A csatár mestermunkája

Hogy miért is? Nos, "csak” amiatt, hogy csapata, a Békéscsaba megsemmisítő, 6–1-es vereséget szenvedett az Oláh Gábor utcában. S ha azt mondtuk, hogy a kapufák a kezdő sípszó előtt bókoltak Garamvölgyinek, úgy illik kiegészíteni a képet: szombaton este fél nyolc körül megtették még egyszer a mozdulatot, amidőn Szentes Lázár, a DVSC jelenlegi sikerkovácsa ért látótávolságon belül. Hiába no, a szakvezető immár a harmadik helyre vezérelte a Lokit.
Visszatérve a csabai szakemberre, a találkozó előtti sajtótájékoztatón egy ártatlan "Hogy érzi magát a meccs előtt?” kérdésre tréfásan úgy válaszolt: "Mint nyúl a körvadászaton.” Hát, anno talán Delphoiban is kapott volna egy jövendőmondói állást, mert ezúttal – bár kizárt, hogy ez ínyére volt, de… – bizony beletrafált. Tökéletesebb jelentést már csak akkor adhatott volna, ha a hasonlatnál maradva a "vadászt” is megnevezte volna, lévén a találkozó nagy részben valóban egy igazi őszi hajtásra emlékeztetett.
Debreceni részről a csatárként alkalmazott Marius Sumudica töltött és lőtt – néha mellé is. Csakúgy, mint az 1997–98-as idényben honfitársa, Nicolae Ilea szintúgy az Előre ellen: akkor ugyanis Ilea, ma Sumudica jutott el négy gólig a DVSC színeiben egy bajnoki találkozón. Tulajdonképpen "Sumigól” – merthogy ez lenne Sumudica beceneve – egyedül terítette le a Csabát, csakhogy a játékos ezt természetesen egészen másként látta.
– Ha nincs jó csapatod, nincsenek megfelelő társaid, akik kiszolgálnak, hiába iparkodsz, nem fogsz a kapuba találni – mondta Marius Sumudica. – Minden egyes gól kemény csapatmunka eredményeként születik meg, így hát az öröm, valamint az elismerés is közös. Említettem, hogy a kiszolgálás csatár esetében mennyire fontos, hiszen ez jelentősen befolyásolja az eredményességét. Nos, egyetlen elmarasztaló szavam sem lehet ezen a téren, hiszen kiváló kollégáim vannak a középpályán, Böőr Zoltán, Sándor Tamás, Dombi Tibor és még sorohatnám, akik mindig mindent elkövetnek azért, hogy gólhelyzetet teremtsenek. Nem csak nekem, bármelyikünknek.
– Mézesmázosan beszél, de a tekintete azt sugallja, valóban komolyan gondolja, amit mond.
– Mert tényleg ez a véleményem. Nagyon jól érzem magam Debrecenben, és ennek két oka van. Kellemesen csalódtam a magyar labdarúgásban, elsősorban pedig a Lokiban. A vezetők korrektek, a közönség csodálatos, a társaim pedig barátságos emberek és képzett futballisták. Ez a gárda Szentes Lázár irányításával szerintem még előrébb léphet játékban és remény szerint eredményességben is. Két évre szóló szerződést írtam alá a nyáron, amit mindenképpen kitöltök, ezt már eldöntöttem. A másik ok személyes jellegű, bár nem titok: közel lehetek a családomhoz, ami még az előbbi érdemnél is fontosabb. Két gyerekem van, egyikőjük már ráadásul iskolába jár Romániában, így nem lehetek velük mindennap. A távolság viszont Magyarország és Románia között nem lehet akadály, hol ők jönnek hozzám, hol én megyek haza. Azt is elismerem, hogy az ideszerződésemkor a távolság kérdése fontos szempont volt. Tulajdonképpen véletlenül kerültem Debrecenbe, mert a nyáron épp egy ciprusi ajánlatot mérlegeltem, amikor befutott a magyarok hívása. Nem vacilláltam sokat. És megérte, mert tökéletesen beigazolódott a döntésem helyessége, a DVSC-nél tényleg remekül érzem magam.
– Térjünk át a mérkőzésre, és kezdjük a végén, a legkellemetlenebb esettel: mi történt a tizenegyes elvégzésekor?
– Roppant bosszantó hiba volt ez. Letettem a labdát, ám a játékvezető szólt, hogy rakjam pontosan a mészpontra. Odaraktam. Gödörbe. Ennyi történt, és eztán a kapufára lőttem a labdát.
– Hagyott már ki korábban is büntetőt tétmérkőzésen?
– Életemben egyszer, igaz, azt egy élesebb szituációban. Még Portugáliában a Marítimóban fociztam, és a Benficát fogadtuk. Elég, ha azt mondom, hogy nulla–nulla lett a végeredmény? Szóval, ez a mostani volt a második elhibázott büntetőm pályafutásom során.
– Lőtt már négy gólt egy meccsen?
– Igen. Romániában egy bajnokin már sikerült négyszer a kapuba találnom, és visszatérve az előbbi kérdésére megjegyzem, hogy a Rapid futballistájaként minden büntetőt belőttem.
– Megkockáztatom ezt a kérdést is: öt gólt lőtt már egy találkozón?
– Annyit még nem. Most itt volt a lehetőség, és kicsit sajnálom, hogy elszalasztottam. Ám, tudja, mit: tíz magyar bajnoki után tíz gól áll a nevem mellett. Ez a fontos, nem?
Mialatt Sumudica a saját teljesítményéről (is) beszélt, addig Garamvölgyi Lajos csendesen beszélgetett egy sarokban.
– Nem véletlenül vagyunk ott, ahol – utalt higgadtan a csabaiak szakvezetője a gárda tabellán elfoglalt momentán utolsó helyére. – Gyermeteg hibákból kapunk gólokat, ugyanakkor mi kihagyjuk a helyzeteinket. A Debrecen ellen is ez történt, hiszen Sandro Tomic, a DVSC kapusa még a védhetetlent is fogta. Nehéz időszak elé nézünk, úgy látszik, a felzárkózást a Zalaegerszeg ellen kell megkezdenünk.
Adta magát a kérdés, nincs-e elege a szakembernek a meglehetősen méretes zakókból, főként egy debreceni kiütéses vereség után, azaz nem bánta-e meg ezerszer, hogy leült a lilák kispadjára.
– Nem, nem bántam meg – mondta az edző. – Tudom, hogy az enyém a felelősség, így azzal is tisztában vagyok, ha a közeljövőben nem lépünk előre, gyorsan megköszönhetik a munkámat a csabai vezetők. A debreceni vereséggel kapcsolatban pedig azt tudom mondani, inkább szégyellem magam a csabaiak, mint a debreceniek előtt. Segíteni hívtak Békéscsabára, és én örömmel is mentem, ám ennek ez idáig nem tudtam eleget tenni, éppen ezért nem a vereség, hanem ez a tény, ami fájdalmas számomra.