„Tudtam, mire vagyok képes, és abból kihoztam, amit lehetett”

– Hogyan ébredt?
– Nagyszerűen! Reggel fél nyolckor már indultam is futni – válaszolta a Nemzeti Sportnak az 1998-ban légiósnak álló 39 éves Kovács Péter.

– Akkor mégsem vonult vissza?
– A futballcipőmet szögre akasztottam, de ez nem azt jelenti, hogy nem sportolok semmit, hogy ellustulok, és felhagyok a mozgással. Szükségem van rá, formában kell maradnom, és elhízni sem szeretnék.

– Miért intett búcsút az aktív profi futballnak?
– Negyvenhez közeledve már hosszabb távra kell tervezni, tisztában vagyok vele, a pályán nem én képviselem a jövőt.

– Értem én, csakhogy az elmúlt években bármikor beszélgettünk, mindig hangsúlyozta: negyven felett is játszani akar. Mi változott?
– Két héttel ezelőtt még magam sem terveztem a visszavonulást, csak az járt a fejemben, hogy melyik klubnál folytatom. Ám az élvonalból vagy a másodosztályból nem kaptam ajánlatot, csak a harmadik és a negyedik vonalból, az pedig nem motivál annyira. Hiszem, hogy hasznára lehetnék még magasabb osztályban szereplő együttesnek, ugyanakkor megértem, ha nem egy majdnem negyvenéves középcsatárral akarják építeni a jövőt.

– Így éppen kapóra jött a Strömsgodset ajánlata, még ha nem is játékosként lehet hasznára az együttesnek.
– Pontosan.

– Futballistaként két részletben erősítette a csapatot, egyszer a feljutást ünnepelhette, míg négy évvel ezelőtt a klub fennállásának második bajnoki címét szerezték meg, sőt egy évvel korábban gólkirályi címet is szerzett. Jól sejtem, a Strömsgodset áll legközelebb a szívéhez?
– Összesen hat évet húztam le a klubnál, megannyi szép emlék fűz hozzá, csak jót tudok mondani az ott eltöltött időszakról. De a huszonkét éves profi pályafutásom többi szakaszával is elégedett vagyok. Tudtam, mire vagyok képes, és abból kihoztam mindent, amit csak lehetett. Játszottam az Újpestben, bajnok és kupagyőztes voltam Finnországban, szerepeltem a válogatottban, négy csapattal jutottam fel a norvég másodosztályból, és az élvonalban is bajnok voltam. Nyertem gólkirályi címet, futballoztam a belga első osztályban, nincs bennem hiányérzet.

– Biztos?
– Na jó, talán.

– Micsoda?
– Szívesen kipróbáltam volna magam az angol vagy a német bajnokságban. Persze tudom, az egészen más színvonal, de jó lett volna.

– Mire a legbüszkébb?
– A Strömsgodsettel szerzett bajnoki cím felejthetetlen emlék. Kis klub, óriási siker, pláne annak tükrében, hogy néhány évvel korábban még a másodosztályból jutott fel a csapat. Aztán ott van az a pillanat, amikor először léphettem pályára a magyar válogatottban 2004-ben az Örményország ellen 2–0-ra megnyert találkozón. Boldogsággal tölt el, hogy Lothar Matthäus irányítása alatt tízszer játszottam a nemzeti csapatban, és gólt is szereztem. A Liverpool ellen az Anfielden a kapuba találtam a Bajnokok Ligája selejtezőjében, az szintén örök emlék.

– A gólokkal nem maradt adós: a norvég élvonalban hetvennyolcig jutott, ennél többet egyetlen légiós sem szerzett.
– Sohasem voltam öncélú, csapatjátékosként mindig az együttes érdekeit tartottam szem előtt, de csatárként természetesen büszke vagyok erre a csúcsra, elvégre elsősorban a gólok minősítenek minket.

– Búcsúüzenetében azt írta, a jó edzőinek sokat köszönhet, a rosszaknak még többet. Ezt hogy értette?
– Négy országban, tizenhárom csapatnál futballoztam, vagyis rengeteg edzővel dolgoztam együtt. A kilencven százalékuk remek szakember volt, akiktől sokat tanultam, ám a többiektől annál is többet: amilyen hibákat elkövettek, ugyanazokat én nem szeretném elkövetni.

– Ezek szerint vannak edzői ambíciói?
– Hogyne! Jövőre teszem le az UEFA B-licencet, ami nem jelenti azt, hogy rögtön vezetőedző lennék valahol, csak nem árt több lábon állni. Egyébként már gyakorolom az edzősködést, méghozzá a feleségemmel, Melissa Wiikkel együtt.

– Sok vitával jár a közös munka?
– Á, szó sincs róla, sokat tanulunk egymástól. Ő a vezetőedző, én a segítője a Sandefjord női csapatánál, de mindent megbeszélünk, közösen hozzuk a döntéseket. Norvégiában kötelező a kluboknak női együttest is indítaniuk, s mivel csak most kezdtük el, a negyedik vonalban indultunk, de már feljebb léptünk egy osztállyal. A magánéletben és a pálya mellett is nagyszerűen kijövünk, kiegészítjük egymást.

– Akkor, feltételezem, abban is támogatta önt, hogy visszatérjen a Strömsgodsethez. Mi a szerepköre?
– Részben a klub nagykövete leszek januártól, ami azzal jár, hogy Drammenben az óvodákban, de főleg az iskolákban népszerűsítjük a csapatot, és különböző foglalkozásokat tartunk a gyerekeknek az együttes két játékosával. Továbbá részt veszek az utánpótlásképzésben is. Ha nem is első számú edzőként, de az akadémia korosztályos csapatainál tartok tréningeket. Erőnlétileg felkészítem a játékosokat, miközben külön foglalkozom a csatárokkal, hogy ha öt év múlva kilépnek esetleg a nemzetközi mezőnybe, ne legyen lemaradásuk.

– Megbarátkozott már a gondolattal, hogy nem rúg többet labdába profi mérkőzésen?
– Mielőtt a döntést meghoztam, éppen autóban ültem. Na, akkor letaglózott a gondolat. Aztán aláírtam korábbi klubomhoz, és elfogadtam, hogy új, hogy más lesz a szerepköröm, szóval most minden rendben. Majd meglátjuk, miként érzem magam januárban, amikor elkezdődik a felkészülés.

– A döntése végleges?
– Megbeszéltük, mi lesz, ha esetleg ajánlatot kapok az első vagy a másodosztályból, és ennek tudatában jelentettem be a visszavonulásomat.

– Szóval?
– Ha olyan ajánlat érkezik, amely minden szempontból klappol, akkor…