Képes Sport
BOBORY BALÁZS 2021.12.27 13:00 Frissítve: 2021.12.27 13:40

Akik nélkül nincs szombathelyi kosárarany – a bajnok Váradi család

Három bajnoki címe van a Falco kosárlabdacsapatának, és mindegyikben főszerepet vállalt a Váradi család egy tagja. Az édesapa, Attila kiváló edző, nagyobbik fia, Kornél fiatalon elszenvedett súlyos sérülése után követte a pályán. A kisebbik fiú, Benedek jelenleg a Bajnokok Ligájában menetelő szombathelyiek csapatkapitánya. A mostani a család első karácsonya a feleség és édesanya, a szintén sikeres edző Váradiné Szarka Ildikó nélkül.

A három Váradi: Kornél, Attila és Benedek (Fotók: Unger Tamás)


– Lehetett volna ennek a két fiúnak más útja, mint a kosárlabdázás?

Váradi Attila:  Szerintem igen, kipróbáltak sok mindent, igyekeztünk orientálni őket más irányba is, egyéb sportágakba szintén belekóstoltak, de végül idekeveredtek...

– Mely sportágak csábíthatták volna el Kornélt és Benedeket?
Attila: Mindketten fociztak, illetve az atlétika és a vízilabda is opció volt, de végül a kosárlabda mellett döntöttek.

– Úgy nem nehéz, ha az édesapjukkal vagy az édesanyjukkal sok időt töltenek edzésen a tornateremben...
Attila: Ilyen szempontból hátrányos helyzetűnek számítottak, mert csak a pálya szélén futkározhattak, és tudták, hogy a vonalon belülre nem léphetnek, azon kívül játszhatnak.
Váradi Kornél: Ha jól tudom, anya még néhány hónapos terhesen is bajnoki mérkőzést játszott, így elég korán vele voltam a kosárlabdapályán, úgyhogy mondhatjuk, hogy tényleg belecsöppentem a sportágba. Tényleg sokat voltunk edzéseken, gyerekként a fix programom az U20-as tréning volt. Amíg a srácok edzettek apával, addig én oldalt óriási meccseket játszottam magam ellen, és szerencsére mindig sikerült úgy alakítanom, hogy nyerjek. Aztán általános iskolában kezdtem el kosárlabdázni, mellette atletizáltam és fociztam, de a hideg, ködös idő eléggé a kedvemet szegte, úgyhogy inkább a csarnok melegét választottam. Versenyszerűen tizennégy éves koromtól játszottam.
Váradi Benedek: Az én életem annyiban volt más, hogy nemcsak apu edzésére jártam, hanem Kornéléra is, és sokat utaztam velük meccsre.
Kornél: Ő volt a kabalánk!
Benedek: Tényleg volt egy Falco-mezes nyúl, amelyet mindenhova magammal vittem, és talán még most is megvan. Egyébként én is sok mindennel próbálkoztam, úszóosztályba jártam az általános iskola alsó tagozatában, és sokáig nagyon tetszett az a sportág, illetve a vízilabda. Sokáig nem tartott a vizes pályafutásom, aztán fociztam, de Kornélhoz hasonlóan a téli időszak nem jött be a szabadban, így tizenkét-tizenhárom évesen a kosárlabdázás mellett döntöttem.

Ritkán jut idő rá: Kornél, Attila és Benedek együtt kávézik Szombathelyen


NEM AZ APJUKNAK, MAGUKNAK BIZONYÍTOTTAK


– Nem volt olyan szülői vágy, hogy bárcsak mindkét gyerekből kosárlabdázó lenne?

Attila: Nem. Értelemszerűen az, hogy kosárlabdázó-családba születtek bele, valamennyire meghatározta az életüket, de ráhatást nem gyakoroltunk, rájuk bíztuk, mit szeretnének csinálni. Persze az nyilvánvaló volt, hogy sportvonalon a kosárlabdában tudunk segíteni a legtöbbet, de talán ez előnyükre vált, mert sokkal többet láttak, tudtak a sportágról azoknál, akik még éppen csak ismerkedtek vele.

– Tehetséges gyerekek voltak? Látszott rajtuk, hogy jó érzékük van a kosárlabdához?
Attila: Úgy mondanám, ügyesek voltak. Kicsi korban ez az, ami a legjobban látszik, de ez nem sportágspecifikus, más labdajátékokban is ügyesnek tűntek. A lényeg az volt, hogy sportoljanak, és ők találják meg, hol érzik jól magukat. Ha most rájuk nézek, úgy gondolom, szeretik, amit csinálnak, vagyis jól választottak.

– Mennyire volt nehéz tartani, hogy a szülői, illetve edzői szerep ne mosódjon össze?

Attila: Ez óriási dilemma volt mindig is. Amíg nem én voltam az edzőjük, addig nem volt probléma, tudtam apa lenni a szó nemes értelmében. Aztán eljött az idő, amikor én lettem a tréner a csoportjuknál, és olyan helyzetbe kerültek, hogy kissé jobban nyesegettem őket, mint a többieket. A látszatát is el akartam kerülni, hogy kivételezek velük. Aztán megint más szerepbe kerültem, amikor edzés után hazamentünk, de ezt talán ők tudnák elmondani, mit sikerült ebből az egészből kihoznom.
Kornél: Úgy fogalmaznám meg, hogy ha valaki a legmagasabb szinten akar űzni egy sportágat, annak fanatikusnak kell lennie. Pontosan ezért ezek a problémák leküzdhetők, kezelhetők voltak. Voltak előnyei és hátrányai, hogy apa volt az edzőm. Előfordult, hogy edzésről hazatérve még két órán keresztül megszokásból Atinak hívtam apát, ahogyan a csarnokban korábban. Ezzel együtt otthon megkaptuk azt a szeretet, amely egy gyereknek kellett, illetve azt a figyelmet is, ami egy kosárlabdázónak szükséges.
Benedek: Én is úgy emlékszem, hogy a helyén kezeltük, hogy apa az edzőnk. Nekem nagy segítség volt, hogy otthon megkérdezhettem, mit hogyan kellene jobban csinálnom az edzésen. Persze volt hátulütője is, előfordult, hogy amikor a csapattársaim – szépen mondva – valamilyen „eseményt” szerveztek, abból kihagytak, mert féltek, mi lesz, ha elmondom otthon. Még most is érdekes ez a helyzet, mert ha a felnőttcsapatba egy utánpótláskorú játékos felkerül, néha meggondolja, mit mond el, de a fiataljaink, mint például Sövegjártó Ábel, tudják, hogy semmit sem mondanék vissza apának.

Váradi Benedek kezében a hálóval: 2020–2021-ben ünnepelte a klub első kupasikerét (Fotó: Földi Imre)


– Ebből a különleges kapcsolatból lehetett meríteni különleges bizonyítási vágyat is? Szerették volna még inkább megmutatni a szüleiknek, mit tudnak?

Attila: Nem éreztem, hogy nekem szeretnének bizonyítani. Mindkettejük vérében benne van a küzdeni akarás, a harcosság. Ha nem ment nekik a játék, nem keseredtek el, inkább mentek a terembe, és még többet gyakoroltak. Biztos jólesik nekik az apai elismerés, de bizonyítani nem nekem akartak.
Kornél: Aki ismer, tudja, hogy javarészt szeretnék megfelelni az embereknek, de ha kosárlabdáról van szó, akkor önmagamnak vagyok a legnagyobb kritikusa. Rengeteget elemeztem a mérkőzéseket játékosként és edzőként is, és előfordult, hogy olyankor kaptam szülői elismerést, amikor nem voltam teljesen megelégedve magammal. Persze, jó a külső megerősítés, de szerintem akkor tudunk önazonosok lenni, ha magunknak tudunk megfelelni. Ha ezt a szakmát, sportágat űzzük, és állandóan másnak akarunk bizonyítani, nagyon gyorsan rámehetünk.
Benedek: Én sem apának szerettem volna megfelelni, hanem mindig a legjobb akartam lenni, és igyekeztem megtalálni azokat az ellenfeleket, akik még többet tudnak kihozni belőlem. Amikor a felnőttcsapat közelébe kerültem, Kornél pedig visszaigazolt Szombathelyre, egy év kellett volna, hogy csapattársak legyünk. Nem sikerült, egy óriási élmény nem adatott meg, mert a sérülése miatt abba kellett hagynia a játékot.
Kornél: Illetve a megyében azért még ját­szottam, de oda Benedek nem akart átigazolni…
Benedek: Jó, de így edzőm lett a Falcónál, illetve most a válogatottnál is, és sokat tud segíteni, ha szükségem van rá.

 TANÁCSOT NEM AD, VÉLEMÉNYE VAN
A 34 éves Váradi Kornél fiatal edző, öccse, a 26 éves Benedek fiatal játékos. Az édesapa, Attila szerint jó az az út, amin járnak.
„Mindkét gyerekben megvan az a karakter, hogy az életük pozitív irányban haladjon tovább, akár a kosárlabda berkein belül, akár az élet más területén – mondta Váradi Attila. – Persze már nehezen tudnám elképzelni, hogy nem maradnak a sportágban. Törés nélküli út nincs, mindig vannak buktatók, visszaesések is, erre fel is kell készülni, és éppen a sport az, amely erre megtanít. Nem mindig lineáris a fejlődés. A lényeg, hogy boldoggá tegye őket az, amit csinálnak. Mindketten megsérültek fiatalon, mindketten megmutatták, hogy erősek, mások talán feladták volna ilyen szituációban. Tanácsot már régen nem adok, a véleményemet néha elmondom, talán akkor is, ha nem kérik, aztán azt csinálnak az információval, amit akarnak.”
Kornél a két év múlva rendezendő hazai korosztályos vb-re készülő U18-as válogatott edzője lett, amely kiemelt program szerint készül a viadalig. Benedek a Bajnokok Ligájában is remekül szereplő bajnok és kupagyőztes Falco KC Szombathely csapatkapitánya, aki korábban kacérkodott a gondolattal, hogy légiósnak áll, de csak olyan klubhoz igazolna, amely előrelépést jelentene a karrierjében.


ÉRTÉK A NÉV – NÉLKÜLÜK NINCS ARANY


– Jelentett hátrányt bármikor a Váradi vezetéknév?
Kornél: Ha ez a kérdés felvetődik, akkor már valamiféle értékről és minőségről beszélhetünk, innentől kezdve pedig megtiszteltetés Váradinak lenni, egyfajta édes teher. Minden bizonnyal ezzel a névvel korábban már elért valamit valaki, ezért nekünk is meg kell felelnünk, és mások is minőséget várnak tőlünk.

– Egy apának mit jelentett hogy a fiaiból NB I-es kosárlabdázó lett?
Attila: Én nemcsak erről a pillanatról beszélnék, hanem a korábbi időszakról is. Nagyon sok lépcsőfok vezetett el az élvonalig. Nekem az jelentett valódi megerősítést, hogy valamit jól csináltunk, amikor azt láttam rajtuk, hogy boldogok a tevékenységükkel és nagyon erős értékrendjük van.

A 197 centis Kornél kiváló játékos volt

– Nagy trauma volt a családnak, hogy Kornélnak a térdsérülése miatt abba kellett hagynia a játékot? Elveszett az addigi örömforrás?
Attila: Nem veszett el, átalakult. Abból a térdsérülésből rengeteg további probléma adódott, de ennek ellenére a magyar első osztályban még manapság is jó játékos lehetne.
Kornél: Néhány kilóval könnyebben…
Attila: Akkor Kornél előtt fontos ajtók nyíltak ki, de ő úgy döntött, ha nem tud bemenni rajtuk játékosként, akkor edző szeretne lenni, és abban a szerepben képezze magát olyan szintre, amelyre kosárlabdázóként juthatott volna el.
Kornél: Az első sérülésem előtt Franciaországban, a most Euroliga-szereplő Asvelnél jártam, akadt spanyol, amerikai, olasz megkeresésem is, de még kivártunk. Csak éppen megsérültem. Utána is megmaradt a fájdalom, nem lehettem ugyanaz, mint korábban, és maximalistaként ez megölte az ambíciómat is. Akkor kimondtam: ha nem tudok eljutni játékosként Európa legmagasabb szintjére, majd edzőként megpróbálom. Elkezdtem ezért dolgozni és ebbe fektettem energiát.

– A kistestvérnek Kornél a példaképe is volt?

Benedek: Természetesen végigkísértem a pályafutását az utánpótláscsapatoktól a felnőttválogatottságig. Tizenhat évesen elszakadt a térdemben a keresztszalag, akkor rengeteget segített nekem, hogyan dolgozzam fel a szituációt. Az ő példája is hajtott, hogy a rehabilitáció segítségével visszatérjek és jó állapotba kerüljek. Gyerekszemmel még nem úgy figyeltem Kornél játékát, ahogyan most tenném, de nagyon büszke voltam rá, amikor az Asvelhez ment. Amikor többször is megoperálták, sok mindent átéltünk együtt, de kissé engem is erősített az, ami vele történt. Amikor visszavonult, úgy voltam vele, továbbviszem, amit ő tanított.

– A vasárnapi ebédeknél akadt más téma is, mint a kosárlabda?
Kornél:
Nyolc és fél évvel ezelőtt, amikor a kislányom, Flóra megszületett, fontos témája lett a beszélgetéseknek. Persze a kosárlabda mindig központi téma volt, de főleg édesanyám igyekezett bizonyos határt szabni neki.

A válogatott irányítójaként a Franciaország elleni vb-selejtezőn (Fotó: Magyar Nemzet/Havran Zoltán)


– A Falco 2008-ban szerezte meg az első bajnoki címét – Kornéllal a soraiban. Hogyan élte át azt a pillanatot a Váradi család?

Attila: Eksztázisban. Én szinte a kezdetektől az egyesületnél dolgozom, láttam, mennyien milyen sokat dolgoztak, hogy a klub sikeres legyen. A Falco olyan, mint egy család, sőt, még azon is túlnyúlik, mert mindig sokan voltak olyanok, akik többnek bizonyultak egyszerű szimpatizánsnál. Az pedig hab a tortán, hogy Kornél tagja lehetett annak a csapatnak, amely megszerezte az első bajnoki aranyat.
Kornél: Szombathelyiként az első bajnoki arany megszerzése aktív részesének lenni több volt, mint álom. Ráadásul a döntő utolsó meccsén, Körmenden Bam Doyne-t kiállították, és a második félidőben a remek formában lévő Jermaine Thomas volt az emberem, őt kellett fognom Szrecsko Szekulovics utasítása szerint. Nem volt könnyű, az elődöntőben óriási rúgást kaptam a lábamra, és sok mindent be kellett vetni, hogy folytatni tudjam, de hatalmas élmény volt. Még 1999-ben gyerekként szurkoltam a csapatnak az Albacomp elleni döntőben, akkor nem sikerült nyerni, így elképesztő volt később játékosként bajnoki címet szerezni.
Benedek: A körmendi mérkőzést a régi kiscsarnokban néztem kivetítőn, mert kevés vendégszurkoló fért be a terembe, ráadásul talán edzésem is volt, készültünk az országos döntőre. A győzelem után két nappal volt az éremosztó, fergeteges hangulatban. Érdekes, hogy csaknem tíz évvel később jött össze a második aranyérem, és ismét Körmenden – Kornél után én is átélhettem, milyen Falco-mezben bajnoknak lenni. Nagy élmény, hogy a klub történetének eddigi bajnokcsapataiban mindig volt egy Váradi. Nekem nagyon fontos, hogy míg Kornél az első bajnoki, én az első kupaaranynál lehettem a Falco tagja. Ez a siker már nagyon hiányzott a klubnak, ezért is volt ikonikus jelenet, amikor Gráczer Gyuri bácsi nyakába akaszthattam a győzelem után a gyűrűről levágott hálót.

EGYÜTT EGYMÁSÉRT A VÁLOGATOTTBAN


– Milyen edző Kornél?

Attila: Az idő majd eldönti. Nagyon felkészültnek tartom, de egy edzőnél sok múlik azon, hogy a karaktere mennyire illik a csapatáéhoz. Ha sikerül jó kohéziót kialakítania, kiváló edző lehet, de fiatal még, hosszú pályafutás áll előtte. Abban biztos vagyok, hogy mindig fejlődni akar. Mondhatom, néha „túlelemez” meccseket, szituációkat, de ez az előnyére is válhat.

– Jár az bármilyen hátránnyal, ha valaki nagyon fiatalon lesz edző, vezetőedző?
Kornél: Vannak pozitív és negatív oldalai is. Sokat lehet a karakteredhez hozzátenni azokból a kis csatákból, amelyeket a respektért kell megvívni fiatal edzőként. De nem volt ebből nagyobb problémám. Kecskeméten például a csapatkapitány, Wittmann Krisztián idősebb volt nálam, együtt nőttünk fel, rengeteget játszottunk együtt, egymás ellen. Ha egy játékos azt látja, hogy felkészült vagy, nem a kort fogja tisztelni.

Sérülése után Kornél edzőként építette fel magát, októberig a Kecskemét trénere volt (Fotó: Petőfi Népe/Bus Csaba)


– A család jelenleg két edzőből és egy játékosból áll. Milyen karakter a Falco csapatkapitánya, Benedek?

Attila:  Nagy utat járt be. Gyerekként csak a győzelem volt fontos neki, nemigen érdekelte, hogyan éri el. A számítógépes játékoknál képes volt azt megcsinálni, ha vesztésre állt, hogy egyszerűen átállt a másik csapathoz. A szoftverkészítők meg is szüntették azóta ezt az opciót, lehet, éppen Beni miatt... A kosárlabdapályán is ilyen mentalitású volt. Ha most megnézzük a játékát, szerintem kijelenthető, hogy a korához képest érett kosárlabdázó. A jó és rossz tulajdonságok egyensúlyba kerültek. Globálisan gondolkodik a pályán, átlátja a csapata és az ellenfél játékát is, ez óriási plusz.
Kornél:  Benedek harcos, aki a végletekig küzd, nem adja fel. De nem csak nekiront, felépített stratégiája van, és egyre higgadtabb a játéka, ami a korral is jár. A klubban és a válogatottban is rendszerben kosárlabdázik, ez is kedvez neki, évről évre rutinosabb lesz. Tud dominálni abban, ami az ő, illetve a csapata erőssége, és nagy erény, hogy ezzel tisztában is van.

– Működik testvérek között az edző-játékos kapcsolat? Dolgoztak együtt a Falcóban, most pedig a felnőttválogatottban.
Benedek: Amikor Kornél a Falcónál másod­edzőként dolgozott, még fiatal voltam, más volt a szerepem a csapatban, mint most, de rengeteget segített. Flóra megszületése után, amikor mentem hozzájuk látogatóba, nyilván az aznapi edzésen történtek is szóba kerültek, de mindent a helyén kezeltünk. Jó edző a bátyám, mindig megragadom az alkalmat, ha olyan téma vetődik fel, amelyben kikérhetem a véleményét. Egy hónappal ezelőtt például tízperces videót vágott össze a dobásaimból, mert éreztem, hogy valami nincs rendben, rosszabbul megy, és segített is.

Szombathelyen jól ismerik őket: Váradi Benedek, Attila és Kornél neve összefonódott a kosárlabdázással és a Falco klubtörténetével


– Kornél novemberben Portugáliában mutatkozott be másodedzőként a felnőttválogatott kispadján. Azon a túrán úgy tűnt, hogy igyekeznek betartani a játékos-edző szerepet. Tudatosan figyeltek rá?

Kornél: Nem, egyszerűen tisztában voltunk vele, miért vagyunk ott. Ilyen helyzetekben nemcsak nekünk, az egész csapatnak össze kell zárnia. Attól még, hogy nem ölelgettük folyamatosan egymást, a testvéri szeretet ugyanolyan, csak éppen most a kitűzött célokra figyeltünk.

– Az édesapa mit érzett, amikor mindkét fiát látta a televízió képernyőjén a válogatott mérkőzése előtt a Himnuszt hallgatva?

Attila:  Láttam, milyen utat jártak be és valahogyan ez az egész természetesnek tűnt, mindkettő kiharcolta, hogy ott legyen a válogatottban. Aztán inkább már az volt bennem, ha már ott vannak, segítsenek is a csapaton.
Kornél: Én inkább a franciák elleni hazai meccs után éltem át azt az emocionális pillanatot, amikor körbeállva összekapaszkodtunk, hogy elénekeljük a Himnuszt és éppen egymás mellé kerültünk.
Benedek: A portugálok elleni mérkőzés előtt nekem sem esett le, nem foglalkoztam azzal, hogy együtt vagyunk a válogatottnál, aztán az összecsapás után a gratuláló üzenetek között sok olyan volt, amelyben azt olvastam, milyen remek érzés lehetett átélni ezt a testvéremmel, és milyen jó lett volna, ha ezt anya is látná. Nyilván ilyenkor az emberből feltörnek az érzelmek.

– Milyen a Váradi családban a karácsony?
Kornél:  Szerintem hasonló, mint másoknál. Az ünnep előtt nagy szokott lenni a sürgés-forgás, 24-én pedig édesanyámmal elmentünk Jézuska-várásra, például moziba, és mire hazaértünk, megérkezett a Jézuska. Mostanra ez átalakult, a versenynaptár miatt mindenkinek rohannia kell, 26-án már edzés van.

– Az idei volt a család első karácsonya a tavasszal elhunyt feleség és édesanya, Ildikó nélkül… Működtek bármennyire a megszokások nélküle?
Attila: Nem. Nem tudott úgy működni, ahogyan korábban. Sajnos, ezt hozta az élet, alkalmazkodnunk kell.
Kornél: Úgy gondolom, április óta is velünk van, és azóta is sok mindent átéltünk együtt. Szerintem ezt mindhárman másképpen dolgozzuk fel… Igen, nehéz volt anya nélkül a karácsony, de hiszem, hogy ő itt maradt velünk. Mindig ő volt a szervező, összefogta a családot, a programokat, talán ezt a szerepet is sikerült átvennünk, és még inkább számíthatunk egymásra. Az advent a várakozás ünnepe, nekünk most lényeges, hogy ezt az időszakot az egész évre elnyújtsuk, és még fontosabb, hogy együtt lehetünk.

Határtalan boldogság a trófeával: a Falco megvédte címét a bajnokságban (Fotó: Árvai Károly)


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 24-i lapszámában jelent meg.)

2022.04.16 21:25:02

Kosárlabda BODNÁR ZALÁN, GYŐRI FERENC, LAKNER GÁBOR, PAPP BÁLINT, SZABÓ GÁBOR

A Margitszigettől Isztambulig sorra vesszük klubcsapataink világraszóló győzelmeit a legrangosabb nemzetközi sorozatokban.

2022.04.16 22:01:54

Kosárlabda L. PAP ISTVÁN

NS-VÉLEMÉNY. A piramis aljáról a csúcsra jutni gyakorlatilag lehetetlen.

2022.04.15 22:35:36

Kosárlabda BOBORY BALÁZS

ALAPVONAL. Ha valaki, Török Zoltán megérdemelte, hogy az együttes, amelyet csaknem három évtizede istápol, olyan sikert érjen el, amilyet magyar kosárlabdacsapat még sohasem. Ha valaki, ő megérdemelte, hogy a diadal minden pillanatát most tényleg testközelből, a kispadról élhesse át, ott lehessen az időkéréseknél… Mint ahogy természetesen neki járt, hogy a híres-neves Ülker Aréna gyűrűjéről levágott háló a nyakába kerüljön.

2022.04.11 20:58:55

Kosárlabda GYŐRI FERENC

NS-VÉLEMÉNY. Nem maradt hiábavaló a sok munka, a szomorú percek, az elveszített döntők, a problémák hada.