Lobanovszkij segítőjét kérdeztük: doppingoltak a szovjetek Irapuatóban?

„Moszkvából táviratoztak Ungvárra, ahol vezetőedző voltam, hogy csomagoljak, mert utazok én is a válogatottal Mexikóba. Akkoriban kérdésnek nem volt helye, menni kellett” – válaszolja Sándor István arra a kérdésünkre, miként került be a szakmai stábba, hiszen magyar volt, ráadásul nem volt párttag sem, ami akkoriban azért eléggé kirívó bűnnek számított. „Nem éreztették velem, nem ért hátrány amiatt, hogy magyar vagyok, őszintén mondom. A párttagságomra, jobban mondva annak hiányára nyilván rákérdeztek a szövetségnél az elvtársak, de azt válaszoltam, azért nincs párttagságom, mert még nem értem el azt a szintet, hogy kiérdemeljem” – emlékszik vissza mosolyogva a bő három évtizeddel ezelőtt történtekre a legendás Valerij Lobanovszkij szakértelmén pallérozódó tréner.

Mexikóban Sándor István mellett további tizenegy szakember segítette Lobanovszkijt, a Dinamo Kijev és a szovjet válogatott edzőjét. A stáb tagja volt a müncheni olimpián százon és kétszázon olimpiai bajnok vágtázó, Valerij Borzov felkészítője is, hiszen Lobanovszkij fontosnak tartotta a gyorsaságot – Irapuatóban egyébként éppen ez volt a szovjetek legfőbb fegyvere…

„Magyarország számított a csoport legnagyobb esélyesének, sőt, nagyon sokan a Mezey György által nagyszerűen összerakott válogatott a végső győzelemre is esélyesnek tartották” – mondja Sándor István, hozzátéve: a szovjetek is féltek a világbajnokságra simán kijutó, a vb előtt a brazilokat földbe döngölő magyaroktól.

Az ungvári tréner egyébként utólag hallott arról, hogy állítólag a szovjetek a mérkőzés előtt felajánlották a magyaroknak, játsszanak döntetlen egymással, ám ezt a magyarok megtagadták. „Nem tudom, mi igaz ebből, és mi nem, én személy szerint nem láttam semmilyen erre utaló nyomot. Mondjuk az is igaz, az ilyesmit akkoriban magasabb szinteken, pártvonalon döntötték el” – teszi hozzá.

Meglehet, a szovjetek gyorsasága nem csak az atlétikaedző kiváló felkészítésének volt betudható, ezt utólag többen, több helyen is próbálták bizonyítani, ám Sándor István szerint magyar szempontból ez egyszerűen csak egy szerencsétlen meccs volt.

„A gyorsaságbeli különbség valóban látványos volt, de nem tudom, hogy a szovjet játékosok doppingoltak-e, s amit nem tudok, arról nem szívesen beszélek… A második percben kaptak egy peches gólt – állítom, Jakovenko további száz kísérletből egyszer sem tudta volna ismét oda rúgni a labdát. Újabb két perc elteltével Alejnyikov bombagólt lőtt, s ezzel tulajdonképpen le is futott a mérkőzés. Hiába, hogy a magyar válogatott játékban semmiben sem volt gyengébb a szovjetnél, ki kellett nyíljanak, a gyors szovjet szélsők pedig egyszerűen lekontrázták őket, sajnos. Magyar szempontból ez balszerencsés kicsúszás volt” – mondja Sándor István, s hozzáteszi: nem hiszi, hogy a magyar futball emiatt kezdett hanyatlani.

„Irapuato máig fájó emlék, de a lejtmenetnek több oka is lehet, ez összetett kérdés. Én semmiképpen sem fognám a nulla-hatra. Tény, hogy a magyar válogatott akkor szerepelt legutóbb futball-világbajnokságon, s ha erre gondolok, akkor nagyon szomorú leszek…”