„Már pumpálom a biciklikerekeket” – Hosszú Kávé Tarnai Dániellel

– A legendás texasi blues-rock együttes, a ZZ Top két tagjának, Billy Gibbonsnak és Dusty Hillnek védjegyévé vált a mellkasig érő szakáll. Ön mióta növeszti?     
– Mindig is szakállas voltam, de növeszteni a Covid-időszakban kezdtem el. A P. Mobilban zenekarvezetőnk, Schuster Lóránt a „divatdiktátor”, ő mondta nekem annak idején, „ne legyél semmilyen, mint a többiek: legyél nagyon sovány, vagy legyél nagyon kövér, hogy mindenki megjegyezzen”. Nos, én kipróbáltam mindkét végletet… Ugyanez érvényes szakállügyben is. Borostásnak lenni fölösleges: legyen valaki babaarcú, vagy lengjen a szakálla. Mondjuk, babaarcom sohasem volt…

– Ha annak idején nem hagyja abba a komolyzenei tanulmányait, és manapság neves zongoraművészként lépne a világot jelentő deszkákra, akkor is hasonló fizimiskája lenne?     
– Biztosan nagyon viccesen festenék billentyűkig érő szakállal, de az igazat megvallva, nem tudom elképzelni magam a hangversenytermek világában. Ahogyan azt a klasszikus zenét játszókról mondani szokták, biztosan roppant szomorú zenész lennék.

– Édesapja, Tarnai Kiss László Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett nótaénekes, zenepedagógus, a Dankó Rádió alapítója – elképzelhető lett volna, hogy a gyerekei ne foglalkozzanak zenével?     
– Aligha. Más kérdés, hogy amikor kisgyerekként a két testvéremmel néztük aput a tévében, azt mondtuk: mi biztosan nem fogunk így bohóckodni, ha nagyok leszünk. Aztán tessék, a fivéremet, Marcellt és engem is beszippantott a zene világa. Zongorázni szülői presszióra kezdtem el, s mivel lázadó kölyök voltam, utáltam is nagyon. Eltelt vagy másfél évtized úgy, hogy rá sem néztem a zongorára, ám felnőve lelkes hangszergyűjtőként vásároltam egyet otthonra. Akkor beleszerettem, s újra rendszeresen gyakorlok. Nem állítom, hogy profi lennék, de magamat jól elszórakoztatom.

– S mi volt az a zenei élmény, ami elvitte a rockzene világába?     
– Ebben a barátaimnak fontos szerepük volt, hiszen otthon nemigen hallgattunk rockzenét. Noha apu játszott rockot, mielőtt a nótaéneklés felé fordult, ezt követően azonban inkább a Jó ebédhez szól a nóta volt nálunk műsoron. Tinédzserként Jimi Hendrix, a Deep Purple és a Led Zeppelin ejtett rabul – elájultam, hogy ilyen zene is létezik. A hazai zenekarok közül jártam 
a Magyar Atom koncertjeire, s nagyon inspiráló volt Jamie Winchester és Hrutka Róbert együttese. A Zöld Pardonba százforintos érmével lehetett bejutni, nekem kisebb vagyonnak számított, de nem sajnáltam a pénzt, hogy hallhassam őket.

– Sportvonalon is követte az édesapja példáját?     
– Interjúnk apropóján kikérdeztem aput, aki fiatalon birkózott, és külön kérte, hogy hangsúlyozzam: szabadfogásban versenyzett. A Vasas sportolója volt, 47 kilóban Budapest-bajnoki címet szerzett, amiből látszik, hogy komolyan vette a sportolást is. A szüleim engem is küzdősportra írattak be. Tíz évig karatéztam; hat évig sotokan, négy esztendőn át pedig a vado-rju stílusban. Egy ideig a húgom is elkísért az edzésekre.

– Zenekari ember – csapatsporttal nem is próbálkozott?     
– Futballozni nagyon szeretek, és egy évvel ezelőttig rendszeresen játszottam is a cimborákkal. Akkor leálltam, mert a versenysúlyom kicsit elszaladt, s nem akartam túlterhelni a térdemet. De készülök a visszatérésre, amit főképpen kerékpározással igyekszem megalapozni. A biciklizés gyerekkori szerelem. A nyarakat a Római-parton töltöttük, ahol jókat bringáztunk, később a bicikliútra is kimerészkedhettem, s egészen az Omszki-tóig tekertünk a barátommal, ahol úsztunk egyet, aztán indultunk vissza. Most, hogy itt a jó idő, már pumpálom a bicikligumikat. Illetve annyit hadd pontosítsak, hogy teljesen nem szakítottam a focival.

– Mert?     
– Van egy öt és fél éves tacskó kutyám, egyszer az udvaron talált egy labdát, és azóta állandóan futballoznom kell vele. Nagyon ügyes, fejjel néhányat dekázik is. Most már kosárlabdával passzolgatunk, mert azt legalább nem tudja kiharapni.

– S hogy került a hegyi túrázók közé?     
– Ezt a P. Mobil énekes-gitárosának, Baranyi László barátomnak köszönhetem. Az ő párja felvidéki, és általuk csatlakozhattam egy magashegyi túrákra induló csapathoz. Velük másztunk Szlovákiában és Lengyelországban is a Tátrában. Gyönyörű tájakon barangoltunk, egy-egy csúcs meghódítása közben az embernek önmagát is le kell győznie, s a hegytetőre felérve igazán mély gondolatai támadnak.

– Immár 17 éve tagja a hazai rocktörténet egyik meghatározó együttesének. Miképpen lett a P. Mobil tagja?     
– A dobos Szebelédi Zsolt gyerekkori barátom, közösek az első zenei próbálkozásaink. Együtt jártunk gimnáziumba, s együtt kerültünk a Kőbányai Zenei Stúdióba is. Ott Zsolt megismerkedett az orgonista Papp Gyulával, aki muzsikusokat keresett a feleségével, Sárdy Barbarával közös zenekarába. Örömmel csatlakoztam én is, sokáig játszottunk együtt. Gyula közben visszatért a P. Mobilba, s amikor Póka Egon elköszönt az együttestől, szólt, hogy lesz egy meghallgatás. Első nekifutásra annyira halkan szólt a basszusgitárom, hogy a többiek hangszerei teljesen elnyomtak, de másodjára én is feltekertem a hangerőt, és vélhetően tetszett a játékom, mert nagy boldogságomra 2009 decemberében bekerültem a P. Mobilba.

– A basszusgitáros fontos tagja, de mégsem frontembere egy rockzenekarnak. Mi az, ami miatt mégis ennyire a szívéhez nőtt ez a hangszer?     
– Jobban lehet vele csajozni, mint a zongorával… De komolyra fordítva: a zongora sok billentyűje után izgalmas kihívásnak tűnt, mi mindent lehet négy húrból elővarázsolni. Édesapáméktól kaptam az első gitáromat, ahhoz még erősítőm sem volt, ezért a fejét hozzáérintettem az ajtóhoz, s így pengettem – zengett tőle az egész ház. Színpadon a mai napig jól megvagyok a basszusgitárommal, eszembe sem jutna más hangszerre cserélni, otthon viszont van akusztikus és szólógitárom is, és a demófelvételek készítésekor használom is őket.

– Igazán jeles muzsikusok örökébe lépett a P. Mobilban.     
– Kékesi „Bajnok” László és Póka Egon játéka nagyon inspiráló. „Bajnoknak” hihetetlen jó zenei megoldásai vannak, remek dallamokat, érdekes íveket tud belecsempészni a dalokba. Pókának a játékstílusa volt magával ragadó, s mivel én is torzítottabb basszusgitárhangzást használok, olykor megkapom a koncertek után, hogy „ez nagyon »egonos« hangzás volt”. Pedig nem akarnám és nem is tudnám utánozni, hiszen ő páratlan volt ebben a műfajban, viszont a játéka remek alap minden basszusgitárosnak.

–  Tavaly év végén jelent meg a P. Mobil angol nyelvű dupla albuma, az első korong új dalainak – kettő kivételével – ön a szövegírója. Vannak ilyen ambíciói is?     
– Nincsenek. A P. Mobil szövegírója eddig és ezután is Schuster Lóránt, az említett angol nyelvű dalokhoz is ő írja a magyar változatot. Annyi történt, hogy a Do You Speak P. Mobil? című album demójának elkészítésekor írogattam a zenei alaphoz angol szövegtöredékeket, s ezek megtetszettek Lórántnak. Ő beszélt rá, hogy dolgozzam ki a szövegeket, amelyek aztán felkerültek a lemezre, de a közönség fejében nyilván a magyar változatok ragadnak majd meg. Annak idején azt hittem, hogy híres énekes lehetek, de meghallottam Baranyi Lacit énekelni, s volt annyi önkritikám, hogy belássam: nem ez az én utam. Azt nem mondom, hogy sohasem énekelek a koncerteken, hiszen a Varjúdalt például megörököltem Kékesi „Bajnoktól”, de nincsenek szólistaálmaim.

– Ha már az éneklés: kinek az ötlete volt, hogy édesapja és Marcell fivére – mindketten sikeres nótaénekesek – fellépjenek a P. Mobil koncertjén?     
– Ezt is Lóránt találta ki, és mindenkinek nagyon tetszett. Apu számos interjúban elmesélte, hogy a P. Mobil elődje, a Gesarol egy későbbi formációjában együtt zenélt Szakács Gáborral, aki az eredeti banda énekese volt. Első szóra, örömmel vállalta a közös bulit, és a közönség tetszését is elnyerte, amikor a három Tarnai együtt állt a színpadon. Apu és öcsém alapította a Tarnai Rock Bandet, ami sokáig működött, és ők úgy hívták: a P. Mobil kistestvére. Július közepén tartjuk a háromnapos P. Mobil-tábort, oda ők ketten is hivatalosak, így Gárdonyban újra összeáll majd a Tarnai trió. De nemcsak rockot játszunk, amikor apuéknak fellépésük van és éppen ráérek, a nótaműsorukat is szoktam kísérni. Ez nekem egyfajta stílusgyakorlat, hiszen van jó néhány magyarnóta, amit ott élőben hallok először; ilyenkor megyek a szólisták után. A basszusgitáron kikeverek egy mélyebb hangszínt, ami olyan hangzást ad, mintha nagybőgő szólna.

– Milyen tervei vannak még a P. Mobillal az idei nyárra?     
– Egyelőre van néhány üres hely a naptárunkban, de az már biztos, hogy az egyik fontos állomás a legújabb budapesti szabadtéri koncerthelyszínre, a Kerepesi úti STENK-be tervezett buli lesz június 19-én, amelyen az ős P. Boxszal közösen lépünk fel.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. május 2-i lapszámában jelent meg.)