harmad utolsó percében Ondrejcík Rastislav középerős lövését is elnézte. (A horvát szövetségi kapitánynak, Pavle Kavcicnak meg is fájdult a feje, és rosszullét miatt el kellett hagynia az Arénát…) A két eset között pedig a dán játékvezető jóvoltából a kettős emberhátrányos védekezést is gyakorolhatták a mieink, s Pat Cortina most ebben sem találhatott hibát.
No meg a második harmadban nyújtott játékban sem.
Ez utóbbi azért fontos, mert pénteken a szerbek ellen bizony ez a játékrész halványabbra sikerült, amiért a második szünetben a kapitány alaposan leszúrta a társaságot, mondván, nem elég, ha a csapat a világelit tagja, ennek megfelelően is kell játszani.
Ezért a szemléletért szeretik a válogatottat olyan sokan…
No meg azért, mert 5–0-s előnynél is úgy megy, mintha létkérdés lenne a hatodik gól megszerzése: a harmadik harmad elején például egy túlütést leszámítva 3 perc 20 másodpercig nem engedték kicsúszni a mieink a korongot a horvátok harmadából, s bár a hatalmas fölény ekkor nem hozott gólt, az iménti adat sok mindent elárul a két együttes közötti különbségről.
A folytatásban aztán egy kicsit visszavett a magyar válogatott – gondolni kell a vasárnapra, amikor a litvánok ellen gyakorlatilag a torna döntője következik –, a horvátok Oliver Ciganovic révén szépítettek is, s bár elszórtunk egy kettős emberelőnyt, hogy mégse ez legyen a csattanó, arról Fekete Dániel gondoskodott, aki Ocskay remek passzát pofozta be zárásként.
Mert minden jó, ha jó a vége. Ráadásul itt nemcsak a vége, hanem az eleje és a közepe is jó volt: nem csoda, hogy az utolsó percet felállva tapsolta végig az a 8110 szerencsés, aki ott volt az Arénában, s közülük a legélelmesebbek kifelé menet már az április 2-i magyar–finn meccsre (az aztán tényleg nagy show lesz!) szóló jegyért is sorba álltak. Igen, nem tévedés: majdnem négy hónappal korábban sorállás volt a belépőkért.
A sikertörténet tehát tovább folytatódik.
