Főcímzenére pályázva – Csinta Samu publicisztikája

Örömteli váratlansággal „tolakodott” a hazai érdeklődés homlokterébe a június utolsó vasárnapján véget érő női kosárlabda Európa-bajnokság. És nem azért, mert keresletibe fordult volna át a sportesemények piaca, szó sincs nyári uborkaszezonról, egymást harsogják túl a különböző rangos nemzetközi események. A kosárlabdázást az a történelminek tekinthető jelentőségű fejlemény rakétázta a „főszínpadra”, hogy a magyar válogatott révén a kontinenstorna utolsó napjáig, az éremosztó csatákig közvetlenül érdekelve voltunk. A végkifejlet is közelít a happy endhez, hiszen ha végül nem is jutott érem nekünk, a film zárójelenetében is jelen lehettünk, sőt a stáblistán is előkelő helyen szerepeltünk.

Talán vitát fakasztó a kijelentés – holott messze nem az a célom a vele –, de tapasztalataim szerint szakemberek is osztják: különös a női kosárlabdázás. A pörgő ritmus, a sok pont, a gyakran másodpercekbe sűrűsödő drámaiság még a sok pontatlanság ellenére is az élvezhetőség olyan elegyét kínálja, amire több országban megtelnek a lelátók. A férfiszakágra jellemző fizikai paraméterek helyett ugyanakkor itt igen sokszor érvényesülnek azok a mélységek és magasságok, amelyeket csak a női lélek képes megvalósítani – a szó egekbe emelő és idegtépő értelmében egyaránt. Ennek megfelelően e játék női változata mifelénk Soprontól Szekszárdig, Pécstől Miskolcig hatalmas hullámokat képes verni, aki a legendás pécsi Rátgéber-érát, Király Sándor diósgyőri „királyságát” vagy legutóbb a Sopron csúcsteljesítményét, az Euroliga-győzelmet közvetlen közelről tapasztalta meg, pontosan tudja, miről írok. Aki meg nem, annak kíváncsiságát talán éppen a ljubljanai szép napok ébreszthetik fel.

A klubkosárlabdázás egyik nagy polémiáját – legalábbis az elmúlt csaknem negyven esztendőben – az táplálta, hogy milyen mértékben legyenek jelen benne külföldi játékosok. A jelenségnek nemcsak a ma már magától értendő szabad munkaerőáramlás elve kölcsönzött lendületet. Ahogy a magyar jégkorongban kezdetben pályafutásuk zenitjén túllevő exszovjet hokivarázslóktól lehetett ellesni az ütőkezelés – és esetenként a vodkafogyasztás – trükkjeit, úgy az amerikai, illetve az exjugoszláv térségből származó kosarasok is hamar átrajzolták a hazai erőviszonyokat. Általuk olyan városokban fedezték fel egy csapásra a sportág varázslatosságát, ahol korábban talán kosárpalánk is csak romos akadt. A légiósok többnyire egyetlen idényre érkeztek, aztán vagy megváltották a világot, vagy nem, de többségük mindenképpen mély nyomot hagyott maga után. Mellettük pedig felnőttek hazai tehetségek is, akik révén helyi kötődések alakultak ki.

A nagy kérdés mindig az volt, vajon elegendő számban-e, hiszen a nemzetközi klubsikerekhez csak szórványosan zárkóztak fel a válogatottjaink. Az általános vélekedés szerint korántsem annyian, mint kellene, de ez a fajta hatékonyság csak részben értékelhető mennyiségi mutatókkal, a „kevesebb, de több” álláspont sokkal több hívet sorakoztat fel. Mert abból lesz az erős válogatott, amelynek eredményessége és „szeretettsége” még több kislányt szólít meg, akik aztán a hazai nagyok és légiós még nagyobbaktól „lophatják” a mesterséget, a ritka kivételek akár az amerikai egyetemi bajnokságban is kipróbálhatják magukat, a még ritkábbak pedig a sportág Mekkájának számító női NBA-ben is feltűnhetnek. És így tovább, és így tovább.

Itt talán nem mellékes egy röpke történeti áttekintés, hiszen ebben a sportágban is beszélhetünk dicső múltról. Aranycsapatunk ugyan sohasem volt, de Eb-ezüst- és főleg -bronz több is, és nemcsak az ötvenes évek elsősorban a béketábor országaira szorítkozó szűk élmezőnyében. A nyolcvanas évek sorozata már több embernek nyújtott közvetlen élményt. Kezdődött a moszkvai olimpia negyedik helyével, de az éremközeliség árnyékában azért ott volt, hogy a sportág néhány élcsapata – Franciaország, Egyesült Államok – az ismert bojkott miatt nem lépett színre. Az 1983-as, Magyarországon rendezett Európa-bajnokságra igencsak összeérett a Moszkvába még csak az amerikaiak visszalépése miatt kijutó magyar válogatott. Németh Ágnes, a centerzseni „már” 22 éves volt, az egy évvel korábban Európa legjobbjának választott Boksay Zsuzsa 23, ők egészítették ki a rutinos törzset. Ez a csapat vívta ki egy évvel később a Los Angeles-i olimpiai részvétel jogát – hogy aztán legnagyobb sikerük életük legnagyobb csalódásába forduljon, miután a kommunista tömb országainak többségéhez csatlakozó magyar államvezetés nem engedte Amerikába őket. A legutóbbi Eb-bronzot 1991-ben szerezték a magyarok, a Balogh-, Csák-, Sztojkovics-féle generáció, amelyben a régieket már csak Németh Ágnes képviselte, negyedik legutóbb 1997-ben volt a válogatott.

Hogy azóta miért nem sikerült a hetedik helynél följebb jutni, az hosszabb elemzés tárgya lehetne, de most talán az a fontosabb, minek köszönhetően kerülhetett a magyar válogatott újra a dobogó közvetlen közelébe. Véletlenről aligha beszélhetünk – bár a dolgok szerencsés alakulása sok esetben erősíthet fel árnyalatnyi különbségeket –, miközben az utánpótlásképzésben az elmúlt csaknem másfél évtizedben végbemenő minőségi változás eredményei kétségbevonhatatlanok. A Székely Norbert irányította csapatban található erős, magas, gyors játékos, ami ebben a sportágban majdnem mindent meghatároz. Sőt bebizonyosodott, hogy Kiss Virágék mentálisan is érettek. Amire viszont érdemes odafigyelni, és ezt a FIBA-szakirodalom is megfogalmazta: hiányzik belőlük a jó értelemben vett gyilkos ösztön. Amire talán ráment a spanyolok elleni elődöntő is.

Még egy figyelemre méltó, akár rombolóvá válással is fenyegető apróság: az elődöntőben eladott tengernyi labdát sokan azzal igyekeznek lezárni, hogy igen, de mégiscsak a spanyolok ellen játszottunk. Ezt a csapatot azonban hiba lenne amolyan buksisimogató módon kezelni, mondhatni, erejük, kapacitásuk lebecsülésének számítana, miközben pillanatig sem tagadni, hogy a negyedik hely önmagában szenzációs eredmény. Az olimpiára kijutáshoz talán éppen a jelenlegi happy állapot sürgős félretétele szükséges, a WNBA-s, az új évadban az egyik európai topcsapatot, a Schiót erősítő Juhász Dorkával kiegészülve „gyilkos” csapattá kell válni, amely képes megnyerni a megnyerhető meccseket. És talán ennél többet is.

A kontinensbajnokság azonban más első körös tanulságokkal is szolgált. Többekben felvetődött például, hogy miként került Európa élére a belga válogatott. Sokan azt is hozzáteszik, hogy a semmiből. Ez utóbbi megállapítás persze nagyban táplálkozik a sportág klasszikus erősorrendjének prekoncepciójából, miközben a belgák fokozatosan, mondhatni a talajvíz következetességével emelkedtek egyre feljebb. Nehéz volt nem észrevenni a legutóbbi olimpiai hetedik, a legutóbbi két világbajnokságon szerzett negyedik, illetve ötödik helyet. Az eredményesség mögött az a szemléletváltás húzódik, amelyre Belgiumban cirka 15 évvel ezelőtt határozták el magukat: két elitakadémia létrehozatala, ahol a legjobb húsz lánnyal dolgoznak, akik közül az arra érdemesek aztán a világ legjobb bajnokságaiban teszik magukévá például a már emlegetett gyilkos ösztönt. Ettől függetlenül Ljubljanában sporttörténelmet írtak, és ettől maguk is őszintén meglepődtek. S hogy véletlenek csak egészen ritkán fordulnak elő, bizonyítja, hogy a kontinenselső „belga macskák” nem egymagukban voltak a brüsszeli polgármester fogadásán. Velük együtt ünnepelték a „belga oroszlánokat” is, a férfi 3×3-as csapat ugyanis ezüstéremmel tért haza az Európa-bajnokságról.

Azt pedig ma már csak jópofának szánt poénként lehet felemlíteni, hogy az 1985-ös Európa-bajnokság csoportmérkőzésén Boksayék még 83–40-re verték meg a belgákat.
Örömteli váratlansággal „tolakodott” a hazai érdeklődés homlokterébe a június utolsó vasárnapján véget érő női kosárlabda Európa-bajnokság. És nem azért, mert keresletibe fordult volna át a sportesemények piaca, szó sincs nyári uborkaszezonról, egymást harsogják túl a különböző rangos nemzetközi események. A kosárlabdázást az a történelminek tekinthető jelentőségű fejlemény rakétázta a „főszínpadra”, hogy a magyar válogatott révén a kontinenstorna utolsó napjáig, az éremosztó csatákig közvetlenül érdekelve voltunk. A végkifejlet is közelít a happy endhez, hiszen ha végül nem is jutott érem nekünk, a film zárójelenetében is jelen lehettünk, sőt a stáblistán is előkelő helyen szerepeltünk.

Talán vitát fakasztó a kijelentés – holott messze nem az a célom a vele –, de tapasztalataim szerint szakemberek is osztják: különös a női kosárlabdázás. A pörgő ritmus, a sok pont, a gyakran másodpercekbe sűrűsödő drámaiság még a sok pontatlanság ellenére is az élvezhetőség olyan elegyét kínálja, amire több országban megtelnek a lelátók. A férfiszakágra jellemző fizikai paraméterek helyett ugyanakkor itt igen sokszor érvényesülnek azok a mélységek és magasságok, amelyeket csak a női lélek képes megvalósítani – a szó egekbe emelő és idegtépő értelmében egyaránt. Ennek megfelelően e játék női változata mifelénk Soprontól Szekszárdig, Pécstől Miskolcig hatalmas hullámokat képes verni, aki a legendás pécsi Rátgéber-érát, Király Sándor diósgyőri „királyságát” vagy legutóbb a Sopron csúcsteljesítményét, az Euroliga-győzelmet közvetlen közelről tapasztalta meg, pontosan tudja, miről írok. Aki meg nem, annak kíváncsiságát talán éppen a ljubljanai szép napok ébreszthetik fel.

A klubkosárlabdázás egyik nagy polémiáját – legalábbis az elmúlt csaknem negyven esztendőben – az táplálta, hogy milyen mértékben legyenek jelen benne külföldi játékosok. A jelenségnek nemcsak a ma már magától értendő szabad munkaerőáramlás elve kölcsönzött lendületet. Ahogy a magyar jégkorongban kezdetben pályafutásuk zenitjén túllevő exszovjet hokivarázslóktól lehetett ellesni az ütőkezelés – és esetenként a vodkafogyasztás – trükkjeit, úgy az amerikai, illetve az exjugoszláv térségből származó kosarasok is hamar átrajzolták a hazai erőviszonyokat. Általuk olyan városokban fedezték fel egy csapásra a sportág varázslatosságát, ahol korábban talán kosárpalánk is csak romos akadt. A légiósok többnyire egyetlen idényre érkeztek, aztán vagy megváltották a világot, vagy nem, de többségük mindenképpen mély nyomot hagyott maga után. Mellettük pedig felnőttek hazai tehetségek is, akik révén helyi kötődések alakultak ki.

A nagy kérdés mindig az volt, vajon elegendő számban-e, hiszen a nemzetközi klubsikerekhez csak szórványosan zárkóztak fel a válogatottjaink. Az általános vélekedés szerint korántsem annyian, mint kellene, de ez a fajta hatékonyság csak részben értékelhető mennyiségi mutatókkal, a „kevesebb, de több” álláspont sokkal több hívet sorakoztat fel. Mert abból lesz az erős válogatott, amelynek eredményessége és „szeretettsége” még több kislányt szólít meg, akik aztán a hazai nagyok és légiós még nagyobbaktól „lophatják” a mesterséget, a ritka kivételek akár az amerikai egyetemi bajnokságban is kipróbálhatják magukat, a még ritkábbak pedig a sportág Mekkájának számító női NBA-ben is feltűnhetnek. És így tovább, és így tovább.

Itt talán nem mellékes egy röpke történeti áttekintés, hiszen ebben a sportágban is beszélhetünk dicső múltról. Aranycsapatunk ugyan sohasem volt, de Eb-ezüst- és főleg -bronz több is, és nemcsak az ötvenes évek elsősorban a béketábor országaira szorítkozó szűk élmezőnyében. A nyolcvanas évek sorozata már több embernek nyújtott közvetlen élményt. Kezdődött a moszkvai olimpia negyedik helyével, de az éremközeliség árnyékában azért ott volt, hogy a sportág néhány élcsapata – Franciaország, Egyesült Államok – az ismert bojkott miatt nem lépett színre. Az 1983-as, Magyarországon rendezett Európa-bajnokságra igencsak összeérett a Moszkvába még csak az amerikaiak visszalépése miatt kijutó magyar válogatott. Németh Ágnes, a centerzseni „már” 22 éves volt, az egy évvel korábban Európa legjobbjának választott Boksay Zsuzsa 23, ők egészítették ki a rutinos törzset. Ez a csapat vívta ki egy évvel később a Los Angeles-i olimpiai részvétel jogát – hogy aztán legnagyobb sikerük életük legnagyobb csalódásába forduljon, miután a kommunista tömb országainak többségéhez csatlakozó magyar államvezetés nem engedte Amerikába őket. A legutóbbi Eb-bronzot 1991-ben szerezték a magyarok, a Balogh-, Csák-, Sztojkovics-féle generáció, amelyben a régieket már csak Németh Ágnes képviselte, negyedik legutóbb 1997-ben volt a válogatott.

Hogy azóta miért nem sikerült a hetedik helynél följebb jutni, az hosszabb elemzés tárgya lehetne, de most talán az a fontosabb, minek köszönhetően kerülhetett a magyar válogatott újra a dobogó közvetlen közelébe. Véletlenről aligha beszélhetünk – bár a dolgok szerencsés alakulása sok esetben erősíthet fel árnyalatnyi különbségeket –, miközben az utánpótlásképzésben az elmúlt csaknem másfél évtizedben végbemenő minőségi változás eredményei kétségbevonhatatlanok. A Székely Norbert irányította csapatban található erős, magas, gyors játékos, ami ebben a sportágban majdnem mindent meghatároz. Sőt bebizonyosodott, hogy Kiss Virágék mentálisan is érettek. Amire viszont érdemes odafigyelni, és ezt a FIBA-szakirodalom is megfogalmazta: hiányzik belőlük a jó értelemben vett gyilkos ösztön. Amire talán ráment a spanyolok elleni elődöntő is.

Még egy figyelemre méltó, akár rombolóvá válással is fenyegető apróság: az elődöntőben eladott tengernyi labdát sokan azzal igyekeznek lezárni, hogy igen, de mégiscsak a spanyolok ellen játszottunk. Ezt a csapatot azonban hiba lenne amolyan buksisimogató módon kezelni, mondhatni, erejük, kapacitásuk lebecsülésének számítana, miközben pillanatig sem tagadni, hogy a negyedik hely önmagában szenzációs eredmény. Az olimpiára kijutáshoz talán éppen a jelenlegi happy állapot sürgős félretétele szükséges, a WNBA-s, az új évadban az egyik európai topcsapatot, a Schiót erősítő Juhász Dorkával kiegészülve „gyilkos” csapattá kell válni, amely képes megnyerni a megnyerhető meccseket. És talán ennél többet is.

A kontinensbajnokság azonban más első körös tanulságokkal is szolgált. Többekben felvetődött például, hogy miként került Európa élére a belga válogatott. Sokan azt is hozzáteszik, hogy a semmiből. Ez utóbbi megállapítás persze nagyban táplálkozik a sportág klasszikus erősorrendjének prekoncepciójából, miközben a belgák fokozatosan, mondhatni a talajvíz következetességével emelkedtek egyre feljebb. Nehéz volt nem észrevenni a legutóbbi olimpiai hetedik, a legutóbbi két világbajnokságon szerzett negyedik, illetve ötödik helyet. Az eredményesség mögött az a szemléletváltás húzódik, amelyre Belgiumban cirka 15 évvel ezelőtt határozták el magukat: két elitakadémia létrehozatala, ahol a legjobb húsz lánnyal dolgoznak, akik közül az arra érdemesek aztán a világ legjobb bajnokságaiban teszik magukévá például a már emlegetett gyilkos ösztönt. Ettől függetlenül Ljubljanában sporttörténelmet írtak, és ettől maguk is őszintén meglepődtek. S hogy véletlenek csak egészen ritkán fordulnak elő, bizonyítja, hogy a kontinenselső „belga macskák” nem egymagukban voltak a brüsszeli polgármester fogadásán. Velük együtt ünnepelték a „belga oroszlánokat” is, a férfi 3×3-as csapat ugyanis ezüstéremmel tért haza az Európa-bajnokságról.

Azt pedig ma már csak jópofának szánt poénként lehet felemlíteni, hogy az 1985-ös Európa-bajnokság csoportmérkőzésén Boksayék még 83–40-re verték meg a belgákat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!