A Bizánc kávéházban – hiánypótló könyv a lengyel futballt szolgáló magyar edzőkről

 

Mitrovits Miklós nem kis fába vágta a fejszéjét, könyve témáját ugyanis senki sem dolgozta fel s ebben átfogóan idehaza aligha kutatott korábban; e területet ritkán is érintették, legfeljebb akkor, amikor egy-egy futballedzőnk karrierjéről esett szó, és az állomáshelyek között előfordult a tágabb helyszín: Lengyelország. A szerző tehát gyakorlatilag szűz területre tévedt, de a híres felfedezők ambíciójával, kíváncsiságával, bátorságával érezhetően nagy kedvvel, magabiztosan haladt előre, s a végeredmény egy legalább annyira élvezetes könyv lett, mint amennyi élvezetet neki nyújtott az adatok, a forrásanyagok és -személyek felkutatása, majd a szöveg megírása.

Mitrovits nem tudott és nem is akart kibújni a bőréből: történészi alapossággal vetette bele magát az írásba, adatokban könyvében nincs hiány, ahogy lábjegyzetekben sincs – utóbbiakból csaknem hétszáz található a 350 oldalas kötetben. Monográfiája felfogható edzőportrék sorozatának is, amelyből kirajzolódik a lengyel labdarúgás történetének első hatvan-hetven éve. A könyv két elkülönített részből áll: az első a kezdetektől a második világháborúig terjedő időszakot (1900-as évek eleje–1939), a második a világháború utáni évtizedeket (1945–1975) mutatja be. Mind a két szakaszt terjedelmes táblázat zárja le a vonatkozó éra magyar edzőivel, a csapataikkal és bajnoki helyezéseikkel feltüntetve, idényenkénti lebontásban. Nem a szerzőn múlt, hogy 1975-nél meg kellett szakítania az idővonalat, Vasas Mihály távozása óta ugyanis egyetlen magyar tréner sem ténykedett a lengyel első osztályban...

Az első magyar edző egyébként Pozsonyi Imre volt, aki lengyel csapat mellett dolgozott, és nyomban sikert ért el, sőt sikereket: miután 1921-ben bajnoki címet nyert a Cracoviával, 1921. december 18-án ő irányította a lengyel válogatottat története első hivatalos mérkőzésén – épp a mieink ellen Budapesten. A Pozsonyi életét és sportszakmai pályafutását bemutató fejezet a könyv legfontosabb, legerősebb része, telis-tele új, eddig nem publikált, valamint „helyre egyengetett” információval (a kitűnő tréner biográfiáját magyarul még senki sem írta meg ilyen mélyrehatóan). A szerző – akárcsak a könyv más pontjain – sokat támaszkodik a lengyel forrásokra, Pozsonyi esetében egyszer volt játékosától, Stanislaw Mielechtől idéz:      „Ő maga nem focizott, de megtudtuk, hogy játszott a magyar válogatottban középfedezetként, és ez megmentette a szemünkben. Kiváló edző és teoretikus volt, a skót stílus ismerője, amely bonyolultságát képes volt nagyon egyszerűen elmagyarázni. Na, nem a pályán, hanem a Bizánc kávéházban. Ujjait sörbe mártva jelölte ki a játékosok helyzetét az asztallapon, hogy az adott pozícióban hogyan kell játszani, hogyan kell helyezkedni, és hogyan kell megszabadulni az ellenféltől.”

Ütős része a könyvnek a Fogl fivérekről szóló passzus is (amelyben sporttörténeti léptékű korrekciót közöl Mitrovits), bravúros a Beljung Miklósról szóló (inkább hollywoodi sztori, mintsem egy futballedző karrierje), és olyan nagy formátumú trénereket ismerhetünk meg belőle közelebbről többek között, mint Fürst Béla, Patkoló Rudolf vagy Steiner János. Negyvenhárom edző, negyvenhárom életpálya, negyvenhárom történet.

A Nagy Béla Program támogatásával megjelent kötetet – amelyből az Aranycsapat sem maradhatott ki – mintegy száz forrásértékű, idehaza sohasem publikált fényképpel, illetve térképekkel illusztrálták.

Sajnálhatjuk, hogy nem láthatjuk ezeket nagyobb méretben. Mondjuk, egy külön képmellékletben.

(Mitrovits Miklós: Magyar labdarúgóedzők Lengyelországban 1921–1975, Aposztróf Kiadó, 2022)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. március 25-i lapszámában jelent meg.)