BALLAI ATTILA
BALLAI ATTILA
2022.01.22 22:58 Frissítve: 2022.01.22 22:57

A véletlen elem – Ballai Attila publicisztikája

 

Képzeljük el, mi lett volna, ha néhány órával azt megelőzően, hogy férfi kézilabda-válogatottunk múlt csütörtökön nekivágott első mérkőzésének az Európa-bajnokságon, az új budapesti arénában, húszezer néző előtt az alábbi esélylatolgató elemzés lát napvilágot valamely médiumban. Vegyünk hát egy mély levegőt, és úgy olvassuk az alábbiakat, mintha nem most tennénk, szokás szerint utólag okosan, okoskodva, hanem tíz nappal korábban, január 13. délutánján, amikor a magyar csapat és a kisvárosnyi drukkerhad éppen elindul a nyitó meccsre, az új csarnok felszentelésére.

„Emberek, térjenek észre! Ne álmodozzanak hatba, de még csak nyolcba jutásról se! A legjobb tizenkettő közé sem kerülünk be, nem megyünk tovább a csoportból. Mindjárt ma ki fogunk kapni, mert a sok szakértő tévesen hajtogatja, hogy kedvező számunkra a mérkőzések sorrendje, súlyos hiba a hollandokat lesajnálni, sokkal erősebbek, mint gondolnánk. Egyáltalán nemcsak egyetlen klasszisukra, az irányítójukra kellene készülnünk – ami egyébként nem fog sikerülni, mert bár tudjuk, mit csinál, nem vagyunk képesek lekövetni –, hanem Smitsre is, aki szétlő minket, és a kapusukra, aki kivédi a szemünket, messze felülmúlja Miklert. Ő az egész Eb alatt egyébként sem nyújt egyetlen kiemelkedő, sőt átlag feletti teljesítményt sem, hiába bízunk benne, hogy megint megment minket, és elfedi a védekezésünk hiányosságait. Azokból pedig lesz néhány, ráadásul a nagy nehezen megszerzett góljaink után sem fogunk gyorsan visszarendeződni, hanem többször is megállunk az ellenfél térfelén ünnepelni, mintha elfelejtettük volna, hogy elég régen bevezették már a gyors középkezdést. Mindezért aztán kikapunk Izlandtól is. Két éve, amikor a svédországi Eb-n legyőztük, úgy nyertünk 24–18-ra, hogy a második félidőben hat gólt kaptunk, Mikler parádézott. Most nem ússzuk meg harminc alatt, és még így is lesz esélyünk, de a hajrában támadásban elemi hibákat követünk majd el. Lövőcsel nélkül hagyunk ki hetest, telibe rálépünk a vonalra ziccerben, nem kérünk az utolsó percben mínusz egynél időt, és elhamarkodottan elszórjuk a labdát. Ebből is érződik, hogy a merőben szokatlan, de az előző két világversenyen szinte tökéletesen működő edzői hármasunk közti összhang most valamiért megdöccen. Arra se építsünk, hogy a játékvezetők segítenek bennünket, mint ahogyan több házigazdát is betoltak korábban a második körbe. A javunkra elvétve sem tévednek, a kárunkra néhányszor inkább, mint a hollandok elleni első félidőben, amikor amúgy is le leszünk fagyva. Ugyanis a húszezer magyar szurkoló kezdetben inkább bénítani fogja a csapatunkat, amelynek a szokatlanul tágas térrel is meg kell küzdenie, annál is inkább, mert az első meccs előtt egyszer sem edzett az új arénában. Ezért lesz olyan átlövőnk, aki az első mérkőzésen rá sem mer nézni a kapura. Szóval ne hergeljük, lelkesítsük és ámítsuk egymást, már a csoportkörben kétszer kikapunk és ki is esünk.”


Így történt? Nagyjából így. Mégis, miért nem írta, mondta meg ezt senki előre? Mert senki sem láthatta, senki sem sejthette. Mert a kézilabda nem a 400 méteres vegyes úszás vagy a gerelyhajítás, ahol a versenyző teljesítménye kizárólag saját magától függ, a viadal lefolyása lineáris, külső körülményektől mentes, előre pontosan megtervezhető, kalkulálható, szinte egzakt tudomány. Itt bezzeg bedobnak egy gömbölyű gumi- és bőrdarabot tizen-egynéhány gladiátor közé, hogy kezdjenek vele és egymással, amit tudnak, amit akarnak. Nincs ennél bizonytalanabb végkimenetelű játék. A sportoló, a társa, az edzője, a csapata, az ellenfél, a játékvezető részéről pillanatonként születnek döntések, ez mérkőzésenként – sőt, már azt megelőzően is, gondoljunk a taktikára, összeállításra, mentális felkészülésre – több ezer mini sorsforduló. Törvényszerű, hogy a mi döntéseink egyik része jó és helyes, másik része rossz és helytelen, a rajtunk kívül álló fejlemények – a bíró hetest vagy belemenést ítél, a rivális lökete a kapufáról be- vagy kipattan – egyik része ránk nézve kedvező, a másik kedvezőtlen. Ha a végén egyetlen gól a különbség, akkor minden egyes momentum meghatározó, és senki sem tudhatja előre – olykor utólag sem –, végül melyiken múlott, hogy győztünk vagy kikaptunk.

A magyar csapat keddi kiesése óta számos értékelést olvastam, hallottam. Megnyilvánultak korábbi sokszoros válogatottak és emblematikus edzők – aktív korukban nekik sem csak sikerekben, hanem arcpirító eredménnyel záruló mérkőzésekben, tornákban is részük volt – mellett olyan ítészek is, akik kézilabdát sohasem fogtak a kezükbe, és alkatukból, mozgásukból következtetve az általános suli alsó tagozatában sem fértek be egy „ások–bések” osztálymeccsbe sem. Többségükben korrekt és tartalmas szakmai alapú elemzéseket láttam, de természetesen megszólaltak a mindig utólag, ám akkor nagyon és megingathatatlanul okosok és az örök „fikázók” is. Elnézést e kifejezésért, de nincs pontosabb szó arra az embertípusra, amely ül a cirkuszban, nézi, amint a világ legkisebb törpéje parádézik a porondon, és a publikum ollézása, tapsvihara közepette fitymálva megjegyzi: láttam már nagyobb törpét is.
Velük nekem nincs mit kezdenem, de a túlnyomó többségnek üzenem: nagyon sok mindenben egyetértünk, csakhogy mindannyiuk értékeléséből hiányolok valamit. A véletlen elemet. Elsősorban ezért írom ezt a publicisztikát, hogy leszögezzem, ez így, ahogy történt, egyáltalán nem volt törvényszerű. Hogy a csapatsportokban, azonos erők küzdelmében óriási szerep jut a szerencsének, ami ráadásul megtanulhatatlan, gyakorolhatatlan erény.

Ez messze nem csak a kézilabdára érvényes. Ha a 2016-os labdarúgó Eb pótselejtezőjének első összecsapásán, Norvégiában rögtön az elején Király nem tolja ki a léc alól kapitális bravúrral a hazaiak löketét, valószínűleg kapunk egy hármast, és fuccs a továbbjutásnak. Ha pedig első Eb-fellépésünk első percében, Bordeaux-ban Alaba labdája a kapufáról nem kifelé pattan, a papírforma alapján esélyesebb osztrákok ugyancsak valószínűleg elpáholnak minket, talán összeroppanunk, és a kertek alatt kullogunk haza. Így viszont veretlenül, csoportelsőként jutottak tovább fiaink, korszakos diadalt aratva, és itthon az ünneplés mellett a megérkezésükre kész elmélet is várta őket: miért kellett ennek így lennie.
Vagy nézzük éppen az ellenkezőjét! Ha a riói olimpia férfi vízilabda-negyeddöntőjében a csoportelső magyarok nem maradnak alul az edző által befolyásolhatatlan ötméterespárbajban a saját hatosukban csupán negyedik Montenegróval szemben, bejutnak a négybe, és ott ki tudja, meddig emelkednek tovább. Bizonyára Benedek Tibor marad a kapitány, aki e minőségében első világversenyén, 2013-ban vb-t nyert, és egy újabb trófeával, újabb éremmel vághat neki a 2017-es, hazai rendezésű világbajnokságnak. Ahol a határ a csillagos ég. Így viszont kapitányváltás következett – ami pedig utána, az sajnos egészen más történet, az az igazi tragédia.

Visszatérve a kézilabda Eb-hez, itt is százával, ezrével sorjáztak a jó és a rossz döntések, a kedvező és a kedvezőtlen fordulatok. Így, hogy kiestünk, visszamenőleges hatállyal rendezzük tendenciába a rosszakat és a kedvezőtleneket, és arra jutunk, hogy ennek sajnos így kellett lennie. Ezzel szemben, ha a, mondjuk, háromezer meghatározó tényezőből kettő másként alakul, sokan most azon ömlengenének – nem is ok nélkül –, hogy nagyon is rászolgáltunk a továbbjutásra. Mert a csapat úrrá lett kezdeti görcsein, egymásra talált a közönséggel, Székely parádésan szállt be a hollandok ellen Mikler helyett, a laikus nyilvánosság előtt szinte ismeretlen Hanusz a vagányságával eredeti színt hozott, Lékai a portugálok ellen a szünetben az öltözőben üvöltött fájdalmában, mégis vezérré lépett elő a második félidőben, a derék- és bokasérülését is nyögő Bánhidi Herkulesként küzdött az izlandiak ellen, és ez a megalkuvás nélküli, minden buktatón átívelő eltökéltség, harci szellem az utolsó, legfontosabb pillanatokban a spanyol játékvezetők rokonszenvét is meghozta. Ez is igaz? Igen, az utolsó szóig. Mégsem írunk, beszélünk róla, mert kiestünk.

Sajnos meg is érdemeltük. Miként megérdemeltük volna a továbbjutást is. Ez a csapatsportok örök paradoxona, minden egygólos meccs mindkét résztvevőjére mindig érvényes. Úgyhogy annak, aki a szurkolói létnél közelebbi kapcsolatot ápol a kézilabdával, nem árt ezt megérteni és elfogadni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2022.05.27 11:38:23

Minden más foci I. SZ.

Az NL-sorozaton keresztül is ki lehet jutni a 2024-es Németországi Európa-bajnokságra.

2022.05.27 11:33:09

Minden más foci I. SZ.

Az NL-sorozaton keresztül is ki lehet jutni a 2024-es németországi Európa-bajnokságra.

2022.05.27 19:47:17

Minden más foci DUDUCZ TIBOR (összefoglaló), BACSKAI JÁNOS (percről percre)

Megnyerte a Dunaszerdahely a Trencsén elleni ki-ki mérkőzést, bejutott az Európa-konferencialigába.

2022.05.26 23:55:15

Minden más foci CSINTA SAMU

ALAPVONAL. A teljes ismeret hiányában nem elemezném, hogy a világ újabb gazdasági válsággal küzd, a párhuzam azonban óhatatlanul kínálja magát. Az angol szövetségi kapitány egyértelműen kemény hatósági fellépést sürget a futball-lelátók rendjének visszaállítása érdekében, míg nem kényszerítik ki még súlyosabb, még erőszakosabb szurkolói cselekmények.