Nemzeti önkép – futballmezben
A könyv az angol olvasónak készült önismereti céllal, némi önostorozással fűszerezve az előadást, látens „nemzetkarakterológiai” rajzot is adva egyben, ami nekünk – múltunkra nézvést – nagyon jóleshet alighanem.
Noha – látszólag – futballtörténetről van szó csupán. Mi tagadás: az angolok által az „évszázad mérkőzéseként” beharangozott 1953. november 25-i 6:3-as meccsről beszélve igen „emelkedett” állításokkal áll elő a szerző. „A magyarok leleménye és gyorsasága nevetségessé tette az angolokat és nehézkes, merev játékukat; mintha egy szempillantás alatt érvényét veszítette volna mindaz, amit a házigazdák a futballról gondoltak.” Vagy: „A világ egy korszak végének válhatott tanújává.” Végül: „Kijelenthetjük, hogy az évszázad mérkőzése volt a valaha játszott legfontosabb és legnagyobb hatású futballmeccs.”
Itt van hát egy tősgyökeres angol, a labdarúgásért is rajongó lélek, aki – midőn nemzete emlékezetének léhaságát teszi helyre a maga módján – oly dicséretet mond rólunk (futballunk múltjáról), amilyet e játék régebbi magyarhoni történetét fölöttébb tisztelő, nemzetközileg elismert „sztárszerzőktől” – például Jonathan Wilsontól – sem kaptunk eddig.
Sportkönyvekre ritkán jellemző mennyiségű művelődéstörténeti anyagot mozgat a munka. Első fejezete (A mérnök és a gróf) William Clark, a „közszármazású”, de világhírre vergődött angol hídépítő mérnök s a mi arisztokrata Széchenyi Istvánunk üzletéről, a Lánchíd fölépítéséről beszél például, apró angol-magyar összehasonlító társadalomtörténetet is adva. Ez arról szól, hogy míg Magyarország nem volt rest tanulni a fejlődés érdekében, addig a Brit Birodalom „végtelen kiválóságból eredő makacsságot és gőgöt” érzett, s ez „túlságosan mély gyökeret eresztett ahhoz, hogy bárkinek eszébe jusson: másoktól is lehet tanulni”.
Nos, Matt Clough e szellemben tárgyalja a hírneves mérkőzést, a hozzá vezető utat, magát a találkozót, s annak – az angol fölfogásra vonatkozó – utóéletét is, a birodalmi tudat 1918, különösen 1945 után való megroggyanásával párhuzamosan, egy létszemléleti gyarlóság természetét is vázolva közben. Azt, amitől a birodalmi létérzékelés képtelen volt elszakadni, noha birodalma nagy részét, világpolitikai szerepét elveszítette már. Mert Angliának a „vezető szerep” tudatából csak a futball maradt meg 1945 után, ebbe kapaszkodott hát irgalmatlanul, s mert hitte, hogy aki a játékot kitalálta, elterjesztette a földön, meg is reformálta közben (a WM-rendszer 1925 utáni kialakításáról van szó), s a szigetországon kívülről jöttekkel szemben veretlen, annak tanulnivalója másoktól nem lehet. A könyv tán leginkább pontos – általánosítható – „bölcsessége” erre vonatkozik.
Így szól: „Az önteltség a gyengeség beismerésétől való félelem miatt a tanulás hajlamát bénítja meg.” S ama ködös novemberi nap délutánjának főbekólintó tapasztalata kellett Angliának, hogy gyarlóságát fölismerje végre, s hogy a szédület múltával cselekedni is tudjon aztán! Ha nincs ama meccs, meg a fél év múlva megesett 1:7-es budapesti visszavágó persze, sosem lesz világbajnokká 1966-ban Anglia, vallja a szerző sok-sok honfitársával együtt. S ezen – mert épp ez idő tájt kezdtünk mulasztani a tanulás föladatában sokat, aminek meg is lett a böjtje hamarosan – mi, a könyvben agyoncsodált, agyondicsért magyarok is elgondolkozhatnánk alighanem!
Kíméletlenül őszinte szembenézés és (nemzeti) önkép ez tehát a futballhistória igen jelentős fordulópontjának bázisán, s okulásunkra szolgáló angol-magyar múltidézés is egyben, amin a kiállításában is szép kötet – a szerző magyar történelemre vonatkozó ismereteinek hézagosságából fakadó – némely szövegbéli pontatlanságai sem módosítanak.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. április 20-i lapszámában jelent meg.)
