Rangadó volt? – Vincze András jegyzete

Hogy várva várt meccs, azaz rangadó vagy sem manapság a Ferencváros–Fehérvár összecsapás – nos, lehet vitatkozni a kérdésen, az én álláspontom az, hogy „örökké emlékezetesnek” felcímkézhető nemzeti bajnoki csakis különleges egyéniségekkel játszható. Fájdalom, de igazán karizmatikus labdarúgót egyik csapatban sem látni manapság (megkockáztatom, talán a magyar élvonal egyik legnagyobb hiánycikke az „aranyláb”, holott az adatbank arról árulkodik, hogy szakajtószám érkeztek a nyáron is parádés képességű futballisták), s nem véletlenül könnyezték meg sokan a Fradi-pálya közönségének zúgó tapsát, amikor a drukkerek a kezdés előtt a nagy rivális Újpest legendájára, a csütörtökön elhunyt Tóth Józsefre emlékeztek – no igen, hajdanán még a balhátvédnek is nagy respektje volt, és lám, ez az örökség manapság is nagy hatással van a magyar futball rajongóira.

A rangadó jelleget talán az erősítette, hogy két, a nemzetközi kupában még talpon maradó magyar csapat feszült egymásnak – vagyis az ember legalább azon a szemüvegen át nézhette (volna) a meccset, vajon ez a bajnoki produkció mire lehet elég a Shamrock Rovers, illetve a Köln ellen –, de ezt a tapasztalati mintát már a kezdőrúgás előtti pillanat elgyengítette, ugyanis mindkét edző felforgatta a hétközi tizenegyét. Kétségtelen, még így is értékesnek mondott játékosok csaptak össze – no de ha már Magyarországon mostanság az élvezetesnek remélt és beharangozott bajnokikkal kapcsolatos elvárásokról beszélünk és cikkezünk, akkor azért idővel jó lenne eljutni odáig, hogy ne csupán a vételi vagy eladási árként feltüntetett euróezrek tájolják be a futballista képességeit a várható színvonal kapcsán, hanem védjegyesnek számító cselek, passzok, lövések…

Egy biztos, vasárnap este túl sokáig nem kellett keresgélni a választ a kérdésre (nagy meccs ez vagy nem nagy meccs?): egy fél­időnyi játék sem kellett ahhoz, hogy kiderüljön, a zöld-fehérek „NB I-es tizenegye” nem csupán a gólok számában jobb…
Hogy várva várt meccs, azaz rangadó vagy sem manapság a Ferencváros–Fehérvár összecsapás – nos, lehet vitatkozni a kérdésen, az én álláspontom az, hogy „örökké emlékezetesnek” felcímkézhető nemzeti bajnoki csakis különleges egyéniségekkel játszható. Fájdalom, de igazán karizmatikus labdarúgót egyik csapatban sem látni manapság (megkockáztatom, talán a magyar élvonal egyik legnagyobb hiánycikke az „aranyláb”, holott az adatbank arról árulkodik, hogy szakajtószám érkeztek a nyáron is parádés képességű futballisták), s nem véletlenül könnyezték meg sokan a Fradi-pálya közönségének zúgó tapsát, amikor a drukkerek a kezdés előtt a nagy rivális Újpest legendájára, a csütörtökön elhunyt Tóth Józsefre emlékeztek – no igen, hajdanán még a balhátvédnek is nagy respektje volt, és lám, ez az örökség manapság is nagy hatással van a magyar futball rajongóira.

A rangadó jelleget talán az erősítette, hogy két, a nemzetközi kupában még talpon maradó magyar csapat feszült egymásnak – vagyis az ember legalább azon a szemüvegen át nézhette (volna) a meccset, vajon ez a bajnoki produkció mire lehet elég a Shamrock Rovers, illetve a Köln ellen –, de ezt a tapasztalati mintát már a kezdőrúgás előtti pillanat elgyengítette, ugyanis mindkét edző felforgatta a hétközi tizenegyét. Kétségtelen, még így is értékesnek mondott játékosok csaptak össze – no de ha már Magyarországon mostanság az élvezetesnek remélt és beharangozott bajnokikkal kapcsolatos elvárásokról beszélünk és cikkezünk, akkor azért idővel jó lenne eljutni odáig, hogy ne csupán a vételi vagy eladási árként feltüntetett euróezrek tájolják be a futballista képességeit a várható színvonal kapcsán, hanem védjegyesnek számító cselek, passzok, lövések…

Egy biztos, vasárnap este túl sokáig nem kellett keresgélni a választ a kérdésre (nagy meccs ez vagy nem nagy meccs?): egy fél­időnyi játék sem kellett ahhoz, hogy kiderüljön, a zöld-fehérek „NB I-es tizenegye” nem csupán a gólok számában jobb…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!