Hogyan kezdődtek a szegedi sikerévek?
Ezerkilencszáznyolcvanhatban bronzérmet nyertünk, amit nagyon nagy fegyverténynek tartok. Olyan csapatok közé ékelődtünk be, mint a Tungsram, a Kecskemét, a Honvéd, a Csepel, az Újpesti Dózsa, amelyek a válogatott gerincét adták. Közéjük becsúszni nem volt kis produkció… Amikor az elődöntőket játszottuk, kétezer embernél kevesebb sohasem volt a sportcsarnokban, később, amikor a fináléba kerültünk, már háromezren jöttek. Többen nem fértek be. Bátran mondhatom, forradalom, frontáttörés volt, csodálatos tett, megismételhetetlen.
Mi jelentette a sikerek titkát?
Adva volt a remek közönség, egy kiváló támogató, valamint két megszállott edző, Nusser Elemér és jómagam, továbbá a nagyszerű utánpótlásbázisunk – ezt nem lehetett elhibázni. A mennyiségi törvények alapján is minőségnek kellett születnie, de én úgy gondolom, a maga posztján mindenki profibb volt az átlagosnál, így uralhatta a Kaposvár hegemóniáját megtörve két-három évig a Szeged a magyar férfiröplabdát.
Ugorjunk. Miért mondott le a férfiválogatott szövetségi kapitányi posztjáról, miután az együttest kijuttatta a csehországi Európabajnokságra?
Az okok három pontban foglalhatók össze. A szövetség anyagi helyzete, a vezetők habitusa, illetve a képességeik nem voltak megfelelőek a válogatotthoz. Kopott labdákkal edzettünk és mecscseltünk, újat csak a mérkőzés előtt egy órával láttunk. A játékosoknak mérkőzés közben többször kiszakadt a mezük, lukas trikóban kellett játszaniuk, mert a juniorok kihipózott szerelését kapták meg. A legkisebb termetű emberünk, Mészáros Péter sem tudta mindig gond nélkül felemelni a karját, hát még Pásztor Attila meg Mészáros Dömötör, illetve Veres Péter, akik nem tudták kinyújtani a kezüket ütéskor, annyira szorított az a dressz. Könyörögtem, adjanak egységes bemelegítőpólókat, mezeket, anorákokat, cipőket. De nem! A srácok úgy néztek ki minden meccsen, mint a tarka malacok.
Ez a játékukon nem látszott meg.
Azon nem, de biztos, hogy kikezdte az önbizalmukat. Mint ahogy a jutalmazás
körüli hercehurca is. Kifejezetten kértem, hogy az Európa - bajnoki döntőbe jutás pillanatában tisztességes, egy-két millió forintos prémiumot kapjon a csapat, ami fejenként nem jelentett volna százszázötvenezer forintnál többet. Ezek a játékosok egyébként külföldön havonta körülbelül az összeg tízszeresét keresték meg, nem lett volna annyira nagy durranás számukra a pénz. Inkább pszichológiailag, pedagógiailag lett volna hasznos, ha végre jutalmat kapnak a válogatottbeli fellépésért. Nem értem célt, mondhattam akármit.
Ezért nem utazott el Csehországba?
Menni akartam, hiszen mégiscsak az Európa-bajnokság lett volna életem legjelentősebb röplabdás eseménye. Ám sajnos Kaposvárott, az egyik edzőtáborban három volt helyi játékos – körülbelül húsz-harminc , autogramra várakozó fiatal szurkoló szeme láttára – összeszólalkozott, majd tettlegesen összekülönbözött, szó szerint összeverekedett. Közéjük ugrottam, egy tarkós maflást én is kaptam, nem nekem szánták, de lecsúszott! A csapategység teljesen megbomlott, nem láttam a régi sugárzó arcokat. Az Ebdöntő előtt egy hónappal felkészülési tornán vettünk részt, teljesen szétesett csapat benyomását keltettük, kikaptunk a románoktól, a szlovénoktól és a szlovákoktól is. Voltak játékosok, akik nem is álltak szóba egymással.
Nem látott esélyt arra, hogy az Európa-bajnokságra még egyszer öszszeszedje a csapatot?
Akkor úgy éreztem, hogy nincs remény. Az volt bennem, hogy kudarcot vallottam, arról nem beszélve, hogy öt év alatt annyi kompromisszumot kötöttem a játékosok és a vezetők közötti villámhárítás során – nem edzői, hanem istállómesteri szerepet töltöttem be... –, hogy meguntam az egészet. Nemes egyszerűséggel bejelentettem, hogy leszűrtem a tanulságot, a továbbiakban egy percre sem vagyok hajlandó leülni a kispadra. Amúgy a kaposvári műsor csak rátett egy lapáttal a keserűségemre, és ma is azt gondolom, hogy szakmailag már nem tudtam volna újat mondani a csapatnak, néha úgy éreztem, hogy tökéletesen kimerültem, hogy lejárt lemez vagyok. Noha nagyon nagy sikert értünk el együtt, ott és akkor kellett abbahagyni. Nem bántam meg, hogy lemondtam. Nagyon szerettem a válogatottal dolgozni, büszke voltam rá, sőt vagyok. Sokat álmodom ma is róla