FFT: Nem megsértődni kell, hanem futballozni! – nosztalgia Kiss Lászlóval

Az eseménydús futballpályafutásra visszatekintő, azóta is minden hétvégén jelentkező, stílusos és szellemes sorozatnak már rajongótábora van, és íme, szíves hozzájárulásával írásban is közreadjuk. Elsőként az első tíz bejegyzést.

Ízelítőként néhány részlet a tíz bejegyzésből:

A nyolcvanas évek derűje

Kettős rangadó volt a Népstadionban. Az Újpesti Dózsával játszottunk (a Vasas játékosaként – a szerk.). A hatvanadik perc körül talán életem legszebb, legérdekesebb gólját lőttem. A mérkőzést a tv nem közvetítette, de kint volt. Ez azt jelentette abban az időben, hogy a tv-híradó végén a sporthírekben a gólokat megmutatják. A találkozó után azonnal kerestem egy telefont, ahonnan fel tudtam hívni a szüleimet (ez abban az időben nem volt egyszerű!). „Nézzétek a híradót, mert csodaszép gólt lőttem!” Ők persze fellármázták egész Taszárt, hogy büszkeségükön az egész falu osztozhasson. Jómagam is a tv előtt vártam Vass István Zoli konferálását: „...és a hatvanadik perc táján Kiss egy nagyon szép gólt ért el, de sajnos mi éppen kazettát cseréltünk, így csak annyit: higgyék el!” Összeomlottam. Szerintem a szüleim is. Meg Taszár is. Higgyék el: nincs bizonyítékom, de tényleg szép gól volt!

Kergettem Maradonát

A válogatottal Dél-Amerikában portyáztunk. Mészöly Kálmán volt a szövetségi kapitány, Mezey Gyuri a segítője. Maradona épp akkor igazolt a Boca Juniorsból az Argentinos Juniorsba. Vagy fordítva (fordítva – a szerk.). Gyuri kidolgozott egy fantasztikus taktikát M. semlegesítésére. Kardos Józsi elölről „fogta”, Sallai Sanyi hátulról. Vagy fordítva. Az első huszonöt percből húsz percig M.-nél volt a labda. Mindenki őt kergette, reménytelenül. Mivel nagyon jó formában éreztem magam, gondoltam, megmutatom én a többieknek, hogyan kell egy ilyen kisembert semlegesíteni. Nekiálltam az ügynek. Körülbelül egy percig kergettem, de mindig másfelé vitte a labdát, leszerelni ennyi idő alatt egyszer sem sikerült. Meg őszintén: rájöttem, hogy ez nagyon fárasztó dolog. Meg nem is az én feladatom. Meg a taktikánknak sem része. Meg a Kálmán sem mondta. Átadtam a terepet a feladattal megbízottaknak. A későbbi pályafutásom alatt már soha senkit nem kergettem. RIP Maradonának, a fantasztikus labdarúgónak. Köszönet érte, hogy kergethettelek...

Montpellier-i történet

Kilöktek azon a hétvégén a keretből. Jó magyar szokás szerint megsértődtem, azaz gyorsan megsérültem, hogy ne kelljen játszani idegenben a második csapatban. Akkor már volt tapasztalatom: többen is így tettek a keretből előtte. „Nagyon fájt a bokám.” Este csengettek. A második együttes csapatkapitánya állt az ajtó előtt: „László, holnap gyere el, vállald el a mérkőzést velünk”. „Sérült vagyok!” „Tudom, de mi azt szeretnénk, ha segítenél nekünk. Ráadásul, ha nyerünk, mi kapunk kétszáz frankot. Az nekünk sok pénz.” Ránéztem, megértettem, elvállaltam. Nyertünk a góljaimmal. Megköszönték, megható volt, s én egy kicsit szégyenkeztem. Soha többet nem jelentettem sérültet. Ha oda jelöltek, mentem. Az év végén az általuk szervezett vacsorára csak engem hívtak meg az első keretből, pedig többen többször szerepeltek ott. Ja, tanulság is van: nem megsértődni kell, hanem futballozni! Játékoddal segítesz a nézőknek, vezetőknek, edzőknek, magadnak, társaidnak. Most már nem kell szégyenkeznem, büszke vagyok arra, hogy elvállaltam...

A teljes cikket elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!