Edzősors: Jakartában száguldhat Doll csapata – és a motorosok is

– Magyarországon épphogy elindult a nap, ön azonban már ágyba készül: hogy tetszik az élet Indonéziában?
– Kezdem megszokni, megszeretni – felelte lapunknak adott exkluzív interjújában Thomas Doll, korábbi 18-szoros német válogatott futballista, aki 2013 és 2018 között öt esztendőn át vezetőedzőként irányította a Ferencvárost. – Viszonylag korán szoktam lefeküdni, hiszen reggel nyolckor, legkésőbb fél kilenckor már edzést vezénylek.

– Nem korai az kicsit?
– Nem ideális, hiszen a szervezet még ébredezik, de játékosaim többsége musz­lim, azt mondták, ők amúgy is korán kelnek... A forróság miatt nincs más választás, ilyenkor kell tréningezni. Később a páratartalom és a tűző nap miatt gyakorlatilag képtelenség lenne. Ha két edzésünk van, a másodikat este tartjuk, amikor már ugyancsak elviselhető a hőmérséklet. Néha így is félbe kell szakítani a munkát, nem egyszer vihar, villámlás, szélvihar miatt kellett az öltözőépületbe menekülnünk. Ilyenkor marad a konditerem, ott fejezzük be az edzést.

– A felkészülés közepén járva az ázsiai játékosokat is keményen megdolgoztatja, vagy ott kénytelen visszavenni a tempóból?
– Nem kímélem őket. A keretben csupa indonéz játékos van, az elmúlt napokban igazoltuk le az első külföldinket, a Slaviától érkezik egy cseh belső védő, Ondrej Kudela, ő azonban még nincs velünk. A kapcsolataim révén alaposan szét kell nézzünk a piacon, van egy-két futballista, aki úgy néz ki, hajlandó Indonéziába szerződni.

– Magyar játékost nem próbál odacsábítani?
– Egyelőre nincs a listámon magyar játékos. Nem azért, mert ne lennének jók, hanem az itteni szabályok alapján nehezebb külföldit igazolni. A bajnokság július végén kezdődik, addigra mindenképpen össze kell állnunk.

– Azt mondja, van egy-két játékos, aki hajlandó Indonéziába szerződni: ennyire nehéz az európaiakat rávenni az ottani légióskodásra?
– A külföldieknek jó szerződést kell kínálni, csak úgy nem jönnek Indonéziába. Én is tisztában vagyok vele, nem az itteni a világ legerősebb bajnoksága. Az más kérdés, amikor annak idején kétezertizennégyben Magyarországra szerződtem, sok barátom akkor is kerekre nyílt szemekkel nézett rám: mihez akarok ott kezdeni?! És utólag mondhatom, az volt életem egyik legjobb döntése!

– A Ferencváros miatt?
– A Fradi miatt is... Gyönyörű éveket töltöttem Magyarországon, megszerettem Budapestet, új otthonra leltem, nem mellékesen ott ismertem meg a nemrégen született kislányom édesanyját, Edinát is. Szóval, ha abból indulok ki, milyen várakozásaim voltak Magyarországgal kapcsolatban, és hova jutottam, miért ne sülhetne el jól az indonéz kaland is? A klub vezetői itt is elhivatottak, ahogy a Ferencvárosnál, itt is mindenki a bajnoki címről álmodik. Persze, egyelőre nem ez a realitást, de két-három éven belül én is az aranyért szeretnék harcolni.

– Most mi a cél?
– Legutóbb nem volt jó idénye a csapatnak, nyolcadik helyen végzett. Azért annyira nem rossz az itteni bajnokság, sok a jó együttes. Legutóbb például a közeli népszerű turistacélpont, Bali lett a bajnok, a vezetőedzőjük mexikói-brazil kettős állampolgár, a keretükben több brazil játékos van, de akad kameruni, monte­negrói légiósuk is. A magam részéről szeretnék új filozófiát meghonosítani a klubnál, az egyesület vezetői is arra kértek, futballozzunk bátran, menjünk előre, ne aggódjak, hagynak időt a munkára. Sok helyi fiatalt is megnézek az akadémiánkon, szeretném őket is beépíteni a csapatba. A szerződésem kétezerhuszonöt nyaráig szól, szóval tényleg nem kell kapkodnom.

– Népszerű klubnak számít arrafelé a Persija Jakarta?
– Mi az, hogy?! Ázsia-szerte is nagy klubnak számítunk, több mint tízmillió szurkolója van a csapatnak országszerte. A felkészülés alatt eddig egy tesztmérkőzést játszottunk, mit gondol, hányan voltak kint a meccsünkön? Harmincezren! Pedig egy maláj csapat ellen léptünk pályára.

– Jakarta milyen város? A minap arról írtunk, hogy nagyon nyomasztó a zsúfoltsága miatt...
– Több mint tízmillióan lakják a várost, gondolhatja, nem kell órák hosszat sétálni, hogy valaki szembe jöjjön az utcán... Eddig szállodában laktam, a közelmúltban készült el végre a lakásom, örülök, hogy magam lehetek. Ha lemegyek az utcára, az az érzésem, mintha motorversenyen lennék. Minden családnak minimum két-három robogója van, hol balról jönnek, hol jobbról, nem lehet tudni, ki merről előz. A klub vezetői nem engedik, hogy volán mögé üljek. A külföldi játékosok és edzők sofőrt kapnak, az edzőközpontunk távolabb esik a belvárostól, azt mondták, egyelőre ne kockáztassunk, üljek be a hátsó ülésre, és pihenjek.

– Mennyi idő alatt ér ki a pályára?
– Nagyjából egy óra. Ám ez itt nem számít soknak. Volt már, hogy máshová mentem, és három órát üldögéltem a dugóban. Budapest ehhez képest nyugodt kisváros. Azonban nem is bánom ezt a nagy nyüzsgést, az elmúlt két évben szinte éjjel-nappal otthon voltam, hiányzott a munka, vágytam az új kihívásra.

– Felesége és kislánya is utazott?
Július végén érkeznek. Rossz lemaradni a kislányom első fontos mozdulatairól, a párom éppen most küldte a videót, Emilia Hannah először ült fel magától. Sokszor gondolkodom azon, évtizedekkel ezelőtt hogyan élték túl azok a férfiak, akik hónapokig, netalán évekig távol voltak a családjuktól, és mobiltelefon még nem létezett. Hálásak lehetünk a technológiának – itt, Indonéziában az vagyok…