„Valami egészen mást akartam” – bíróságon dolgozik a volt válogatott labdarúgó

– Az angyalföldi cselkirályból jogi diplo mát szerezve doktor Majoros Árpád lett. Honnan jött az ötlet, hogy a bíróságon dolgozzon?
– Amikor befejeztem a profi futballt, egyetlen másodpercig sem fordult meg a fejemben, hogy edző legyek, vagy mindenképpen a labdarúgás közelében maradjak – mondta Majoros Árpád, aki Lothar Matthäus szövetségi kapitányi időszakában volt egyszer válogatott az Antigua és Barbuda elleni mérkőzése. – Sőt! Valami egészen mást akartam. Elvégeztem a jogi egyetemet, bíróságon dolgozom, mellette ingatlanfelújításokkal is foglalkozom.
 

– Miért indult teljesen más irányba?
–  A civil életben minden sokkal kiszámíthatóbb. Tanultál, letetted a vizsgát, jól dolgoztál, továbbléphettél, és jobb munkahelyre kerülhettél. A labdarúgásban ez nem mindig így működik. Szerettem futballozni, most szeretem a munkámat is.

– Vagyis az új pályához nem a visszavonuláskor vásárolta meg a tankönyveket.
– A békéscsabai főiskolán pénzügyi és számviteli diplomát szereztem, és már akkor eldöntöttem, hogy továbbtanulok, jelentkezem a jogi egyetemre. Éppen végeztem a főiskolán, amikor a Vasas próbajátékra hívott. Beiratkoztam a jogi egyetemre, és maradtam a futballpályán is, nem halasztottam, rendesen bejártam az órákra, előadásokra.

– Egyik nap ellenfélből, másnap jogból készült?
– Valahogy úgy. Azért maradt idő az egyetemi életre is. Legalábbis megpróbáltam úgy élni, hogy abból se maradjak ki. Nem hiányoztam egy egyetemi összejövetelről sem. Nagyon szép időszak volt. NB I-es szereplés, válogatottság, közben az egyetem. A Pázmány jogi karán igazán különleges volt az egyetemi élet. Profi futballistaként nem volt könnyű összehangolni a sporttal járó életformát az aktív egyetemi évekkel, de megpróbáltam mindenből kihozni a legtöbbet.

– Ha a mai Majoros Árpád beülne az akkori egyetemista mellé, inkább a vizsgákra vagy az edzésekre emlékeztetné?
– A futballba kellett volna még több munkát beletennem. Akkor fel sem fogtam igazán, milyen lehetőségeim adódtak. Az egyetem mellett játszottam a Vasasban, bekerültem a válogatottba, és valahogy természetesnek vettem, hogy jönnek a sikerek, az eredmények. Sodródtam. Ma már tudom, hogy éppen ilyenkor kellett volna még keményebben tréningezni. Akkor talán többre vihettem volna, de így sem vagyok elégedetlen.

– Mi volt az a helyzet, amelyet ma biztosan másként kezelne az öltözőben?
– Amikor kimaradtam a csapatból, akkor fiatalon megsértődtem. Már tudom, még többet kellett volna dolgozni, rátenni egy lapáttal. Futballisták akartunk lenni, de azt már nem feltétlenül tudtuk, hogyan lehet valakiből igazán komoly játékos. A tehetség önmagában nem elég, rengeteg munkára van mellette szükség. Én is hibáztam, ezt nem akarom másokra fogni.

– „Cselkirálynak” becézték, a szurkolók imádták Angyalföldön.
– Nagyon szerettem a Vasast. Családias közeg volt, pályafutásom legszebb időszakát töltöttem ott. Egervári Sándorral, Pintér Attilával és Mészöly Gézával is dolgoztam, három egészen különböző karakterű edzővel. Orosházáról kerültem a fővárosba, aztán néhány hónapon belül a válogatott keretében találtam magamat.

– Júliusban mutatkozott be az NB I-ben, decemberben pedig már Antigua és Barbuda ellen játszott a válogatottban: nem volt túl gyors ez a lift?
– Akkor mindezt valahogy természetesnek vettem. Ma már másként látom, milyen lehetőség volt ez. Lothar Matthäus hívott meg a keretbe, pályára léphettem a nemzeti csapatban, erre hihetetlen büszke vagyok. Egyszeres válogatott maradtam, de ezt az egy alkalmat senki nem veheti el tőlem. Megvan minden a válogatottság kapcsán: a sportszár, a nadrág, a mez, az egész garnitúra.Talán majd, ha nagyobb lesz a kislányom, előkerülnek ezek a tárgyak a fiók mélyéről, és érdekes lesz neki, hogy apja egyszer ott volt a válogatottban.

– Külföldre is vezetett útja, és ha ma újra választania kellene Hollandia és Lengyelország között, ugyanarra a repülőre szállna fel?
– Másként döntenék. A holland Willem II érdeklődött irántam, egyéves szerződésben gondolkodtak, hogy megnézzék, mit lehet kihozni belőlem. Végül Lengyelországba, a Cracoviához kerültem. A körülmények jók voltak, mégsem volt könnyű az az időszak. Az öltözőben szinte senki sem beszélt angolul, nehezen ment a kommunikáció, én pedig egyre nehezebben viseltem a mindennapokat. Ráadásul megsérültem, hónapokat hagytam ki.

– Újkígyóson nőtt fel, a régi betonpályán tanult meg cselezni: mit jelentett önnek a falusi környezet?
– Az iskola mögötti betonpálya, a füves nagy pálya, a sportcsarnok, mind előttem vannak. A betonpályára olykor be kellett másznunk, mert zárva volt. Kaptunk teremcipőt, aztán két hét alatt elfüstöltük a talpát a betonon. Otthon pedig nem fogadott tapsvihar anyukám részéről, hogy megint vehet új cipőt. Anno Vasas Laci bácsi szervezte a serdülőcsapatot. Élelmiszerboltot és tápboltot működtetett, a saját költségén csinálta az egészet. Ő volt minden: edző, szervező, fuvaros. Hetente három edzést tartott, és vitt bennünket mindenfelé az országban serdülőtornákra. Nekünk akkor az volt a természetes, hogy mentünk, edzettünk, fociztunk.

– Nehéz volt kitörni a megyei futballból?
– Más volt a világ: először az újkígyósi megyei másodosztályú ificsapatban játszottam, aztán tizenhat évesen már a felnőttek között. Átkerültem Szabadkígyósra, ott a megyei másodosztályból feljutottunk a megye egybe. Utána következett Orosháza, ahol egészen a másodosztályig jutottunk, és onnan hívott a Vasas próbajátékra.

– Azóta Budapesten él. Megszokta, megszerette a fővárost?
– Szeretek Budapesten élni, de nagyon örülök annak is, hogy vidéken még mindig van hová hazamenni. Édesapám, sajnos, fiatalon meghalt, de megvan még az újkígyósi házunk. Anyukám és nővéremék Békéscsabán laknak, a család kötődése megmaradt. Kéthetente otthon vagyunk. A feleségem, Laura ugyancsak békéscsabai kötődésű, korábban az NB I-ben kézilabdázott. Így mindkettőnk számára fontos ez a kapcsolat.