Fábiánné: Angyal rosszabb az ördögnél!

A szolnoki Holt-Tisza idilli arcát mutatja, szűrt fénnyel süt a nap, szellő sem rezzen, az ember legszívesebben belevetné magát a friss habokba. A délelőtti edzés az imént fejeződhetett be, Benedek Dalma, Paksy Tímea, Keresztesi Alexandra, Fazekas Krisztina és Patyi Melinda, a Fábiánné-féle team tagjai már szobáikban készülnek az ebédre. (Tavaly ilyenkor kicsit többen voltak, de ez későbbi történet...) Ahogy leparkolunk, egy Mazda tolatna kifelé, félreállunk, akkor látom, hogy Fábiánné Rozsnyói Katalin ül a volán mögött. Hiszen éppen érte jöttünk le Pestről, nehogy elmenjen! Kiugrom a kocsiból, integetnék, tekintete rám villan, majd beletapos a gázba, és tovaporzik.

Puff neki, most mi lesz?!

Még szerencse, hogy a víz partján három idősebb „kajakos alak” beszélget, egyikük, Babella László, a legendás edző segítségemre siet. „Ne idegeskedjenek, délután háromkor megint edzenek, most csak elment bevásárolni, mindjárt visszajön. Megmutatom, hol laknak a férjével, Fábián Öcsivel. Csak azt ne kérjék, hogy be is menjek...”

Még beszélgetünk egy sort. Kiderül, Fábiánné nincs letargikus hangulatban a keddi és a szerdai csapás, Kovács Katalin, majd Kozák Danuta és Szabó Gabriella távozása – bizonyos szemszögből nézve: dezertálása – után. „Szerintem megedzették az utóbbi egy év történései, tavaly ilyenkor még sírt, amikor Janics Natasa elhagyta, most talán már fel is készült Kovácsék lépésére. Kimondottan jó a hangulata, legalábbis este az volt...” – mondja Babella, aztán beül mellénk, s odahajtunk a hétszáz méterrel lejjebb, szintén a holtág partján épült házhoz.

„Nem megy vissza?” – kérdem, de a viharvert dunai medve csak legyint: „Ha már eljöttem, bekísérem önöket. Lesz, ami lesz...” Azzal – mivel a Mazda még nincs itt, ergo Fábiánné sincs – kiabálni kezd: „Öcsi! Öcsi!”

Hamarosan megjelenik a ház – egyik – ura, ha azt mondom, nem fogadja kitörő örömmel a sajtó két képviselőjét, akkor még roppant visszafogott vagyok. „Nem mondunk semmit!” Ám azzal a lendülettel belekezd. A három kutya – egy bichon, egy törpeuszkár és egy tacskószerű képződmény, hárman együtt öt kilót nyomnak – veszettül ugat, a gazdi meg csak mondja a magáét. Baráth Etele szövetségi elnök és Angyal Zoltán kapitány áll a tirádák fókuszában, szerintem mindenkinek jobb, ha eltekintünk a szöveghű idézettől.

Észre sem vesszük, hogy mögöttünk egy Mazda fékez, kiszáll a mesteredző. A több évtizedes jó kapcsolatnak hála megindul a diskurzus, de végig ott motoszkál bennem a félelem, ebből úgysem lehet majd megírni semmit sem...

„Babella, te hoztad ide az újságírókat? Ezt nem vártam tőled... – köszön ránk Fábiánné. – Már köröznek fölöttem a dögkeselyűk, de korai az örömük, mert még – mint látja – élek” – kezdi, mire rémülten közbevágok: „Katika drága, senki sem akarja a halálát...”

„Ne vágjon közbe! Maguk, újságírók is szégyellhetik magukat! Nem tudom, kinek a szavazatai alapján lettem hatszor egymás után az év edzője?! Most meg kiforgatják a szavaimat...” „De Katika, mi most is a világ legjobb edzőjének tartjuk magát...” – próbálkozom, körülbelül annyi eséllyel, mintha egy elefántot akarnék megfékezni puszta kézzel.

„Szerda délután ugyanitt álltak, mint ahol most maga, és konokul, kihívóan elkezdték mondani, hogy márpedig ők Szegedre távoznak, mert ki akarnak jutni az olimpiára a négyessel. Kovács Kati szólt nekik, hogy jöjjenek, mert két hely még szabad a hajóban...” Egy pillanatig azt sem tudom, miről van szó, aztán rájövök, csakis Kozák Danuta és Szabó Gabriella minapi húzását idézheti fel Fábiánné.

„De Katira nem haragszom, róla nem vagyok hajlandó semmi rosszat mondani, hanem Angyal... 1991 óta dolgozom vele együtt, tizenkét éve ő a kapitány, azóta az én sikereimből – pontosabban a női szakág sikereiből – él, s most szétverte ennyi év munkáját... Olyan Angyal, aki rosszabb tizenkét ördögnél...”

Ez az a pillanat, amikor legszívesebben elsüllyednék, elátkozom a pillanatot, amelyben az újságíró szakmára adtam a fejem.

„De Katika, most mi lesz? Folytatja? Bedobja a törülközőt?” – motyogom, mert kiszáradt a torkom, s érzem, hogy a verejték csörgedezik a gerincemen, pedig nincs több húsz foknál.

„Erre a kérdésre nem válaszolok, sem azt, hogy bedobom, sem azt, hogy folytatom. Maradjunk annyiban, hogy vannak még itt, Szolnokon befejezetlen ügyeim, elvarratlan szálak, és ezeket nem hagyom elvarratlanul. Ennél többet ne írjon meg, és ne is fényképezzen a kollégája!”

Fábián „Öcsi”, az első magyar kajakos olimpiai bajnok (1956, Melbourne, Urányi János oldalán 10 000 méteres párosban – a szerző) a kerítés túloldaláról csatlakozik hitveséhez, feltűnő magabiztossággal: „Miért dobná be? Benedek Dalma megnyeri egyesben a válogatót, Paksy és Benedek a párost, és a négyes is ott lesz az olimpián!”

Ami azt illeti, semmi sem lehetetlen. Még a barikád túlsó oldalán állók sem kérdőjelezik meg Fábiánné zsenialitását. S Benedekék valóban kiváló formában vannak, roppant elszántak.

„De Katika, hadd írjam meg, amit mondott!” – próbálok menekülni szorult helyzetemből, de nincs pardon: kézfogás, búcsú, aztán irány a 4-es út.

Ceglédnél járunk, amikor megcsörren a telefonom. „Nyugodtan írjon meg mindent, végiggondoltuk, nincs takargatnivalónk” – mondja Fábián Öcsi.

„Biztos?” – kérdezek vissza. „Biztos. Amit Angyalról mondtunk, azt is.”

„Jó, de egyet ígérjen meg: nem fog haragudni Babellára, amiért megmutatta, hol laknak!”

„Már nem is haragszunk...”

Még szerencse, hogy nem én fogom a volánt. Rámegyek az InfoRádió hullámhosszára, Dabas magasságában – ilyen véletlen nincs, vagy ha van, csak egyszer egy életben – Benedek Dalma hangját hallom az éterben:

„Nem szándékozom elhagyni a csapatot, elég sokan mentek el, és nem lenne értelme a további bomlasztásnak. Készülünk tovább azokkal, akik maradtak. Mindent megteszünk, hogy ez az incidens ne zökkentsen ki minket, és fel tudjunk készülni a Világkupára, illetve a válogatóversenyre. Nincs más választásunk. Két napig nyomott volt a hangulat, a lányok furcsán viselkedtek, ebből tudtuk, hogy elhagyják a csapatot. Ennél rosszabb helyzetbe már nem tudunk kerülni, és megpróbáljuk ebből is kihozni a maximumot. Hiszek abban, hogy van igazság, és meglesz a gyümölcse az elvégzett munkának. Nem állhatok meg, végigcsinálom a hátralévő munkát, tudásom legjavát fogom nyújtani, és eldől, mi lesz.”