Nem tudom, Dzsudzsák Balázs ismeri-e azokat a népszerűségre törekvő „celebjelszavakat”, hogy a negatív reklám is reklám, meg hogy mindegy, mit írnak-mondanak róla, csak írjanak-mondjanak, s ha ismeri is, mennyire teszi magáévá ezeket a gondolatokat. (Megérzésem szerint kevésbé, legfeljebb hiúságból, hiszen nem ebből az állandó médiajelenlétből él, mint az igazi celebek.) Mindenesetre másfél évtizede megkerülhetetlen egyénisége a magyar labdarúgásnak, más megfogalmazással élve régóta folyamatosan a sportági – szakmai és szurkolói –, valamint az ennél is szélesebb társadalmi közbeszéd tárgya. S ezen az állapoton nem változtat, sőt, rövid és középtávon inkább tovább élénkít, hogy tizenhárom esztendőnyi légióskodás után a múlt héten hazatért Debrecenbe első profi klubjához, a momentán másodosztályú DVSC-hez. Hétfő este a PMFC ellen mutatkozott be újra a Lokiban, az ítéletidő és a hétköznap ellenére több mint négyezren mentek ki részben-egészben miatta a Nagyerdei Stadionba. Csereként állt be a hetvenedik perc környékén, integetett az őt éltető publikumnak, majd alig tíz perc múlva szabadrúgásból remek gólpasszt ívelt Kinyik Ákos fejére. „Nagyon hiányzott a játék” – jegyezte meg a meccs után. El is hiszem neki.
Korábban több kiváló kollégám „fenyegetett” a középpályás karrierjének különböző stációinál, hogy vesz egy nagy levegőt, és publicisztikát ír róla. Részben őket nyugtatnám meg, részben mindenkinek egyértelművé tenném, hogy ez az írás a látszat ellenére nem (csak) Dzsudzsákról szól. Alapvető szándékom szerint rendszerbe helyezném őt, a külföldről hazatérő ismert magyar válogatott játékosok rendszerébe. Ha csak Dzsudzsákkal foglalkoznék, nehezen tudnám – s igazából nem is akarnám – magam függetleníteni attól az alapvetően szurkolói indíttatású, de tapasztalataim szerint általánossá váló attitűdtől, hogy nem futotta be azt a pályát, amire a tehetsége predesztinálta, mert fontosabb döntéseikor inkább anyagi, mintsem szakmai érvek domináltak. Annyival mindenképpen árnyalnám a képet, hogy szerintem ez a vád legfeljebb az Eindhovenből Mahacskalába, az elitligákhoz jó ugródeszkának számító holland bajnokságból az oroszba (ráadásul a rövidesen buborékként szétpukkanó Anzsihoz) szerződésekor vetődött fel, valamint amikor a 2016-os Európa-bajnokság után a német Bundesliga (Hertha, Schalke) helyett az arab világot választotta. Vagy választotta a menedzsere, s ő rábólintott, ez most mellékszál. Meg lehet ezért kövezni, de mivel sosem voltunk és sosem leszünk a helyében, az a kérdés költői és megválaszolhatatlan, mit tettünk volna a helyében.
A decemberben krisztusi korba lépő játékos most mindenesetre visszatért Debrecenbe, itt legfeljebb azért érheti némi kritika, hogy nem azonnal, amikor anyaegyesülete hívta, hanem hezitált kicsit. Emiatt egyébként veszítettem egy sört, mert úgy gondoltam, sőt, fogadtam is rá, hogy még kicsit „dubajozik” jó pénzért, de a jelek szerint – részben bizonyára a vírusjárvány miatt is – onnan már nem kapott megfelelő ajánlatot, így mégis a magyar NB II-ben találta magát. Most persze mondhatnánk (sokan mondták is), hogy Korhut Mihály, egy másik válogatott játékos bezzeg azonnal visszajött a Lokihoz, de őt azért minden bántás nélkül ne soroljuk a Dzsudzsák volumenű futballisták közé (a válogatottságuk „állása” 108–22, s csak két évvel fiatalabb nála, 31 lesz), neki más szintű lehetőségek adódtak-adódnak a karrierje során. Ettől persze még le a kalappal előtte, hogy gesztust gyakorolva hallgatott a hazahívó szóra, s nem ment el több pénzért, de jóval kevesebb érzelemért egy külföldi középcsapathoz.
Némi spéttel követte tehát őt a nemzeti mezben társrekorder Dzsudzsák, aki érkezésekor utalt rá, hogy az első lehet egyben az utolsó profi csapata a karrierjében.
„Á, ez is csak levezetni jött haza” – hallhatjuk rendre a sztereotípiát, amikor egy-egy válogatottat megjáró, hosszabb ideig légióskodó honfitársunk újra magyar klubba igazol, pedig ha jobban megvizsgáljuk az egyes eseteket, kiderül, hogy vagy így van, vagy sem. Pór Károly kollégám írt egy témába vágó remek elemzést a Nemzeti Sport Online oldalán, az elmúlt két évtizedet górcső alá véve. Az időintervallum nem véletlen, egyrészt az apropónak számító Dzsudzsák karrierje is XXI. századi, másrészt korábban elég sok szempontból más idők jártak, mintsem hogy párhuzamokat lehetne vonni. Azért megpróbáljuk. A múlt század húszas-harmincas éveiben élénkült fel először a határokon átívelő játékos- és edzőmozgás, a profizmus 1926-os hazai bevezetésével több akkori neves spíler, például Schlosser Imre is hazatért. Ám mivel a magyar futball szakmailag az élbolyba tartozott, s külföldön sem lehetett nagyságrendekkel több pénzt keresni, ez a fajta „levezetés” nem vált rendszerré.
A negyvenes évek végétől az ilyesmi már politikai okokból vált lehetetlenné, aki a kommunizmus alatt távozott, az kint is maradt disszidensként, így volt „kénytelen” Kubala László az FC Barcelona, Puskás Ferenc pedig a Real Madrid legendájává nemesedni, de másoknak sem adódott visszaút. Amikor Bálint László, az első fecske 1979-ben újra és legálisan nyugatra igazolhatott, jellemzően csak a tapasztalt, itthon már bizonyító, karrierjük végső szakaszában járó focistákat engedték el. Még Détári Lajos 1987-es Frankfurtba szerződését is kontrollálta a rendszer, s a sápot is alaposan lehúzta róla, de a puhulást jelzi, hogy a későbbi világválogatott már 24 évesen kimehetett, hogy aztán kétszer hazatérve a Ferencvárosban, majd a BVSC-ben és a Dunakesziben is játsszon fél-fél idényt.
A rendszerváltozás, a (vad)piacgazdaság eljöttével kortól és érdemtől függetlenül minden szakmai szinten megnyíltak a határok és a lehetőségek a Bundesligától és a Premier League-től az osztrák falusi csapatokig, csak közben vészesen fogytak a piacképes embereink. Ha a közelmúltat nézzük, Juhász Roland vagy éppen Gera Zoltán hazatérését nehezen nevezhetnénk lötyögős levezetésnek. Előbbi az Anderlechtnél eltöltött nyolc év után a Videotonnál hetet húzott le, bajnoki címeket nyert és kupagyőztes lett, Európa-liga-főtáblára jutott Székesfehérváron, s az idén innen vonult vissza. Utóbbi tíz év angliai légióslétet követően három esztendő alatt szintén NB I-es aranyat és három kupasikert ünnepelhetett a Fradival, ahol végül szögre akasztotta a focicsukát. Ráadásként „öreg fejjel” mindketten kulcsemberei voltak a 2016-ban Eb-szereplő válogatottnak Király Gáborhoz hasonlóan, nála annyi a különbség, hogy nem hazai nagycsapathoz, hanem szűkebb pátriájába, Szombathelyre, a Haladásba igazolt vissza, így a trófeák megszerzése helyett a 2019-es kiesés „élménye” is megadatott neki.
Sorolhatnánk napestig a példákat az itthon is eredményes Huszti Szabolcstól az ilyet is, olyat is megélő Torghelle Sándoron át a hazatérése után már nem túl sikeres Priskin Tamásig. A lényeg, hitem szerint az, hogy egyrészt a magyar labdarúgás jelenlegi javuló anyagi és infrastrukturális helyzetében már nem akkora presztízsveszteség, „lúzerség” hazaigazolni, mint korábban, másrészt aki visszatérése után is fel tud mutatni eredményeket, már megtette a magáét. Dzsudzsák Balázsnak is ez kell, hogy legyen a mérce: előbb feljuttatni a Lokit az NB I-be, majd a dobogó közelébe, nemzetközi szereplésre vezetni, s akkor senki sem titulálja majd „levezető elnöknek”. Már az is nyilvánosságra került, hogy nemcsak korábbi fizetéseihez, hanem az itthoniakhoz képest sem keres csúcsgázsit Debrecenben, persze azért sajnálni sem kell, hiszen ha valaha családot alapít, generációkra elég pénzt hagyhat az utódaira. Ám nem mindegy, ezek az utódok s ő maga mennyire lehet majd büszke pályafutása utolsó éveire, s az sem, hogy egy válogatottsági rekorder miképp hagyja abba a játékot, amikor eljön az idő.