Ami a csövön kifér

Még friss az élmény: 2006. december 29-én Erős Károly, 35 esztendős albertirsai lakos csatlakozott a B-licences szakemberek táborához. Bár ez a tény már önmagában elismerést érdemel, az újpesti fedezet amondó, aki megszerezte a B-t, az szerezze meg az A-t is (majd a legmagasabb képesítést), főleg, ha határozott edzői tervei vannak. Márpedig az immár másfél évtizede az élvonalban szereplő játékosnak esze ágában sincs elszakadni a sportágtól – labdarúgó-pályafutása még be sem fejeződött, edzői karriere máris beindult.

„Öt éve, hogy otthon, Albertirsán foglalkozom a gyerekek, illetve a felnőttek csapatával – derül ki rögtön, hogy igazi játékos-edzővel van dolgunk. – Sőt működtetem a saját focisulimat is, amelyen keresztül elsősorban azt szeretném elérni, hogy a gyerkőcök hét napból hetet ne a számítógép előtt töltsenek, hanem legalább háromszor mozogjanak szervezett és kulturált körülmények között. Nem arra vágyom, hogy világverő gárdát alkosson az Erős FC, csupán azt szeretném, hogy fiúk és lányok – két lány is jár hozzám –, soványak és pufik megkedveljék a játékot. Nem kell ahhoz világbajnoknak vagy BL-győztesnek lenned, hogy sokat kapjál a futballtól: édesapám negyven évig játszott megyei szinten, most pedig, túl a hatvanon, hetente háromszor focizik, és úgy kel fel nap mint nap, hogy semmije sem fáj. Hát ezért igyekszem megértetni a fiatalokkal, hogy a sport mindennél fontosabb.”

A Pályán nincs pardon, de civilként egy úr

Ennél talán csak a győzelem fontosabb… Aki látta már Erős Károlyt játszani, tanúsíthatja, önmagát és olykor az ellenfelet sem kímélve küzd együttese győzelméért; az újpestieknek ez tetszik, a többieknek nyilván nem. Az viszont egyértelmű: ha valaki a magyar labdarúgásban beszélhet jó mentalitásról, az a gyepen kegyelmet nem ismerő, civilben viszont felettébb rokonszenves középpályás. Ekként is beszél:

„Magyarországon rengeteg az ügyes gyerek, még Albertirsára is jut belőlük, ám hogy valaki tehetséges, csupán egy állapot. Kimegyünk tíz pályára, és mutatok száz technikás srácot, csakhogy tartok tőle, kilencvenkilencből hiányzik a győzni akarás. A nyerő mentalitás nálam ott kezdődik, hogy már a hétfő délelőtti edzést felvezető kézilabdában győzelemre török, aztán a futásban, a cicázásban, a kapura lövésben és a lábteniszben is a legjobb akarok lenni. Ha csak a szombati mecs- cset akarom megnyerni, az kevés, a hétköznapokon is elsőnek kell lenned ahhoz, hogy a hét végén győzzél! Kovács Zoltánnal már csak ezért is »nyírjuk« a fiatalokat. Néhányan még fel sem fogják, hogy abban az öltözőben kaptak szekrényt, ahol egykoron Törőcsik András ült. Amikor én voltam fiatal, tizennyolc idős játékos szerepelt a csapatban. Mára fordult a kocka: van tizennyolc fiatal és három öreg. Szóval igenis ráförmedek az ifjakra, ha kell, százszor is, mi több, néha még túl is lépem a határt, de kizárólag az ő érdekükben. Meglehet, most még azt mondják, mit magyaráz nekünk ez a vén tróger, ám ha öt év múlva csak egy is megállapítja, hogy igaza volt az Erősnek, már megérte.” ---- & ---- &