Argentínára várva – Sinkovics Gábor jegyzete

Amikor 1976 tavaszán versenyt futott a bajnoki aranyéremért a Ferencváros és a Videoton, a magyar futball sokadszor kereste a kiutat a zsákutcából. A válogatott két esztendővel korábban lemaradt a Nyugat-Németországban rendezett világbajnokságról, az olimpiai csapat pedig szégyenszemre nem jutott ki a montreali ötkarikás játékokra. Mégsem kellett kongatni a vészharangot, mert 1976. március 27-én Baróti Lajos szövetségi kapitány megannyi tehetséges fiatalembert hívott be, és több újonccal felálló válogatottunk 2–0-ra győzött a Népstadionban az argentinok ellen.

Több volt ez akkor, mint reménysugár.

Nagy kérdés, hogy most, miközben megint a Fradi és a Vidi hajt az elsőségért, mibe kapaszkodjunk, miben bízzunk.

Georges Leekens összehasonlíthatatlanul nehezebb helyzetben van, mint legendás magyar elődje. A belga szakember nem számíthat olyan újoncokra, mint amilyen akkoriban volt Gujdár Sándor, Paróczai Sándor, Ebedli Zoltán, Weimper István vagy Csongrádi Ferenc. Hiába épül-szépül a futballunk, a korábbi évtizedekben a játékosfelhozatal s persze a -kínálat lett szűkös, és ez az óriási hiánya jelenkori labdarúgásunknak.

Annyi örömünk azért van, hogy most (ismét!) legalább izgalmas a bajnokság, annak fényében főleg, hogy közeledve a záró fordulóhoz megjósolhatatlan, a fehérváriaké vagy a ferencvárosiaké lesz-e az aranyérem. A kiesés elkerüléséért pedig ádáz csatát vív hat együttes, márpedig ez a küzdelem is legalább annyira izgalmas, mint a bajnoki címre, illetve a dobogós helyezésre esélyes klubok harca.

A tizenkét csapatos rendszer hitchcocki végkifejletet sejtet, mégsem állíthatjuk azt, hogy ez a legjobb, leginkább optimális lebonyolítási rendszer.

Mert hiába az izgalmak, ha a tét felülírja a futball alapvetését: a szórakoztatást.

Biztonsági játék, óvatoskodás, komótos jelenetek – csak semmi kockázat!

Amúgy 1976-ban a Ferencváros nyerte meg a bajnokságot a Videoton előtt.

A helyzet most is kiszámíthatatlan, ami viszont biztos: idén hiába várunk az argentinokra.