Végh Tibor: Dolgoztam becsülettel, és ez kifizetődött

2026.03.31. 08:51

Címkék

Ünnepnapok Székesfehérváron: két nappal azután, hogy a Videoton legendás kapitánya, Csongrádi Ferenc hetvenéves lett, Végh Tibor is ehhez a jeles évfordulóhoz érkezett – nála több NB I-es meccset senki sem játszott a Vidiben, egyedüliként futballozta végig az 1984–1985-ös UEFA-kupa-menetelés tizenkét találkozóját.

A legendás csapat kihagyhatatlan játékosának számított – nem véletlenül.

Egyedül Végh Tibor mondhatja el magáról, hogy a Videoton 1984–1985-ös UEFA-kupa-menetelése során mind a tizenkét mérkőzést végigjátszotta, mi több, a Real Madrid elleni döntő hazai meccsén csapatkapitányként választhatott térfelet Carlos Santillanával. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a székesfehérvári klub történetében ő játszotta a legtöbb NB I-es meccset (420-at), máris közelebb kerülünk a megoldáshoz, a hetvenedik életévét kedden betöltő sportember mit jelentett egykoron a Vidinek.

„Annyira azért nem örülök, hogy hetvenéves lettem, ez már elég nagy szám, ám szerencsére rendben van az egészségem, igaz, úgy érzem, sokat tettem is érte, hogy így legyen – kezdte a beszélgetést a Videoton klublegendája. – Előttem van a pillanat, amikor a Vidi elődjében, a VT Vasasban futballozó bátyámmal lementem edzésre – időnként csak labdát szedni, máskor a gyakorlást figyelni –, és egyszer Csiszár István, a legendás Guszti bácsi félrehívott, és megkérdezte, ki vagyok. Amikor elmondtam, hogy a bátyámmal, Végh Ferenccel érkeztem, azt felelte: neked itt a helyed, már le is vagy igazolva! Tizennyolc évesen a korszak nagy csapatának számító Újpesti Dózsa ellen mutatkoztam be az NB I-ben, Fekete Lacit, a Golyót kellett őriznem. Magamban elhatároztam, próbálok majd tekintélyt szerezni, azonnal belerúgok, ő pedig érthetően felháborodott, amikor így tettem – ha később találkoztunk, rendre bocsánatot kértem tőle. Az edzőnk, Kovács Feri bácsi később is mindig az ellenfelek legveszélyesebb játékosának az őrzését bízta rám, közülük is toronymagasan kiemelkedett Törőcsik András a tudásával. Még megrúgni is nehéz volt, nemhogy elvenni tőle a labdát, túlzás nélkül állítom, világklasszis labdarúgónak számított! De ugyanezt elmondhatom a szuperklasszis Emilio Butraguenóról is: pályafutásom egyik csúcspontjának kétségkívül az ő őrzését, a Real Madrid elleni UEFA-kupa-döntőt tartom.”

Bizony, aki a nyolcvanas években figyelemmel követte a magyar labdarúgást, jól emlékezhet rá, mennyi örömöt adott az embereknek a Videoton UEFA-kupa-szereplése. A Dukla Praha, a Paris Saint-Germain, a Partizan Beograd, a Manchester United és a Zseljeznicsar búcsúztatása hihetetlen futball-lázat eredményezett, és bár a döntőt a Real Madrid nyerte meg (a hazai pályán 3–0-ra elveszített első mérkőzés után a visszavágón Májer Lajos góljával 1–0-ra nyert a Vidi), aranyfejezetei voltak azok a székesfehérvári és a magyar labdarúgásnak. Nos, a legendás csapat magját az 1956-os korosztály alkotta, benne Végh Tiborral.

„Szabó Józsi, Tyantyi januárban volt hetven, Csongrádi Feri, Csongi két nappal előttem ünnepelt, most rajtam a sor, és ha még köztünk lenne, a nyáron Májer Lajost, Matyit is köszönthetnénk – folytatta Végh Tibor. – Lehet ezt a csillagok szerencsés állásának tulajdonítani, de Csiszár István szerepe megkerülhetetlen: remek szeme volt, majdnem mindegyikünket ő fedezett fel, és később is figyelemmel követte a pályafutásunkat. Büszke vagyok rá, hogy a Vidiben négyszázhúsz találkozót játszhattam az első osztályban, nem gondoltam, hogy eddig eljutok – dolgoztam becsülettel, és ez kifizetődött. Elmondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak, hogy részese lehettem az UEFA-kupa-menetelésnek, ehhez nemcsak jó csapat, hanem baráti közösség is kellett, és persze szükség volt Kovács Feri bácsira, aki a szakmai tudásával megelőzte a korát. Amikor megkérdezik, nem bánom-e, hogy csak egyszer lehettem válogatott, azt felelem: akkoriban nagy volt a konkurencia, vidékről nem volt könnyű bekerülni, és bár talán többet is érdemeltem volna, az az egy alkalom is büszkévé tesz. Hogy ha lenne lehetőség, végigmennék-e még egyszer a megtett úton? Nagyjából igen, ami megtörtént velem, amit tettem érte, arra büszke lehetek…”