A mezítlábasok szellemében – Csillag Péter publicisztikája

Műfüvön nem nő virág. Igazi táptalajra, természetes közegre, éltető erőtartalékra van szükség ahhoz, hogy valódi hajtás sarjadjon. A futball hátországában különösképpen: pályázati pénzzel, infrastrukturális beruházással, fejlesztési projekt­tel legfeljebb mesterséges ösztönzést lehet adni, az amatőr labdarúgás tiszta értékeit laboratóriumi eszközökkel előállítani lehetetlen. Akit egykor apja vitt ki kézen fogva a városszéli vagy falusi pályához, a vasárnapi meccs levegőjén nőtt fel, a nagyok mérkőzésének szünetében rohant be barátaival kapura rúgni, azt aligha a neonzöld műfű fogja „bevonzani a képzésbe”, ahogyan a futballélet boszorkánykonyhájában fogalmaznak manapság.

Képzés… – kétélű fogalom. Ritkán esik szó róla, pedig nagyon is nyilvánvaló: bizonyos esetekben a labdarúgás érdekei ütköznek a helyi közösség szempontjaival. Ha egy város korszerű, minden igényt kielégítő sportkomplexumában, U7-től U19-ig lépdelve, nap nap után felkészült edzők keze alatt fejlődhet egy környékbeli kistelepülés fiatal játékosa, az nagyon jó a magyar futballnak: az illető tehetsége nem vész el, méltó módon kibontakozhat, szem előtt van, és ha elég rátermett, elviheti egy nagyobb klub, idővel pedig talán eljuthat az NB I vagy egy külföldi jegyzett bajnokság szintjére, netán a magyar válogatottig is. Viszont a városba szippantott új igazolással a közeli kis község veszített egy helybeli sportembert, akinek a kiesése – hasonló cipőben járó társaiéval együtt – az adott településen fokozza a játékoshiányt, felgyorsíthatja a sportág leépülését, a csapat megszűnését, ezzel pedig a faluközösség egyik meghatározó közös programja, a hétvégi mérkőzés elmaradását. Részben ez a kettősség és feloldhatatlan ellentét magyarázza, hogy miközben bizonyos versenyeztetési statisztikák bővülést jeleznek, a megyei bajnokságokban az ezredforduló óta tapasztalható leépülés ma is folyamatos. A Magyar Labdarúgó-szövetség korábbi tájékoztatása szerint 2010 és 2020 között az igazolt labdarúgók száma 127 ezerről 281 ezerre nőtt (a változás jelentős mértékben az utánpótlásban és a női szakágban elért bázisnövelésnek köszönhető), ám az elérhető forrásokból az is kitűnik, hogy a felnőtt nagypályás férfibajnokságokban szereplő csapatok száma ugyanebben az időszakban majdnem 300-zal csökkent (2009-ről 1726-ra), országos szinten pedig a nagypályás futballcsapatot működtető települések aránya 53 százalékról 43-ra esett vissza. A tapasztalatok nyomán néha fájdalmasan élesen szembesülünk a kérdéssel: mi a fontosabb, a szakmai előrelépést jelentő hatékony futballrendszer működtetése vagy a vidéki társadalom élő szövetét adó faluközösség segítése?

Egyelőre feltörhetetlen az ördöglakat, mégis érdemes keresni a módját annak, hogy a kérdés ne legyen vagylagos, azaz a kiteljesedett karrierekből úgy profitálhasson a magyar labdarúgás, hogy közben a futball mint a kistelepülések közösségszervező tényezője is megmaradjon. Nem mondunk újat, ha azt állítjuk, hogy a hagyományos falusi futballvilág régóta válságtüneteket mutat. A kistelepülések elnéptelenedő pályái, feloszló csapatai arra utalnak, hogy a nemzedékek életét meghatározó, sokak által szeretett, identitás- és közösségformáló szokásrendszer átalakul, kikopik, eltűnik. Éppen azok a természetes minták, ösztönző hatások, kötődést erősítő mozzanatok, helyi jellegzetességek, generációs élmények kerülnek veszélybe, amelyeket a műfüves egyenterep tartalomsivár közegében már nem lelhetünk meg. Nem szabad félni attól, ami régi, visszariadni attól, ami egyszerű, és főként kiselejtezni azt, ami girbegur­bán, esendően, egyenetlenül emberi.

Volt valaha egy csodálatos kezdeményezés a magyar labdarúgásban: a mezítlábas bajnokság. A második világháború utáni ínséges időkben, 1947-től három éven át meghirdetett, összesen 2800 csapatot megmozgató, eszköztelen versenysorozat lenyűgöző példát kínált arra, miként lehet a semmiből sportkultúrát teremteni. Az ötletgazda, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) akkori sportszervezője, Keresztes Tibor így emlékezett vissza 1975-ben a Labdarúgás folyóiratban: „Tudod, mi volt az egyik oka a nagy sikernek? Az, hogy olyan szabályt állítottunk fel, hogy tulajdonképpen nincs szabály, nincs igazolás, nincs szövetségi bíró, az bíráskodott, akinek a személyében a két csapatkapitány megállapodott. Hogy rend volt-e? Igazi, önként vállalt fegyelem. A gyerekek önmaguk vigyáztak erre, s alig akadt vita, rendbontás. Ebben az egészben a játékon, a szórakozáson volt a hangsúly, s hogy mégis komoly küzdelem, színvonalas játék alakult ki az idők folyamán, abban a futball nagy mozgósító ereje, a fiatalságot jellemző vetélkedési kedv, a mind magasabbra törés vágya öltött testet. S hadd tegyek hozzá még valamit: az ajándékba kapott labda, az a 32 szeletes, szabályos bőrcsoda olyan megbecsülésben részesült Békéstől Vas megyéig, mint a világ legértékesebb kincse… […] Szinte hihetetlennek tűnt, de néhány hét alatt a mozgalom már behálózta az egész országot, s az első kiírásra 829 csapat nevezett. Gyalogosan, szekéren, stráfkocsin jártak a fiúk faluról falura. Olykor néhány papa, mama is elkísérte őket a meccsre. A gyerekek mellett ők is ott szorgoskodtak a faluszéli pályák építésénél, a kapuknak való fák kidöntésénél és ácsolásánál. A mezítlábasok kezdeményezései, ötletei, hogy játékukat még tartalmasabbá tegyék, olyan boldogsággal töltöttek el bennünket, amelyeknek édes ízeit ma is magunkban hordozzuk.”

Az elfeledett bajnokság szelleme a múlté, mégis némi párhuzamot mutat a héten induló Hátsó füves futballmentő túrával, amely kísérleti társadalmi programsorozatként a megszűnt együtteseket, veszélyeztetett futballközösségeket segíti, egyúttal sporttörténeti és kulturális bemutatkozásra is alkalmat ad. A Zempléni Főnix, a Zalai Főnix, a Szatmári Főnix az ügyre szerveződött vándorcsapatként járja a környék eldugott pályáit, immár harmadik éve ösztönzést adva a profi világtól távoli szereplőknek a kitartásra, a játék őszinte szeretetére. Mindeközben a zempléni vidéken hajrájához ért a feloszlott nagypályás csapatok részvételével futó, tizenkét résztvevős Hátsó füves-kupa, az önkéntes alapon működő, civil szervezésű versenysorozat döntőjében a 2018-ban megszűnt Bodrogolaszi és az MLSZ-bajnokságban kilenc éve nem szereplő Nagyrozvágy feszül egymásnak. A regionális futballszociológiai kísérlet szellemi fészke a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban nemrég bezárt Hátsó füves-kiállítás volt, amelynek tanulságait Ringer István múzeumigazgató a Széphalom című folyóiratba írt, megjelenés előtt álló tanulmányában összegezte. Zárásként érdemes hosszabban idézni – nem csak muzeológiai szempontból – tanulságos megfigyeléseit.

„A társadalmi és kulturális jelenségek dokumentálása leghatékonyabban akkor végezhető el, ha a gyűjtés és vizsgálat időszaka megegyezik a vizsgálat tárgyát adó jelenség létezésének időszakával. […] Az országrészenként eltérő, ám összességében igen jelentős mértéket öltő csapatmegszűnésekkel egy, hosszú évtizedeken keresztül zömmel állandó attribútumokkal leírható szubkultúra tárgyi hagyatéka és szellemi hagyományrendszere tűnik el, sokszor menthetetlenül. A Hátsó füves országjáró sorozat talán eleinte nem annyira tudatosan, sokkal inkább belső intuíciók mentén tapinthatott rá az amatőr falusi labdarúgás jelenkorában bekövetkező, valójában drámai gyorsasággal lezajló változásra, s az ezzel kapcsolatos azonnali cselekvés szükségszerűségére. Megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a kiállításban elhelyezett tárgyi és dokumentációs anyag jelentős része éveken belül megsemmisült, elveszett volna. Ebből fakadóan az is bátran kijelenthető, hogy a falusi futball anyagi és szellemi kultúrájának gyűjteményezésével és dokumentálásával az utolsó órában vagyunk. […] A megmaradt és működőképes alacsonyabb osztályú egyesületek pályáinak képe átalakul, uniformizálódik, a korábban évtizedeken át használt kellékek, eszközök zöme a modernizáció áldozatává válik. Vajon van-e jelentősége egy megszűnt falusi futballpálya egykori tartozékának számító szögletzászló gyűjteményezésének? Véleményünk szerint igen, hiszen az utóbbi években csaknem minden, még működő pályán műanyag, rikító színű szögletzászlót fedezhetünk fel. A harminc–negyven éves, akácrúddal ellátott, sokszor a csapat vagy a település színeiben kézi varrással készített szögletzászlók mégsem szerepelnek a múzeumok gyűjteményeiben – annak ellenére sem, hogy számuk fokozatosan csökken. Ugyanez elmondható a sokszor házilag fabrikált mészporzó kocsikról, a mérkőzés közbeni játékoscserék alkalmával használt táblákról, az alumínium elsősegélyládákról, a kordokumentumként értelmezhető futballmezekről és a falusi futballpályák számos más attribútumáról, melyek egy eltűnőben lévő világ egyre fogyatkozó tárgyiasult tanúi.”

Vigyázzunk hát a tárgyakra, az emlékekre, de leginkább az emberekre, hogy a tárgyak ne csak emlékek maradjanak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!