A legjobb kieső fájdalmas búcsúja

Nehéz a búcsú.
Nem csak a csalódást hozó, a spanyoloktól elszenvedett vereség (0–2), és egyben a remélt nagy siker elmaradása miatt.
Talán nem fontos dolgok, mégis kegyetlen átélni: a csapat összepakol, a hatalmas bőröndök, labdás és szereléses fémládák, sporttáskák indulásra készen gyülekeztek a luxemburgi Alvisse Parc Hotel halljában, miközben láthattuk: a német együttes két tagja óriási szatyrokban hozott mezt, nadrágot, melegítőt a recepcióra, hogy ha lehet, a szálloda mossa ki a szennyest.

Az orosz edző sajátos reagálása

Mert ők még maradnak egy hétig, szükség lesz a tiszta felszerelésre.
Más.
Amíg mi az utolsó itteni ebédre készültünk, láttuk a cseheket fürdőgatyában, papucsban, nyak köré csavart törülközőkkel a medence felé ballagni. Igen, ők is maradnak, elődöntősök, készülnek az újabb, az eddigieknél is fontosabb összecsapásokra.
Mi – mehetünk haza.

És nem vigasz, bár jólesett Igor Kolivanov elismerése. Az oroszok szövetségi edzője, a Bologna egykori kiváló futballistája (aki arról is nevezetes, hogy ő volt utoljára az év futballistája a Szovjetunióban – nem, nem a sportág szűnt meg a kilencvenes évek elején, hanem az ország…), eddig szóra sem méltatott bennünket. Miután a nyitó meccsen az övéi 1–0-ra legyőzték a magyar válogatottat, azóta a köszönésünket sem fogadta, esténként a bár szélén ült, három fotelnyi helyet elfoglalva, és úgy vodkázott.

Dedikált emlékek Luxemburgból

Most azonban odament a magyarok szakmai vezetőihez, és Both József szövetségi edzőnek elmondta: nagyon szép futballt játszottak a magyarok, és ha akkor ellenük az első félidőben három-négy góllal vezetünk, egy szót sem szólhattak volna.
„Ilyen a futball” – mondta ki Igor Kolivanov a nagy futballigazságot, és elismerte: lehet, hogy a magyarokénál gyengébb csapat az orosz válogatott, és a mieinknek helyük lett volna az elődöntőben.

„Magam rengeteg meccset vesztettem el játékosként is, amelyen úgy éreztem, mi voltunk a jobbak. Ez a játék már csak ilyen, nem mindig a jobbik győz, szóval sok sikert önöknek, és az egész magyar futballnak a jövőben.”
Ez még akkor is kedves gesztus, ha tudjuk: győztesként mindig könnyebb a legyőzöttel sportszerűen viselkedni, mint vesztesként bizonygatni, mi voltunk a jobbak.
Nekünk most ez maradt. Sajnos.

A legjobb kiesőnek járó, igazából nem jegyzett ötödik hely jól hangzik, de ugyanúgy hazautazásra ítélt a torna félidejében, mint a nyolcadik pozíciója. A magyar csapat az utolsó itt töltött napon ajándékba megkapta azt a húsz labdát, amelyet az UEFA a torna során a válogatott rendelkezésére bocsátott, igaz, abból a srácok az egy hét, az edzések, a meccs előtti bemelegítések során elhagytak egyet-kettőt, így a maradék „zsugát” szétosztották a gyerekek között. A torna logójával ellátott labdákat a srácok aláíratták egymással, emígyen is örök emléket őriznek majd erről az Európa-bajnokságról.

Vége az unalmas ebédeknek is

Kedden fél tizenkettőkor a magyar küldöttség elfogyasztotta utolsó luxemburgi ebédjét is. „Talán ma végre ehetek már halat” – mondta Nikházi Márk, és jót derültek rajta a többiek, hiszen a vendéglátók sok mindenre ügyeltek a menü összeállításakor, de a változatosságra még tévedésből sem.
Sajnos, az ízekre sem.

Hal, hal és hal volt az ebéd és a vacsora, és bár tányér üresen nem maradt, abban megállapodtunk: Luxemburg nem sok újdonsággal, érdekességgel járult hozzá a gasztronómiai kultúrához.

Délután kettőkör a küldöttség már a luxemburgi reptéren gyülekezett, hogy a Luxair menetrend szerinti járatával Budapestre utazzon.
Az Európa-bajnokság számunkra véget ért, maradt a reménykedés: ezekkel a srácokkal valami új, valami jobb mégis elindult a magyar futballban. ---- Ha valaki, hát Ubrankovics Mihály képben van a magyar utánpótlással kapcsolatban. A korábban hosszú évekig különböző korosztályok mellett dolgozó szövetségi edző április óta ugyan már a nyugdíjas éveit tölti, ám figyelemmel kísérte U17-es válogatottunk Eb-szereplését, hiszen négy évvel ezelőtt ő térképezte fel ezt a korosztályt, és választotta ki a játékosokat.

,,Emlékszem, a szokásos tatai kiválasztótáborban a most Luxemburgban szerepelt tizennyolc fős keretből tizennégyen már ott voltak – mondta Ubrankovics Mihály. – Már annak idején is jó korosztálynak tűnt, támadójátékban pedig egyértelműen a többi fölé emelkedett. E téren talán a korábban a kezem alatt játszó Dárdai Pál és Lisztes Krisztián által fémjelzett együtteshez tudtam volna hasonlítani. A mostani korosztálynak pluszt adott, hogy a zöme viszonylag korán, tizennégy évesen már a Sándor Károly Labdarúgó Akadémia kötelékein belül fejlődhetett tovább, Both József pedig remek munkát végzett a válogatott élén. Sajnálom, hogy nem sikerült a négy közé jutniuk, de úgy gondolom, a srácok nem vallottak szégyent, sőt...

Bebizonyították, hogy igenis van remény a magyar labdarúgás felemelkedésére, hiszen tehetségekben nincs hiány. Koman Vladimir és Németh Krisztián nevét, például, jó lesz megjegyeznünk.” ---- Debreceni András: – Nagyon szomorú vagyok, hogy kiestünk, de ez a spanyol csapat jobb volt nálunk. Két szituáció egész este, még éjjel is vissza-visszatért a fejemben: a helyzetem, amikor rosszul bólintottam a labdába, és sajnos felszabadítottam a spanyol kaput, pedig ha elengedem, talán megzavarta volna a kapust. A másik a második gól, amely előtt eltaláltam az ellenfelet, és onnan a spanyol csatár elé pattant a labda, abból lett a tizenegyes. Tanulnunk kell tovább…

Dudás Ádám: – Két gólt is szerezhettem volna, de egyik lehetőségemet sem sikerült kihasználnom, pedig nagyon sokat küzdöttünk, azt hiszem. El vagyok keseredve, csak az vigasztal, hogy – láttam az interneten, meg mesélték az otthoniak – hogy én vagyok a Nemzeti Sport címlapján. Remélem, nem utoljára…

Gál András: – Egyértelmű számunkra, hogy nem a spanyolok, hanem az oroszok ellen kellett volna kivívnunk a továbbjutást, idegesítő, hogy egy nálunk gyengébb gárda elődöntős, mi meg csomagolunk, és megyünk haza.

Szekeres Adrián: – Nem ezt terveztük, így hiába írják az ismerőseim, hogy jól küzdöttünk. Nem sok együttes győzött le minket az elmúlt években, és tudjuk, hogy az orosznál erősebb csapatokat is legyőztünk korábban. Ez bosszant mindenkit.

Szabó László: – Ha még egyszer játszhatnánk ezzel az orosz csapattal! Tudom, ez már lehetetlen, de talán egyszer valamikor visszavághatunk a balszerencsés vereségért. A spanyolok szerintem a végső Európa-bajnoki győzelemre is esélyesek, nagyon technikás, gyors és szép futballt játszó csapattól kaptunk ki.

Németh Krisztián: – Többre számítottunk, és a három mérkőzés alapján mondhatom, több is van ebben a csapatban. Játékban és eredményben egyaránt, de fiatalok vagyunk, nem ez volt életünk utolsó lehetősége. Sok évünk van arra, hogy bizonyítsuk, mire vagyunk képesek, ha kijön a lépés, és biztos vagyok benne, hogy lesz még nemzetközi torna, amelyen jobb napokat fogunk ki. Sajnos nem ez volt életünk legjobb hete, de köszönettel tartozunk mindenkinek, aki segített abban, hogy Európa nyolc legjobb csapata közé jussunk.

Koman Vladimir: – Nagyon jó csapat a spanyol. De ha belegondolok: játékosai a Barcelonában, az Atlético Madridban, a Valenciában nevelkednek, mi Magyarországon, és ez érződik. Szomorú vagyok, többre számítottam, de az oroszok ellen elrontottuk az egészet.