Az ötös, a hatos, a nyolcas és a tízes – egy alapos, de száraz fociszakkönyvről

Klasszikus labdarúgó-szakkönyv az 1958-ban kiadott, A labdarúgás bűvös négyszöge című, szerzőként Ádám József, Darvas Albert és Hidegkuti Nándor nevével jegyzett munka, annak minden előnyével és hátrányával. Alapos, részletes és száraz, mint az a bizonyos, amit a teve el szokott hagyni a sivatagban, és utána lehet vele fűteni is.

A könyv fókuszában négy poszt áll, amely kiadja a címben jelölt „bűvös” négyszöget: a sportág történetében évtizedekig uralkodó WM-rendszer négy kulcspozíciója, a jobbfedezet, a balfedezet, a jobbösszekötő és a balösszekötő. Vagyis a korabeli számozás alapján az 5-ös, a 6-os, a 8-as és a 10-es mezben játszók alkotta négyszög, amely a szerzők tézise szerint a WM-rendszer alfája és ómegája, minden attól függ és általa lesz. Ennek a négy játékosnak a feladatairól, helyezkedéséről, egymás közötti összjátékáról, a támadásban és védekezésben betöltött szerepéről, és a csapaton belüli helyéről szól nagy részletességgel a 160 oldalas könyv, amelyet nyilván tankönyvnek szántak, sok ábrával. Nem állítom, hogy ma már teljesen használhatatlan, de tény, hogy az idő vasfoga alaposan megrágta, amit jól jelez az is, hogy ezek a posztok már nem is léteznek a futballban. Ha nem is olyan gyorsan, mint manapság érzékeljük, de az idő kerekei akkor is forogtak, és viszonylag hamar elavult a könyv, hiszen néhány évvel később a WM-rendszer kávéja is lefőtt, a 3–2–5-ös formációtól a 4–2–4 vette át az uralmat, és bár a fedezetek megmaradtak még egy ideig (sőt, ma is léteznek, csak szűrőnek vagy védekező középpályásnak hívjuk őket), az összekötők eltűntek.

A szerzőhármasból Hidegkuti Nándort, az Aranycsapat középcsatárát aligha kell bemutatni, két társáról viszont érdemes elmondani, hogy Ádám József maga is fedezetként futballozott a múlt század harmincas éveiben, a Vasasban kezdett, aztán edző lett, sok éven át ő tartotta a Magyar Labdarúgó-szövetség edzői továbbképző tanfolyamait, és politikai karrierje is magasra ívelt a háború után, vezette a Nehézipari Minisztérium és az OTSB személyzeti osztályát. Darvas Albert főként kisebb vidéki csapatoknál (például Orosházán) edzősködött, szövetségi edzőként is tevékenykedett, több szakkönyv szerzője. Hidegkuti éppen akkor, 1958-ban vonult vissza és kezdett el edzősködni – három évvel később már KEK- és Olasz Kupa-győztes volt a Fiorentinával!

Különös, hogy bár a fedezetekről és az összekötőkről szól a könyv, egy középcsatár lett a társszerző. Igaz, az Aranycsapat két összekötője, Kocsis Sándor és Puskás Ferenc akkor már Spanyolországban élt, a fedezetek közül Zakariás József Bern után kegyvesztetté vált, de ott volt a világ egyik legjobb fedezete, Bozsik József. Gyanítható, hogy Hidegkutit inkább amolyan húzónévnek vették be a munkába, mint az Aranycsapat maradékának talán legjobb játékosát. Beszédes, hogy Hidegkuti három évvel később megjelenő önéletrajzi könyvében (Óbudától Firenzéig) egyetlen mondattal sem említi, hogy könyvet írt volna, aligha hagyhatott benne mély nyomot. Mivel tudjuk, hogy valójában életrajzi könyvét sem ő írta, hanem Fekete Pál, aki egyben erősen cenzúrázta és politikailag ki is igazította Hidegkuti visszaemlékezéseit, feltételezhető, hogy ezúttal is inkább csak a nevét használták fel az „Öregnek”.

(Ádám József, Darvas Albert, Hidegkuti Nándor: A labdarúgás bűvös négyszöge, Sport Lap- és Könyvkiadó, 1958)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 28-i lapszámában jelent meg.)