Látványos összeomlás

December 17-e óta egyre töb ben vannak hazánkban, akik előre megmondták, hogy nyolcadik lesz a magyar csapat. Hiába, ez egy ilyen ország. Vessenek meg, én most is vállalom, hogy érmet reméltem, s nem is olyan titkon aranyról álmodtam!

„Mi van a lányokkal?” – kérdezték tőlem napjában tízszer már a csoportmérkőzések idején, s én mindig ugyanazt válaszoltam. „Világbajnokok leszünk!” – mondtam a gyerek iskolájában, a sportágért megszállottként rajongó valutaváltónak, az utcán szembejövő ismerősöknek, akik a nyögvenyelős rajtról faggattak. Nem zavart, hogy Japánt csak 35–31re vertük meg, hogy Kongó ellen is döcögött a szekér, még a spanyolok elleni váratlan pontvesztés sem ingatott meg. Pontosan tudtam, nem lehet csúcsformában végigjátszani egy ilyen hosszú tornát, s hogy a negyeddöntőben, a sorsfordító nyolcadik meccsen kell csúcsformában kézilabdázni.

Ráadásul a dijoni középdöntőcsoportban egyre jobban ment a magyar lányoknak: Lengyelország legyőzése után a németek elleni döntetlen már mindenképpen a „több, mint biztató” kategóriába sorolható. Aztán baráti társaságban szurkoltam végig a Románia elleni meccset, s amikor az ellenfél 14–8-as vezetésénél csak anynyit mondtam, „Nyugi, világbajnokok leszünk”, néhányan már valóban hülyének néztek. Nem egészen egy órával később már a sportág valódi tudoraként fogadhattam a gratulációkat. No, nem a bravúros 34–31-es diadal, hanem töretlen optimizmusom jutalmaként.

Történelmi tény, ez volt a magyar válogatott utolsó győzelme a világbajnokságon, az utolsó héten négyszer lépett pályára, s négyszer kapott ki, így értelemszerűen nem lett világbajnok. Pedig a Dél-Korea elleni 31–26-os zakó után még volt lehetőség a talpra állásra, s Németh András csapata a későbbi aranyérmes Oroszország ellen meg is mutatta, hogy ott lenne a helye a dobogón. Ám csak nekünk vigasz, hogy semleges szakértők szerint is a vb legjobb meccse volt az orosz–magyar csata, hogy nyolc perccel a befejezés előtt még 34–31-re vezettünk. Az volt a baj, hogy az utolsó kritikus nyolc percben mindössze egy gólt szereztünk, miközben ötöt kaptunk, így Magyarország nem jutott be a négy közé.

Az összeomlás látványos volt, hiszen a Franciaország elleni 32–27-es vereség után Angolával sem bírtak a lányok (36–37), s a vasárnap reggeli tvközvetítés végén döbbenten hallgattam a könnyeivel küszködő, széthúzásról, belső villongásokról beszélő Németh Andrást. Közben félve lestem az asztalon heverő mobilomat, vártam az első gúnyos hívást, aranyérmet számon kérő SMS-t azoktól, akik alig egy héttel korábban a vállamat veregették. Szerencsére néma maradt a készülék.

A barátaimban legalább nem csalódtam...