Népsport: Mr. Smith meghódította Budapestet

„A legnagyobb dicsőség, ami amatőr footballjátékost érhet az, hogy a Corinthian Football Club tagja lehet” – köszöntötte vezércikkben a Nemzeti Sport 1904-ben húsvéti vendégeinket, és valóban. Az 1882-ben alapított és 1939-ig élő klub az amatőr futball csúcsa volt. Az amatőré, mert többnyire bemutatókon szerepelt. A Sheriff of London Charity Shield esetében (a legjobb amatőr csapat játszott a profi bajnokkal) tett csak kivételt, 1898 és 1907 között háromszor elnyerte.

Az amatőr létre esküdött tehát a klub, s a görög embereszmény (Korinthosz) jegyében tette a dolgát, mai értékelés szerint „a klub neve még a mai napig is bevett szó mindarra, ami lovagias, tiszta, egyenes és igaz a sport civilizált világában”.   A világ minden pontján szívesen látott vendégek voltak, jártak Észak- és Dél-Amerikában, Európában pedig északon és délen egyaránt.

Alapszabályuk összesen 7 pontból állt, benne, hogy a szeszes italok költségeit a tagok maguk állják; a csapatot a választmány állítja össze és ellene fellebbezés nincs; minden futballista legalább két cipőt köteles magával vinni a túrákra, egyet kemény, egyet puha talajra.

Nagypénteken, április elsején érkeztek Budapestre. Mielőtt a Nyugati pályaudvaron nagy csinnadrattával üdvözölték volna őket, már találkoztak két úrral a fogadóbizottságból. Az all round sportember, az angol nyelv és irodalom budapesti egyetemi tanára, Arthur Yolland és a MAC nevében Muzsa Gyula már az országhatárnál fogadta őket.

A szervezőbizottságban mindenki ott volt, aki csak számított akkoriban a sportban. Morgan Owen Strong budapesti angol konzul tanácsaira hallgatva Banovits Kajetán MLSZ-elnök adta a hivatalos hátteret, Iszer Károly a BTC-t, Brüll Alfréd az MTK-t, gróf Andrássy Gyula és Muzsa Gyula a MAC-ot képviselte, Andrássy volt a szervezőbizottság elnöke. A küldöttség a Duna-parton, a Hungária Nagyszállóban lakott, Brüll Alfréd és az udvari szállítóként jegyzett Velo­drom Automobile Garage gondoskodott arról, hogy kényelmesen, gépkocsikkal járjanak-keljenek a városban. A hivatalos programban szerepelt, hogy nappal redingot (lefelé bővített, derékban szűkített kabát), este pedig frakk a kötelező viselet.

Ők pedig mozgásban voltak, nem egészen egy hét alatt látták a Bazilikát, az Országházat, a Kúria épületét az Országház (ma: Kossuth Lajos) téren, sétálgattak a városban, ahogy az illendő volt akkoriban az utazgató fiatalembereknél. A többségük tanár volt, de felvonultattak ügyvédet, sőt még lordkancellári hivatalnokot is.

„Csodálatos emberek. Délceg, férfias valamennyi, erőre, mozgékonyságra kevés párt lelhetnének a világon” – írta a Nemzeti Sport, megemlítve, hogy semmi póz, semmi nagyképűség. Az általuk a Millenárison megnézett BTC–VfB Stuttgart (0:4) mérkőzés „félidejében cilinderben, redingot-ban odaállottak a millennáris pályán labdát rugdalni. Apróságok ezek, de az egésznek a képe ilyenekből alakul ki.”   Azt viszont minden udvariasságuk ellenére rosszallották, hogy a játékosok szinte minden bírói ítélet után reklamáltak.

Három meccset játszottak (MTK: 6:0, BTC: 12:0, MAC: 9:0), 27 gólt lőttek, egyet sem kaptak. És úriemberek voltak. Az MTK ellen visszafogták magukat, „ a játék művészetét akarták bemutatni. Levitték a labdát a kapuig, ott nem lőttek, hagyták elvenni ellenfelüknek a labdát és – mint udvariasan mondották – gyönyörködni akartak ellenfelük, az MTK ügyes játékosai művészetében” – így a tudósító, megemlítve, hogy „a közönség kevesli a gólok számát, elveszti az arányok számításának mértékét, hát játsszanak erősebben”.

Megtették.

A margitszigeti közönség legjobban Gilbert Oswald Smithre (beceneve: Go) volt kíváncsi. Az ekkor 31 esztendős, Ludgrove-ban (az Eton College előkészítője) iskolaigazgató center a klub gólrekordere (132 gól/137 mérkőzés), 20-szoros angol válogatott (11 gól, Észak-Írország ellen 1899 februárjában, a 13:2-re megnyert meccsen öt percen belül három, összesen négy) volt, nagy becsben állt. Joggal, hiszen „uralta a labdát”, centerként sem átallott passzolni, egyensúlyérzéke kitűnő volt, és a tempót is érezte. Nem véletlen, hogy vezérletével „csak akkor lőnek a Corinthiánok, ha közelebb menni már nem lehet, jobb szeretik a közvetlen közelből elplaszírozott védhetetlen lövéseket”.

Mr. Smith egyébként krikettben is kitűnt, az oxfordi egyetemi csapatban 1896-ban, a Cambridge ellen a negyedik játékrészben meccsgyőztes 132 futást szerzett. „Kecsesen, gyorsasággal mozgott mindenben, amit tett” – állapították meg róla.

Az általános kép pedig: „A Corinthiánok játékmodorára legjellemzőbb a csatársor játéka, ehhez alkalmazkodik minden más. A támadás szédületes gyors iramban közeledik a kapu felé még akkor is, ha a rohamot nem valamelyik szélső csatár vezeti, hanem a labda a középső csatárok összejátszása révén kerül előre. S éppen ebben van a különbség a Corinthianok és a professionisták játéka között. Az utóbbiak támadása a fedezetekkel való örökös háromszöges játék miatt – mely nem egyszer egyhelyben történik, sőt visszafelé is halad – jóval lassúbb.”

A három mérkőzésről nem érdemes sok szót ejteni, nem volt kérdés, melyik a jobb csapat. Ennek ellenére a corinthiánok udvariasan nyilatkoztak. A balszélső, Bertie Oswald Corbett (tanár Smith iskolájában) elmondta, hogy az MTK ellen „nem dolgoztak gólra, hanem csak az amatőr összjátékot kívánták bemutatni”. Az MTK-ból Pozsonyi Imrét dicsérte, ügyesnek, lelkesnek látta, „csupán azon csodálkozott, hogy mily kiabálással dirigálja csapatát”.   A BTC-ből a kapus Izsó Lászlót és Skrabák Istvánt emelte ki, a MAC-ból (a legsportszerűbb csapatnak tartva őket), szintén a kapust, Wangel Károlyt és a bekk Bayer Róbertet. Ugyanakkor a magyar játékosoknak „meg kell tanulni azt is, hogy a csatárok bármely helyzetből, bármelyik lábbal tudjanak azonnal rúgni”.

A Nemzeti Sport mértéktartóan hozzáteszi, hogy „véleményükről tudni kell, hogy az angol játékosok rendkívül udvariasak, és rosszat senkiről se mondanak”.

Strong konzul a pályaudvaron elhangzott búcsúbeszéde kapcsán örömmel állapították meg: „Van valami, amit az angoloknak kell megtanulni tőlünk: a vendégszeretetet. Mi megtettük a tőlünk telhetőt, joggal hihetjük, hogy 14 barátunkkal több van Angliában.”

Tényleg jól érezték magukat nálunk az angolok, olyannyira, hogy hazaérkezve a hol jobb-, hol balbekk William Timmis tudósítást írt a Sportsmanbe a budapesti túráról, a Nemzeti Sport tálalásában: „A fogadtatástól s a várostól el van ragadtatva. A margitszigeti sporttelepet gyönyörűnek, magát a pályát a legkitűnőbbnek jelzi. Csak a méreteit találja kicsinek s a kaput alacsonynak. Közönségünk pártatlanságáról és szakértelméről elismeréssel szól.”