BALLAI ATTILA
2022.09.24 22:44 Frissítve: 2022.09.24 22:44

Száz font, tíz pont – Ballai Attila publicisztikája

Futballunk legreményvesztettebb éveiben, azaz a közelmúltban eljátszottam a gondolattal, hogy írok egy képzelet szülte, földtől és valóságtól elrugaszkodott karácsonyi vagy húsvéti publicisztikát, inkább fohászt arról, hogy mennyből az angyal igenis eljön hozzánk, hogy megszületik és meg is mutatkozik a magyar labdarúgás megváltója, hogy feltámadunk, és régi dicsőségünk útján haladva dúljuk végig a világot. Aztán letettem róla. Minek hergeljek, kecsegtessek másokat olyasmivel, amiben magam sem hiszek?

Most kontrasztként jól mutatna, ha azzal folytatnám, hogy tessék, mindez valóra vált, de nem, nem ezzel folytatom. A látszat ellenére sem merem. Mert az agyam és az elmúlt évtizedektől megkérgesedett lelkem is tiltakozik az ellen, hogy legalább a szememnek és a tényeknek, a számoknak higgyek. Pedig megkérdőjelezhetetlen: csapatunk a Nemzetek Ligája legmagasabb osztályában idén oda-vissza verte Angliát, Wolverhamptonban éppenséggel 4–0-ra, azzal pedig, hogy péntek éjjel Lipcsében 1–0-ra legyőzte Németországot is, a holnapi záró forduló előtt 10 pontjával vezeti a csoportját az olaszok (8), a németek (6) és az angolok (2) előtt.

A mérkőzéseket láttam, a tabellát kétszer is megnéztem, kétségtelen, hogy így van. De fel nem foghatom, mitől van így. Mi történt? Úgy vagyok ezzel az egésszel, mint Rejtő Jenő nélkülözésekhez szokott regényhőse, amikor meghallván, hogy valakinek száz fontot ajánlanak, tamáskodva felkiált: „Szóval húsz fontot kap az illető! Ne mondja azt, hogy százat! Maga rosszul hallotta! Annyi font csak számtanpéldában létezik! De húsz, az van.” Hiszen ebben a mezőnyben öt mérkőzésen tíz pont is csak számtanpéldában létezik... Könnyű annak, aki a mának, a mában él, és csodát emlegetve joggal ujjong, mert a tíz pont, a három diadal, Szalai Ádám sarkazásos gólja önmagában csoda, minden egyéb körülménytől, tértől és időtől függetlenül. Könnyű annak is – másrészt nyilván borzasztóan nehéz –, akit meg sem érint már a valóság, mert eldöntötte, hogy futballunk legkésőbb 1986-ban eltemetkezett, ő maga is a múltban rekedve szemléli a jelent, így „tisztán látja”, hogy ezek az ellenfelek által félvállról vett, muszájból vállalt barátságos meccsek, az értékmérők nem a győzelmek, hanem kizárólag a vereségek, a Ferencváros pozsonyi, a török bajnok elleni vagy monacói sikerére sem érdemes egy árva szót sem vesztegetni, ellenben az azeriektől elszenvedett kudarc hosszas és keservesen dühödt elemzést igényel.

Nekem, nekünk, úgy gondolom, a többségnek a legnehezebb. Félreértés ne essék, édes teher ez, de miközben igézve nézem a lipcsei lelátón a magyar zászlóerdőt, a tábor előtt felsorakozva, Himnuszunkat nem is éneklő, hanem harsogó játékosainkat, és igyekszem a torkomban egyre dagadó gombócot a család előtt titkolni, valamely rejtett zugból máris előkúszik a gondolatfoszlány: jaj, csak ezek után, hétfőn az olaszoktól nehogy beessen itthon egy hármas vagy négyes!

Pedig mi lenne, ha beesne? Változtatna az a júniusi 4–0-n, a pénteki 1–0-n? Nem. Csupán igazolná, hogy mindig minden előfordulhat – legalábbis azokkal, így most már egy ideje velünk is, akik nem ismerik lehetőségeik felső határait, és kétségtelen, hogy a magyar válogatott újabban e kasztba tartozik. És azért nincs korlátja sem képzeletnek, sem valóságnak, mert a futball szakrális, misztikus játék. Ennek bizonyítékaként az angliai 4–0 vagy a mostani 1–0 kapcsán a felkent televíziós szakértők rendre éppen úgy hüledeznek, mint te vagy én, egyiküktől sem hallani olyan egzakt megállapítást, észrevételt – mert nincs is ilyen –, amely gyökeresen más megvilágításba helyezné vagy megmagyarázná a történteket, és végképp egyikük sem jelenti ki előre, hogy márpedig most, ha minden a terveink szerint alakul, 4–0 vagy 1–0 a vége ide. Miképpen a sportág egyetlen bombameglepetésének sincs számszerűsíthető vagy taktikai, stratégiai megalapozottságú megoldása. Például elárulná valaki, miért végzett a 2014-es vb D-csoportjának élén Costa Rica Uruguay, Olaszország és Anglia előtt?

Mélyebbre merülve a múltban, érdemes felidézni Szalai Ádámnak a sajtóhoz, általa a közvéleményhez intézett, a 2013-as amszterdami 1–8-as pokoljárás utáni „szózatát”, amelynek a lényege zanzásítva az: térjünk már észre, semmi remény rá, hogy bármit is elérjünk, és aki ennek az ellenkezőjét állítja, az vagy elmebeteg, vagy megrögzött hazudozó. Ehhez képest válogatottunk kijutott a következő két Eb-re, 2016-ban veretlenül lépett tovább a nyolcaddöntőbe, 2021-ben a franciákkal 1–1-re, a németekkel Münchenben 2–2-re ment, úgy, hogy a 84. percben még vezetett, és onnantól a hazaiak riadtan őrizték a nekik kedves döntetlent. Eközben a Nemzetek Ligája előző kiírásának B-divíziójában Oroszország, Szerbia és Törökország előtt zárva feljutott az A-osztályba, ahol jelenleg az olaszok, az angolok és a németek alkotta kvartettben vezet, és legrosszabb esetben második. Maga Szalai Ádám nem egészen tíz év alatt hasonló utat járt be; hogy teljesítményben, népszerűségben honnan indult, azt hagyjuk, mára a csapatnak kapitánya, szellemi vezére, a szurkolóknak bálványa lett, és olyan gólt oxizott Lipcsében, amilyet évtizedenként egyet-kettőt látni.

Mindennek persze vannak racionális, a sikerhez szükséges, de nem elégséges alapjai is. A labdarúgás, a labdarúgó a rendszerváltás utáni Magyarországon sokáig szükséges – már-már szükségtelen – rossz­nak számított, közmegbecsülése, ebből adódóan önbecsülése a béka vádlija alá süllyedt, az élsportra fizikailag, karakterben alkalmas fiúkat elcsábították a „menő” sportágak, a foci a maradék­elv alapján gazdálkodott. Felesleges is részletezni, manapság ez mennyire másként van. A gyerekek újra labdát kérnek és kapnak karácsonyra. Ráadásul ráleltünk egy kellően kívülálló, de kellően hozzánk tartozó, karizmatikus vezetőre, szövetségi kapitányra – aki azért ígéretéhez híven kicsit már „pötyöghetne” magyarul –, neki, az ő habitusának köszönhetően és a merítési lehetőség bővülésével összeállt egy olyan bő keret, amelyben akad egy-két virtuóz és sok vérbeli harcos. Néhány jól elkapott meccs pedig megacélozta a hitet, a tartást, mert a győzelem egyik legbecsesebb hozadéka maga a tudat, a tapasztalat, hogy igenis képesek vagyunk rá.

Hogy ettől most már a közvetlen elitbe tartozunk-e? Ha így lenne, javában készülnénk a novemberben rajtoló világbajnokságra. De a 2018-as kvalifikációs sorozaton egyaránt 14 ponttal kullogtunk Portugália és Svájc mögött, legújabban pedig az albánok elleni, kétszeri 0–1 pecsételte meg a sorsunkat. Amikor legutóbb, 1986-ban vb-n jártunk, a selejtezőben a hollandokat, az osztrákokat és Ciprust előztük meg, egy körrel korábban, 1982-ért Anglia, Románia, Svájc, Norvégia volt mögöttünk a sorrend.

Amikor arra a bevezetőben említett, fohászszerű publicisztikára készültem, már rég leszámoltam azzal a bizakodással, hogy az én életemben még vb-n láthatom a magyar válogatottat. E remény most éledezik bennem. És nem pusztán azért, mert 2026-ban, első ízben 48-asra bővül a mezőny, hiszen ez inkább a többi földrésznek kedvez, az európai kvóta mindössze 13-ról 16-ra nő. De Wolverhampton és Lipcse, korábbról Bordeaux és Marseille, Budapest és München után a minimum, hogy nincs az a helyzet, amelyet eleve esélytelennek ítélnénk meg.

A holnapi sem az. 2022 előtt legutóbb 1953-ban győztünk Angliában, tétmérkőzésen 1954-ben vertük meg a németeket, illetve az NSZK-t, 1955-ben az olaszokat. Az Aranycsapat mesterhármasa óta semmi. Illetve már háromból kettő. Ha pedig a harmadik sorozat is éppen most szakadna meg, tovább gazdagodna a futball misztériuma. Bár döntetlennel is elsők maradunk, három sportági világhatalom előtt. Hogy ettől mi is mindjárt azzá emelkednénk? Nem. Még nem. És ebben kéretik nem keresni a rációt. Mint Szalai sarkazásában sem. Élete gólját éri el azon a mérkőzésen, amely előtt bejelentette búcsúját a válogatottól, és amelyen éppen úgy nyolcvanötödször viseli a nemzeti mezt, ahányszor Puskás Öcsi magára öltötte. Persze, meg volt beszélve, hogy szögletnél elindul a rövidre, de ennyi a realitás. A többi? Onnan, oda, így megrúgni a labdát? Ne is elemezzük túl.

A labdarúgás egyik fő vonzereje, hogy számos titka örökre titok marad.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2022.11.25 17:39:00

Magyar válogatott nemzetisport.hu

A Dunaszerdahely középpályása 596 nap válogatottbeli kihagyás után elszántabb, mint valaha.

2022.11.25 19:47:07

Magyar válogatott nemzetisport.hu

ALAPVONAL. Az utóbbi hetek, napok a búcsú jegyében teltek, Mészölytől örökre, Dzsudzsák és Szalai esetében csak a válogatottól. A lényeg az, hogy megint van, aki továbbadja a lángot, s van, aki átveszi.

2022.11.25 19:44:57

Magyar válogatott nemzetisport.hu

NS-VÉLEMÉNY. Lenyűgöző, ahogy a játékosok a labdához érnek, ütemre lelnek, passzolnak, megelőznek.

2022.11.25 00:11:58

Magyar válogatott nemzetisport.hu

ALAPVONAL. November 25., a Magyar labdarúgás napja. Annak, aki igazi híve a futballnak, minden nap ünnep, amikor meccs van. Emlékszem, ha fölmentem egy stadion lépcsőjén, megálltam, megláttam a zöld gyepet, már kisgyerekként is lett bennem valami le nem írható, semmi máshoz nem hasonlítható emelkedettség.

2022.11.23 07:27:34

Magyar válogatott nemzetisport.hu

Összeállításunkban az idézetek a Népsport, a Nemzeti Sport, a Képes Sport és a Labdarúgás aktuális számaiból valók.