Bárdosi Sándor: Utálom magam

– A múlt idő azt jelenti, megoldódtak a problémái?
– Ennyire azért nem egyszerű a helyzet. Elég rendesen mélypontra kerültem, és egyelőre még nem találtam meg a felfelé vezető utat.
– Talán egy súlycsoportváltás segíthetne.
– Lehet, hogy tényleg ez lenne az ideális megoldás. Elég régóta érlelődik bennem a gondolat, hogy újra ki kellene magam próbálni eggyel lentebb.
– Mi tartja vissza?
– Utoljára a 2001-es isztambuli kontinensbajnokságra fogyasztottam, azaz kissé elszoktam tőle. Nem tudom, hogyan viselném a megpróbáltatásokat.
– És gondolom, az akkori sikertelenség sem inspirálja.
– Ennek ellenére valószínű, hogy a jövő hétvégi szombathelyi Magyar Nagydíjon hetvennégy kilóban indulok. Az, azt hiszem, bebizonyosodott, nyolcvannégyben nem sok keresnivalóm van. Egy bizonyos szintig mindig el tudok jutni, de az utolsó lépéseket már képtelen vagyok megtenni.
– De hiszen Sydneyben éppen ott, pontosabban nyolcvanötben parádézott!
– Azóta viszont kiismertek. Az elején, amíg sötét ló voltam a súlycsoportban, nem volt gond, hiába voltak akár tíz kilóval is nehezebbek az ellenfeleim, leálltak velem birkózni, és abban jobb voltam náluk. Mostanra viszont mindenki tudja, hogy velem maszatolni kell, azaz nem tudom kamatoztatni a gyorsaságomat. Hetvennégyben viszont eltűnne a súlykülönbség.
– Azért ennek is megvan az árnyékos oldala. Berzicza Tamásnak hívják…
– Ha az az ára az elkövetkező sikereimnek, hogy Tamást meg kell vernem, ám legyen. Valamit valamiért.
– Ehhez vélhetően neki is lesz egy-két szava. Mi történik, ha mégsem ön kerül ki győztesként a párharcból? Eltűnik a sülylyesztőben?
– Remélem, ennyire nem reménytelen a helyzetem!
– Pedig mostanában egyre többször hasonlítják Farkas Péterhez. Ami, ha azt nézzük, hogy egy olimpiai és világbajnokról van szó, még hízelgő is lehet, de sajnos, inkább a hozzáállásával példálóznak. Mármint, hogy nem teljes erővel feszül a munkának.
– Ha sokan mondják, biztosan van benne valami igazság. De azt is vegyük figyelembe, hogy a széljárás sem mindig kedvező…
– Ez nagyon titokzatosan hangzott. Talán a magánéleti gondjaira céloz?
– Erről nem szívesen beszélek.
– Csak annyit áruljon el, köze volt ennek a Ganz-kupán látottakhoz?
– Mármint hogy elborultam?
– Remekül ráérzett…
– Bár rendkívül szégyellem a történteket, továbbra is vallom, nem kell ekkora feneket keríteni a dolognak.
– Ha úgy vesszük, hogy már máskor is megtörtént önnel, amikor vesztésre állt, igaza van…
– Azért nem mindennap verekszem a szőnyegen!
– De a klubtársát sem üti meg sűrűn az ember!

– Megbeszéltük a dolgot Balázzsal, remélem, mindketten túl vagyunk rajta. Eddig sem voltunk rosszban, és szerintem a helyzet a jövőben sem változik meg.
– Rendben van, vele sikerült megoldani a helyzetet. De mi lesz legközelebb?
– Tudok uralkodni magamon.
– Mivel már korábban is voltak hasonló esetei, sokan vélhetően némileg tamáskodva fogadják a szavait. Lassan örök balhésként fogják elkönyvelni.
– Pedig nem tartom magam annak. Jó, persze, nem vagyok szent, szeretek csipkelődni, vagánykodni, és azt is elismerem, ha kapok, azonnal adok is.
– Most erről szó sem volt.
– Ritkán vagyok sportszerűtlen, és ilyenkor megfelelően utálom is magam. Most is…
– Nem inkább a vereség miatt szállt magába?
– Azt sohasem szégyelltem, ha valaki legyőzött. Ráadásul inkább egy csapattárstól kapjon ki az ember, mint egy idegentől. Különben is, el kell fogadnom, múlik az idő. Balázs egyre jobb lesz, én viszont öregszem.
– A nyugdíjról azért még ne álmodozzon. Huszonhat éves lesz áprilisban… A legjobb versenyzőkor.
– És ezzel együtt a legnagyobb terhek.
– Csak saját magát okolhatja. Ha nem brillírozik Sydneyben… Vagy talán éppen ez a gond. Hirtelen jött a rivaldafény?
– Nem volt egyszerű feldolgozni, szentigaz. És azóta bármit csinálok, másnap már a fél ország beszél róla.
– Ehhez azért két fél kell. Ön is keresi a nyilvánosságot. Szinte nincs olyan hét, hogy ne szerepelne valamivel a lapokban. Most meg, ugye, műsorvezetőként próbálja ki magát Anettka mellett…
– Ez utóbbi nem elsősorban a szereplési vagyról szól, sokkal inkább a pénzről. Inkább beülök egy stúdióba, minthogy kidobóskodjak egy szórakozóhelyen. Nekem is élnem kell valamiből. Arra, hogy én vagyok a Bárdosi Sanyi, nem kapok párizsit a közértben.
– Viszont egyre több felé kötelezi el magát, és ez a birkózás kárára megy. Pedig, ugye, elsősorban ebben akar maradandót alkotni?
– És meg is teszek mindent, hogy sikerüljön kilábalnom a gödörből. Minden segítséget elfogadok.
– Akár még pszichológushoz is fordulna?
– Miért ne!? Mások is megtették már előttem. Ha nem tudom megoldani a problémáimat, talán egy szakember segíthet.
– Ennyire súlyos a helyzet?
– Eddig valahogy mindig sikerült magamtól rájönnöm a megoldásra. Sőt, korábban, amikor Hoffmann Géza bácsi volt az edzőm, ő is segített. Aztán jöttek az eredmények, nőtt a várakozás, a rám nehezedő nyomás.
– És lát rá esélyt, hogy egyszer ismét azt a laza Bárdosit láthassuk, mint Sydneyben?
– Nagyon bízom benne! Bár tudja, ott is tele volt ám a nadrágom, csak valahogy mindig utólag vettem észre…