A vadásztölténygyártól az UEFA-kupa-döntőig – nyolcvanesztendős a Vidi-sztori

A világégés közepette bőszen zajlott a hadianyag-termelés a fehérvári vadásztölténygyárban. Hogy kinek jutott eszébe ilyen körülmények között sportklubot alapítani, nem ismert, de tény, hogy 1941-ben megalakult a Székesfehérvári Vadásztölténygyári SK, amely ebben a naptári esztendőben még semmilyen hivatalos mérkőzést nem játszott, erre csak 1942-ben került sor. Ahogy a díszközgyűlésre is, amelyen immár tisztségviselőket is választottak: Pellérdi Brázai László lett a klub elnöke, a labdarúgó-szakosztályt pedig a Czump Gusztáv, Győre László, Szendrő Mihály triumvirátus vezette. Mivel az egyesületben akkor csak a gyár dolgozói sportoltak, talán senki sem gondolta, hogy jó négy évtizeddel később már az egész világ ismeri majd a klubot, bár ugyanilyen valószínűtlennek tűnhetett, hogy akkor már egy elektronikai, híradástechnikai óriásvállalat fő reklámhordozójaként, és Videoton néven...

A piros-kék színeket választó egyesületnek alig kellett negyedszázad, hogy itthon az élvonalba emelkedjen, aztán nem sokkal később már bajnoki címért csatázott. A Vidivel szinte mindig számolni kellett, a nyolcvanas évek közepén ráadásul nemcsak a hazai riválisoknak, hanem a legjobb európai kluboknak is, amikor a szép emlékű UEFA-kupában második helyig menetelt a Kovács Ferenc edzette fehérvári csapat. És bár az elsőség hazai porondon az előző évtized elejéig elmaradt – hol szövetségi szintű beavatkozás, hol szimpla balszerencse miatt –, a Videotonra most is úgy gondol a közvélemény, mint a magyar futball egyik legerősebb bástyájára.

NAGY ERŐ A LOKÁLPATRIOTIZMUS

Egy új egyesületnek nyilvánvalóan a legalsó szintről kell indulnia, de 1943-ban rögtön megnyerte a megyebajnokságot, egy évvel később pedig a területiben bronzérmet szerzett. A háború utolsó éveiben már nem lehetett futballozni, a Vadásztölténygyár pedig 1947-ben tudott újra összeállni, és hivatalos mérkőzést játszani. Innentől folyamatosan zajlott az ádáz küzdelem a megyebajnoki címért a csapat pedig fejlődött, egyre több olyan fehérvári futballista épült be az együttesbe, aki megalapozta a felemelkedés lehetőségét. Az ötvenes évek végén már olyan remek játékosok húzták az addigra Vadásztölténygyári Vasas néven szereplő alakulatot, mint két későbbi remek vezető, Dérfalvi Imre és Bencsik István, a klubtörténelem egyik legjobb csatára, Szentes Jenő, illetve Bognár Ferenc és Ispaics Tibor, akik később az első NB I-es együttes tagjai voltak, mi több, előbbi a csapatkapitánya annak az együttesnek.

„Volt egy afféle diákcsapatunk, a Petőfi, amelyben többnyire az akkori József Attila Gimnázium tanulói játszottak, ez azonban 1959-ben feloszlott  – mesélte Tímár Mihály,     aki kapusként 11 évig szolgálta a VT Vasast, majd új nevén a Videotont, és kétszer is feljutott a csapattal az élvonalba.  – A Vadásztölténygyár lényegében mindenkit átvett, így került velem együtt a piros-kékekhez a későbbi válogatott Vasas-sztár, Fister Ferenc és Bobory Béla is. Nagyon jó társaság alakult, a közönség együtt lélegzett a csapattal, a Berényi úti pályán ezrek követték a mérkőzéseinket. 1963-ban már nagyon közel kerültünk az élvonalbeli tagsághoz, harmadikok lettünk az NB I/B-ben, de talán akkor még nem voltunk eléggé érettek az élvonalhoz. A titok talán az volt, hogy a csapat nagy része nem csak Fejér megyéhez, de Székesfehérvárhoz is ezer szállal kötődött, így nagyon érett, hogy végre feljutunk az első osztályba.”

Soha korábban székesfehérvári futballcsapat nem szerepelt még az NB I-ben, de 1967-ben sikerült a bravúr, a VT Vasas az Egyetértés mögött második lett a második vonalban, és a legjobbak közé került. A Berényi úti pályától és korábbi nevétől is elbúcsúzott a klub, 1967 őszén felavatták a Sóstói Stadiont a Rot-Weiss Erfurt vendégjátékával, majd az élvonalnak már Videoton SC néven futott neki az együttes. A szurkolók eleinte ellenkeztek, nem rajongtak az új névért, aztán gyorsan meghonosodott a lelátón a „Hajrá, Vidi!” rigmus.

A feljutó csapatban a fehérváriak mellett pedig olyan fiatal, Budapestről érkező tehetségek jutottak szóhoz, akik a fővárosban nemigen kellettek, a Vidiben viszont válogatottak lettek, Karsai László és Fejes Gábor is klublegendává vált.

„Nagyon jó kis csapatunk volt, és nem is szerepeltünk rosszul az első NB I-es évünkben, de rutinunk és szerencsénk sem volt elég, így két ponttal lemaradva a bennmaradó helytől kiestünk  – folytatta az idényben 29 mérkőzésen védő Tímár Mihály. – Szerencsére az évad végeztével tovább erősödtünk, olyan játékosok érkeztek hozzánk, mint Wollek Tibor vagy Nagy II János, és bajnokságot nyerve azonnal visszajutottunk. Boldog vagyok, hogy bár a kiesés után abba akartam hagyni a játékot, még ráhúztam egy esztendőt, sőt, azután is igyekeztem harmadik számú kapusként segíteni még egy évadon keresztül az új hálóőröket és Kovács Imre edzőt. Néha még előveszem a régi képeket és nosztalgiázom, szomorú, hogy abból a csapatból már csak nagyon kevesen élünk. Az is most jutott eszembe, hogy 83 évesen én vagyok a legidősebb játékos, aki valaha pályára lépett a Vidiben, de büszke vagyok, hogy fehérváriként lettem élvonalbeli futballista, hiába csábítottak máshová, mindig maradtam a klubnál.”

 

HARC AZ ARANYÉREMÉRT

A Videoton gyár biztos bázist teremtett a sportklubnak is, ezzel együtt nem lehetett azt mondani, hogy tejben-vajban fürödtek volna a futballisták, mégis nagyszerű csapat rajzolódott ki Fehérváron. A hetvenes évek közepén már a Ferencvárossal vívott ádáz csatát a Vidi a bajnoki aranyéremért, sok helyen, sokféleképpen leírták már, hogy végül hogyan sikerült a zöld-fehéreknek megszerezniük a bajnoki címet, de az 1976-os ezüstérem, bár óriási eredménynek számított egy fiatal vidéki klub életében, mégis sok fehérvárinak fájó emlék. Az viszont az idősebbeknek bizsergető, amilyen fociláz uralkodott a városban, a klub pedig akkor már túl volt első nemzetközi bevetésén is, 1974-ben az UEFA-kupa első körében a Napoli még nagy falatnak bizonyult. Kovács Ferenc edző viszont olyan kiváló labdarúgókkal dolgozott együtt, mint Kovács László, Kovács József, Karsai, Fejes, Wollek, a fiatal Májer Lajos, illetve Tiber László.

„1971 nyarán igazoltam a Vidihez, de a Sóstói Stadiontól néhány száz méterre, Maroshegyen nőttem fel  – mesélte a kétszeres válogatott Tiber László. – A sikerekben egyrészt óriási szerepe volt, hogy fiatal, ambiciózus, sikerorientált, taktikailag felkészült edző érkezett Egerből Kovács Ferenc személyében. Ezenkívül összeállt egy olyan játékosállomány, amelynek összetétele életkor és tudás szempontjából is tökéletes volt, a legtöbben a húszas éveink elején, közepén jártunk. Aztán az évtized közepén érkeztek a még fiatalabbak, Májer, Szabó, Csongrádi és Végh, akik tanulni akartak és tehetségesek voltak, töretlen is volt a fejlődésük. Akkor még nagyon kicsi volt a fluktuáció, évente egy-egy játékos cserélődött a keretben, nekünk pedig ott volt a kapuban Kovács Laci, a védelem tengelyében a véleményem szerint Európa-klasszis Kovács Józsi, a középpályán Karsai Laci irányított, mellette Nagy II János munkabírása aranyat ért. Sok volt a saját nevelésű játékos, de aki máshonnan jött, végleg letelepedett Fehérváron. Egyedül az 1976-os bajnoki cím hiányzik, utólag savanyú a szőlő, de azt később Nyilasi Tibiék is elismerték, akkor nekünk volt a legjobb csapatunk. Persze, beleszólt a politika, de annak ellenére is bajnoknak kellett volna lennünk. Kovács Ferenc később azt hangsúlyozta, az a játékosállomány erősebb volt az UEFA-döntős csapaténál, több volt benne az egyéniség. Ezzel együtt óriási boldogság, hogy csaknem ötven éve kicsi megszakításokkal a Vidi-család tagja lehetek, és a nyugdíj mellett még most is ovis gyerekekkel foglalkozom. A klub törődik a volt játékosokkal, Krisztián fiam éppen a nyáron tért vissza utánpótlásedzőnek.”

ÉS EURÓPA IS MEGHAJOL

A nyolcvanas évek eleje hangzatos sikerek nélkül telt, sőt 1983-ban majdnem kiesett a Vidi, az utolsó előtti fordulóban Szombathelyen aratott bravúrgyőzelem kellett a bennmaradáshoz, pedig az akkori együttes már ismét tele volt olyan játékosokkal, akik a Vidiben nevelkedtek. A Disztl testvérek, Horváth Gábor, Végh Tibor, Májer Lajos, Vadász Imre, Wittmann Géza a remek utánpótlásképzés eredményeként váltak meghatározó játékossá, de fiatalon csatlakozott a Vidihez Csongrádi Ferenc és Szabó József is. A rossz szereplés hatására visszatért a korábbi sikeredző, Kovács Ferenc, a Videoton pedig elindult felfelé, a játékosok 1984 tavaszán bronzérmet vehettek át, ezzel együtt kivívták a szereplést az UEFA-kupában.

Ha van egy 80 éves egyesületnek olyan fejezete a történelemben, amelyet nem kell különösebben taglalni, hiszen a legtöbb szurkoló fejből ismeri a sztorit, az a Vidi 1984–1885-ös nemzetközi szereplése. A piros-kékek elsőre kiszenvedték a Dukla Praha elleni továbbjutást, majd átgázoltak a Paris SG-n és a Partizan Beogradon is. A félelmetes Manchester Unitedet 210 perc ádáz csata és büntetőpárbaj után már a tavasszal búcsúztatták 35 ezer néző előtt (a stadion eredetileg 25 ezer néző befogadására volt alkalmas...). Az elődöntőben a jugoszláv Zseljeznicsar ellen az idegenbeli visszavágón minden veszni látszott, de a 88. percben Csuhay József előretört a semmiből, és a fináléba lőtte a Videotont. Addig egyetlen gólt kapott Sóstón a csapat, de a döntő első meccsén a sérült Csongrádi és Májer, valamint az eltiltott Szabó hiányában jobb volt a Real Madrid, és 3–0-s sikerével eldöntötte a trófea sorsát. A csattanó mégis a Vidié lett: a visszavágón a tragikus körülmények között immár 21 éve elhunyt Májer Lajos góljával nyert, felejthetetlenné téve az egész menetelést. A kettős terhelés miatt itthon a bronzérem lett meg, pedig az aranyra is jó lett volna az a társaság.

A Vidi következő évada már nem sikerült jól, a vezetők a fiatalítás mellett döntöttek, az UEFA-csapat magjából Végh és Horváth Gábor maradt, érkezett többek között Petry Zsolt, Csucsánszky Zoltán, Máriási Zsolt, Jován Róbert, a saját nevelésű Petres Tamás és Jónás Gyula. Illetve újra egy sikeréhes fiatal tréner, Kaszás Gábor kapott lehetőséget.

Elhiszi valaki, hogy a Videoton azért nem lett aranyérmes, mert játékosai rosszul rúgták a tizenegyest?
Nem, nem a rendes játékidőben: a magyar NB I-es bajnokság történetében az 1988–1989-es volt az egyetlen évad, amelyben döntetlen esetén tizenegyesek döntöttek. Akkor járt először a 90 perc alatt elért győzelemért 3, a tizenegyesekkel kivívottakért 2 pont, aki a szétlövést elbukta, csak egyet kapott, a sima vesztes persze nullát. A Vidi öt döntetlent játszott, de csak egyszer sikerült tizenegyesekkel nyernie, ez megpecsételte a sorsát. Az előző évadbeli kétpontos, illetve a következő idénytől érvényben lévő hárompontos rendszerben is bajnok lett volna a Videoton.

A Kaszás-csapat nem teljesedhetett ki, a tehetséges szakember 1990 februárjában halálos közúti balesetet szenvedett.

TÁNC A PENGE ÉLÉN

A klub pedig Brávácz Ottó elnök vezetésével a túlélésért küzdött, a Videoton gyár a rendszerváltáskor tönkrement, a városban óriási volt a munkanélküliség, a német Waltham nélkül meghalt volna a futball is Fehérváron. A klub korábbi remek középpályása, Burcsa Győző csupa fiatalból – Mitring István, Sallói István, Kuttor Attila, Takács Lajos, Horváth Ferenc – ütőképes csapatot épített, Fehérvárra nem nyerni jártak a riválisok. A romló anyagi környezet, a legjobb játékosok eligazolása egyre nehezebb helyzetbe hozta az együttest, hiába szállt be később az olasz óriáscég, és lett Parmalat az egyesület neve, a kilencvenes évek második felében csak küszködött és sorra játszotta az osztályozókat, mígnem 1999-ben kiesett.

„Emlékezzünk inkább a jóra, mert három osztályozót is átéltem a Vidivel, sokszor voltunk nehéz helyzetben – mondta Mitring István, akit az 1992–1993-as évad legjobb kapusának választottak. – Előtte azonban remek csapat jött össze, tele voltunk fiatal, energikus játékosokkal, és olyan vezéreink is akadtak, mint Sallói vagy a román válogatottban is futballozó Muzsnay Zsolt. Burcsa Győző keze alatt sikeréhes társaság dolgozott, a Sóstói Stadion igazi katlannak számított, nem sokan távoztak ponttal innen. A fél életemet, játékos-pályafutásom döntő hányadát a Vidiben töltöttem, nem is kell ecsetelnem, hogy fontos nekem a klub, és ha lehetőség van rá, ki is megyek a meccsekre a Sóstói Stadionba. Azonban immár 13 éve a Puskás Akadémiánál dolgozom kapusedzőként, sok a mérkőzés, az edzés, általában a vasárnap a szabadnapom, akkorra azért betervezek olyan tevékenységet is, amely nem a futballal kapcsolatos.”

A másodosztályban Csank János foglalta el a kispadot, a Csató Sándor, Zombori Zalán, Fodor Tibor, Németh Tamás fémjelezte társaság utcahossznyi fölénnyel nyerte meg a bajnokságot és jutott vissza az NB I-be. A következő években edzők és játékosok jöttek-mentek, ahogyan a tulajdonosok is, kész csoda, hogy a sokszor anyagi problémákkal küzdő egyesület 2006-ban Csertői Aurél vezetésével a Magyar Kupában története során először csúcsra ért, az Üllői úton rendezett mérkőzésen a Vasas ellen tizenegyesekkel dőlt el a trófea sorsa. Azt az eredményt meglehetősen mostoha anyagi és tulajdonosi környezetben, bizonytalanság közepette érte el a fehérvári társaság, amely a vállalat tiltása után nem használhatta a Videoton nevet, mígnem 2007-ben bekopogtatott Garancsi István, és megvásárolta a klubot.

BIZTOS ALAP, HÁROM BAJNOKI CÍM

keret lassan bajnokesélyessé erősödött, olyan fehérvári játékosok kaptak főszerepet, mint ifjabb Horváth Gábor és Nagy Dániel, miközben válogatott futballisták és remek légiósok érkeztek Fehérvárra. A munka gyümölcse 2011-re érett be, a Videoton – immár ismét ezen a néven – megszerezte fennállása első bajnoki címét, a brazil André Alves pedig 24 góllal lett gólkirály. A támadósorban olyan játékosok szerepeltek még, mint Lencse László, a Kaposvárról érkező Nikolics Nemanja...

A kupadöntőben kikapott a Kecskeméttől a csapat, de akkor már pletykáltak Paulo Sousa érkezéséről, aki a következő évadtól át is vette az együttest Mezeytől. A Vidi a portugállal az Európa-liga csoportkörébe jutott 2012 nyarán, de a bajnoki arany elmaradt. Ami Sousának nem sikerült, segítőjének, a spanyol Joan Carrillónak 2015-ben igen, remek futballal lett első a bajnokságban a Vidi, a szakembernek mégis távoznia kellett, a hírek szerint nem egyeztek elképzelései az akkori klubigazgatóéval, Burcsa Győzőével.

A Vidi letért a győztes útról, a francia Bernard Casoni, Horváth Ferenc és a norvég Henning Berg sem talált vissza rá, mígnem a szerb Partizan kötelékéből megérkezett a kispadra Marko Nikolics és vele 2018-ban már a harmadik bajnoki aranyérmét szerezte meg a piros-kék gárda, s 2019-ben meglett a második MK-elsőség is.

„Nagyon sokat köszönhetek az egyesületnek, amikor 2013-ban nehézségeim adódtak külföldi klubomnál, elsőként nyújtott segítő kezet a Videoton – mondta erről az időszakról a 95-szörös válogatott Juhász Roland,  aki jelenleg a csapat másodedzője. – Rögtön éreztem, hogy profi klubhoz, remek körülmények közé kerültem, megszerettem a várost és a szurkolókat, gyorsan ki is jelentettem, hogy ha lehet, innen vonulnék vissza. Nem évadot, hanem a 2018-as naptári évet emelném ki ebből az időszakból, hiszen másodszor lettem bajnok a Vidivel, aztán az Európa-liga csoportkörébe jutottunk, ez pedig olyan lökést adott nekem, amely meghosszabbította egy évaddal a pályafutásom. Székesfehérváron csapat- és egyéni szinten is sikerült megvalósítanom a céljaim, boldog vagyok, hogy lassan 9 éve a klubért dolgozhatok. Most már persze más a helyzetem, mint játékosként volt, de ameddig szükség van rám, és úgy látják a klubnál, hogy tudok segíteni, szívesen maradok a Mol Fehérvár alkalmazottja.”

Az egyesület 80 éves, és bár most úgy tűnik, kisebb gödörben van az első csapata, nehéz elképzelni a magyar labdarúgást erős fehérvári futballklub nélkül – még ha már nem is úgy hívják jelenleg, hogy Videoton...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. október 30-i lapszámában jelent meg.)