom Józsi bácsival különleges élménnyel ajándékozott meg. Pedig nem is sejtettem, ki ő. Tizenéves szigetszentmiklósi kölyökként vasárnap délelőttönként a „hármas” iskola tornatermében fociztunk, ahol apám volt az igazgató. Amikor először megjelent bő piros gatyájában az akkor ötvenegy-két éves ismeretlen, apu rögtön kijelentette, hogy velünk lesz. Na, a „fater” mellé még egy öreg, gondoltam én, és kérdőre is vontam, miért. „Majd meglátod” – csak ennyit felelt. És hamarosan megláttam. Beállt hátra, a hatosunkra, és nemhogy gólt nem kaptunk, az ellenfél helyzetig sem igen jutott. Természetes, magától értetődő eleganciával, már-már szabadkozva vette el mindenkitől a labdát, mintha azt mondta volna: elnézést, ez nálam van a legjobb helyen, én majd vigyázok rá. A másik térfélre alig lépett át, de minden passza aranyat ért.

Lassanként rájöttem, hogy minden szava is. Pedig a kettő nem feltétlenül jár együtt, sőt. A minap is tapasztalhattuk, hogy világklasszis sportolónak is lehetnek követhetetlenül kuszák a gondolatai, és bizony képes válogatás nélküli zöldségeket összehordani. A harmadik évezred hazai „futballhősei”, percemberei között is akad, aki harsányan hirdeti, hogy vélt sérelmekre hivatkozva nem nyilatkozik. Pedig nem is nyilatkozni kellene, csak beszélni, nem is feltétlenül az újságírókkal, hanem az újságokat olvasó emberekkel, ha az illetőnek egyáltalán lenne mit mondania. De nincs, és valószínűleg mindannyian így járunk jobban.

Úgyhogy vissza Józsi bácsihoz. Véget értek a miklósi focik, eltűnt a szemem elől, jó néhány éve láttam újra, egy sajtótájékoztató díszvendégeként. Azon töprengtem, megszólítsam-e, hiszen nyilvánvalóan nem emlékszik rám, de megelőzött, ő lépett oda hozzám és megölelt. Onnantól fogva rendszeresen, nagyjából havonta találkozunk. Kávézunk, beszélgetünk. Pontosabban ő mesél, én meg tátott szájjal hallgatom. Egyre kevesebb embert tisztelek és csodálok fenntartások nélkül, ezek egyike ő. Nem azért, mert szélvészgyors szélső volt, kétszer játszott az Aranycsapatban, aztán a Real Madrid ellen is, mert két gólt rúgott a Rapidnak a diadalmas KK-döntőben.

Hanem azért, amiért kortársait, a többi nagy öreget, akiket jó sorsomnak köszönhetően ugyancsak személyesen ismerhettem. Az 1918-ban, Zólyomban született Gyetvai Lászlót, aki a Felvidék elcsatolása után nyolcgyermekes család tagjaként menekült át Budapestre, és két éven át a ferencvárosi pályaudvar egyik vagonjában lakott. Aztán kétszáz srác közül választották ki a Fradi egyik toborzóján, és kinyílt előtte a világ. Amikor megkérdeztem tőle, mely utazások, momentumok pályafutása legkedvesebb emlékei, azt felelte, azok a percek, amikor édesapja otthonról elkísérte a villamosmegállóig, addig szertartásosan ő vitte a kis bőröndjét, és útravalót adott neki, hogyan viselkedjen, miként éljen a „nagyok” között. Egyszer már leírtam, de most sem hagyhatom ki, annyira eredeti és jellemző, „gyetvais” meglátás, amint a Császárról készült Albert-film díszbemutatójáról kifelé jövet az Uránia moziból nekem szegezte: „Na, fiam, tudod mi nem volt ebben a filmben egy sem? Nem tudod? Hát fölé lövés. Mert a mi időnkben az még nem volt szokás.”

Laci bácsi 2013-ban ment el, onnantól Rudas Ferenc lett a legidősebb élő magyar válogatott labdarúgó.

A kilencvenhez közelítve is szálfaegyenes tartású, példátlanul beszélő és nótázó Feri bácsi, aki úgy anekdotázott a második világháborúban megúszott életveszélyes helyzeteiről, mintha legújabb filmélményét osztaná meg a hallgatósággal. Egyik interjúnkban például ezeket mondta: „...egy napon, már 1944-ben jött a századosom, és arra kért, vigyek ki egy parancsot Lőrincre. Meg vagy te őrülve? – mondtam erre –, Lőrincen már ott vannak az oroszok. Ő azt felelte: jó, akkor ez már nem kérés, hanem parancs. Sárosi Bélának volt egy 250-es NSU motorja, azzal indultam el, de a Horthy Miklós hídon orosz repülők bombázni kezdtek, én eldobtam a motort, és lefeküdtem a földre. Aztán elszégyelltem magam. Mégis szerencsésen eljutottam Lőrincre, visszafelé viszont közlekedési balesetet szenvedtem. Az Ecseri úti templomnál minden indok nélkül keresztbe kanyarodott előttem egy autó, én pedig a motorral együtt átbucskáztam rajta. Nagyobb bajom nem lett, de felkötött kézzel járkáltam, így majdnem megúsztam az egész ostromot, míg egyszer a lakásunkkal szemben, ebéd után meg nem állított egy orosz katona. Rám fogta a géppisztolyát, édesanyám pedig már kiabált, Jaj, Feri!, úgyhogy be kellett állnom a sorba, és indultunk Budafokra. Aztán hogy onnan hová, azt senki sem tudta, mondtam is a mellettem haladóknak, hogy amint lehet, én lelépek. Így is tettem, egy géppisztolysorozatot még utánam küldtek, de nem találtak el.”

Így nem lett – ellentétben Raduly Józseffel – Rudas Ferencből hadifogoly. De ettől még nem alakult sokkal egyszerűbben a sora. Felcseperedni a Trianonban az életképtelenségig csonkított országban, az első levegővétel után belezuhanni a gazdasági világválságba, átvészelni a háborút, az azt követő diktatúrát, amely minden addig összekuporgatott vagyontól és bizakodástól egyetlen mozdulattal bárkit megfosztott; mire egy kicsit „nyugi” lett, elröppent két-három ember­öltő, hőseink pedig máris betöltötték a hetvenet, a nyolcvanat. Megkeseredett, mindenből és mindenkiből kiábrándult, tüskés, visszahúzódó aggastyánokká kellett volna válniuk, ha egyáltalán megérik ezt a kort.

Csakhogy Laci bácsi, Feri bácsi, Józsi bácsi egyaránt nyitott, derűs, kiegyensúlyozott, elegáns öregúr lett. Mintha nem is közülünk vétettek volna; a legprofánabb pillanatban is érződött, hogy különbek nálunk, a többieknél, ugyanakkor ezt soha, egyetlen szavukkal, gesztusukkal sem kellett éreztetniük. Sokat tűnődtem azon, vajon miből vannak ezek az emberek? Mekkora erő, tartás lakozik bennük, és az honnan, miféle forrásból táplálkozik? Mindegyikükből sütött az egyszerű vagy sokkal inkább letisztult, lecsupaszított életbölcsesség. A képesség, megkülönböztetni a jót a rossztól – még akkor is, ha előbbi gyakran a csúfabb, ridegebb, utóbbi a vonzóbb, kecsegtetőbb arcát mutatja –, a lényegest a lényegtelentől, tudni, miért és mi ellen érdemes, sőt szükséges harcolni, küzdeni, mibe kell beletörődni.

Hallgatom a 94 éves Raduly Józsi bácsit, aki arra panaszkodik, egészen beszűkült a léte, amióta (néhány hónapja) nem újították meg a jogosítványát, mert nem jut el már a szokásos kedves helyeire, de egyből hozzáteszi: „Igaza volt az orvosnak, én sem adtam volna meg. Ezzel védett meg engem és saját magát is.” Ez az a bölcsesség, amiről fentebb beszéltem. Amit sajnos lehetetlen megtanulni. Ami majdnem hét esztendei szovjet hadifogság, majd az azt követő, itthoni megpróbáltatások után is azt mondatja Józsi bácsival: „Én nagyon hálás vagyok a sorsomnak. Mindent a Jóistennek és a futballnak köszönhetek.”

Nos, ezért kapta az idén a legméltóbb az Életműdíjat. Amelyet ezennel, képzeletben, posztumusz megszavazok Gyetvai Laci bácsinak és Rudas Feri bácsinak is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2022.05.16 14:49:16

Minden más foci BOROS MIKLÓS (összefoglaló), BACSKAI JÁNOS (percről percre)

Amikor éppen nem állt magyarellenes rigmusok miatt a játék, dominált a Sepsiszentgyörgy, és az alsóház élén végzett.

2022.05.12 20:15:39

Minden más foci DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. Bár a harcoknak sajnos nincs vége, ők már újra játszanak.

2022.05.12 14:38:07

Minden más foci LÁNDORI BALÁZS

Stefan Effenberg: A kanapén feküdtem, miközben a feleségem az igazgatósággal tárgyalt.