Csárdája válogatja

Nem az első és feltehetően nem az utolsó csetepaté volt a mogyoródi Fernando Alonso és Lewis Hamilton között, a kettejük közötti vetélkedés még rengeteg indulattal szolgál majd a jövőben. Mint minden olyan eset, amelynek világklasszisok a főszereplői.

Olyan sztárok, akiknek minden okuk megvan arra, hogy világgá kürtöljék a sérelmeiket – a produkciójuk kicsinyes érdekeiket is fölerősíti. Fernando Alonsót világbajnokként szerződtette a McLaren-Mercedes, a még gyerekként kiválasztott Lewis Hamiltonra pedig „a mi kutyánk kölykeként” tekinthet Ron Dennis csapatfőnök.

Nyilvánvaló, hogy az istállónál felnőtt Hamilton inkább otthon van a csapatnál, mint a friss szerzemény Alonso, aki – ezért vagy másért, ki tudja… – nem igazán érzi magát jól mostani munkáltatójánál. Rosszkedvének persze az is oka, hogy az ifjú Lewis enyhén szólva is a fejére nőtt, senki sem várta, hogy újonc létére tizenegy futam után az élen áll majd.

Mr. Dennis – a bennfentesek szerint – inkább Alonsóra tesz a két klasszis csatájában, erre utal, hogy egyértelműen mellé állt a szombati boxperpatvarban is, ám ha róla van szó, érdemesebb arra a nyilatkozatára gondolni, amelyben „kényes egyensúlyról” beszél, sejtetve, hogy a békének még a látszatát is nehéz fenntartani a jeles versenyzői között.

Hogy mit hoz a jövő, nem tudható, mindenesetre a mogyoródi eset nem csupán Alonso és Hamilton kibékíthetetlennek látszó ellentétéről szól, hanem arról is, hogy ha egy üzlet megy, sikeres és erős, akkor a főnököt nem hatja meg semmi, ha büntetni kell.

A nemzetközi szövetség megfoghatatlanul fogalmazva, „a verseny érdekeit és az autósport szempontját” szem előtt tartva fegyelmezte meg a McLarent, amely – hiába adják az istállók a klasszisokat – belenyugodott az ítéletbe. Mert kérem, az igazán jó csárdákban nem a dudások diktálnak.