César lett a császár

„Sokat edzettünk, sokat alud tunk és sokat nevettünk” – vázolta csapata felkészülési programjának fontosabb pontjait a Manchester United elleni Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő előtt José Mourinho, az Internazionale vezetőedzője. S bár aligha így gondolták, a milánóiak a mérkőzés első perceiben a begyakorolt elemekből leginkább az alvást „alkalmazták”, nyolc perc alatt háromszor köszönhették a szerencsének és Júlio César kapusnak, hogy nem kerültek rögtön a kezdésnél hátrányba.

Mindhárom esetben a Giuseppe Meazza Stadion közönségétől megmozdulásaiért rendre füttyel „díjazott” Cristiano Ronaldo csillogtatta – egy kevéssé elfogult fórumon nem olyan régen Aranylabdával jutalmazott – képességeit. Először távoli szabadrúgással melegítette be a brazil kapust, később Ryan Giggs szöglete után élesben is tesztelte (fejesét Júlio César reflexszerű mozdulattal védte), majd ismét szabadrúgásból riogatott, ám a szitáló labda a bal kapufa mellé szállt.

Aztán ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezen a találkozón nem a hazaiak, hanem az előzetesen óvatosságra intett Manchester United szándékai érvényesülnek. Sőt, ami történt, talán még az angolok legmerészebb terveit is felülmúlta. Az egyetlen klasszikus csatárra építő felállásból és Wayne Rooney, valamint Carlos Tévez pihentetéséből legalábbis nem arra következtettünk, hogy Sir Alex Ferguson menedzser számított a meccsen tapasztalt fölényre.

Az első félidőben ugyanis a Cristiano Ronaldo-féle nyitány után is csak úgy sorjáztak a manchesteri helyzetek: előbb Giggs kiugrása és kissé kisodródva leadott közeli lövése után védett hatalmasat Júlio César, majd jött egy újabb kiadás a portugál aranylabdás fentebb már leírt „menüjéből”: szabadrúgás és fejes – s ez esetekben már a hősiesen kitartó Inter-kapus is jobbára csak nézte a labdát.

Az Inter első félidei játékáról mindent elmond, hogy a fekete-kékek szünet előtti legemlékezetesebb megmozdulása alighanem a reklamáló cserekapus, Francesco Toldo pályán kívül(!) „kiharcolt” sárga lapja volt. Noha az összecsapás előtt a volt Chelsea-menedzser José Mourinho és Ferguson különcsatájának is nevezték a mérkőzést, az a szünetig inkább Júlio César és a tizenegy manchesteri futballista harcává egyszerűsödött.

Aztán kiderült, mégis kell számolni a Mourinho-tényezővel. A második félidő elején olyan harciasan és veszélyesen rohamozott az Inter, hogy sejteni lehetett: a milánói öltözőben a szakvezető kieresztette a hangját, vagy ha nem, bizonyára igen fenyegető dolgokat suttoghatott játékosainak. Rögtön fordulás után Esteban Cambiasso bal oldali beadását ravaszul átlépte Zlatan Ibrahimovic, a középen üresen álló Adriano azonban a labdát egyik lábáról a másikra, onnan pedig a kapu fölé lőtte.

A manchesteriek skót menedzserének pedig talán az a – meccs előtt is hangoztatott – gondolat juthatott eszébe,hogy Milánóban egy gól is elég lehet a győzelemhez: ahogyan gyorsultak a milánóiak, úgy vett vissza sebességéből (avagy vesztett lendületéből) a vendéggárda. Ám ha Cristiano Ronaldo jobb oldali passza nem gurul el a kapu elé berobbanó Pak Dzsi Szung előtt, a fergusoni számítás simán bejött volna.

Így maradt a 0–0 és a manchesteri döntés – az Old Trafford támogatása jelentette angol előnnyel.