Bódog Tamás: A maximum a minimum – interjú a Nyíregyháza vezetőedzőjével
– Egy tavaly tavaszi nyilatkozatában – akkor még munka nélkül – említette, hogy elég volt a pihenésből, dolgozni szeretne. Reális forgatókönyvnek tűnt, hogy hazatér Magyarországra és itt vállal munkát?
– Nehéz megfogalmazni, mi reális. A magyar bajnokságot figyeltem, és persze tudom, hogy egy edzőnek könnyebb az anyanyelvén kommunikálnia, egy csapatot felépítenie, és korábban is nagyon szívesen dolgoztam itthon. Minél régebb óta élsz kint, annál jobban erősödik ez az érzés. Persze ez nem kívánságműsor, mert ha Magyarországról nincs ajánlatod, akkor külföldön kell munkát vállalnod. Örömmel jöttem Nyíregyházára, jó olyan helyen edzősködni, ahol sok néző van a lelátón.
Született: 1970. szeptember 27., Dunaújváros  |
– A felesége könnyen alkalmazkodik az életmódjához, a gyakori költözéshez, esetleg országváltáshoz?
– Ikreink vannak, amíg ők kicsik voltak, nemigen mozdultak ki a mainzi otthonunkból. A gyerekeink immár 25 évesek, önállók, így könnyebb ezeket a döntéseket meghozni, a feleségem rengeteg terhet levesz a vállamról. Tudjuk, hogy ez az életforma sok lemondással, költözéssel, utazással, ingázással jár. A logisztika valamivel több, mintha egyedül jöttem volna, de nem fogom telesírni a zsebkendőmet, minden megoldható.
– Említette, hogy szívesen dolgozik Magyarországon. Kevés magyar edzőnek van jobb rálátása a külföldi és magyar klubok szervezettsége, felépítése és lehetőségei közötti különbségre, mint önnek, ráadásul korábban azért tapasztalt érdekességeket az itthoni közegben. Ez sem riasztotta el attól, hogy Nyíregyházára szerződjön?
– Nem szabad és nem is kell összehasonlítani, mondjuk, a német futballt, amelyben évtizedeket töltöttem, a magyarral. Tény, hogy az elmúlt időszakban pozitív változáson ment keresztül itthon a labdarúgás infrastruktúrája vagy akár szervezettsége. Éppen ezért egy NB I-es csapatot irányítani megtiszteltetés. Az már más kérdés, ha a színvonalat, teljesítményt hasonlítjuk össze, és megnézzük, hogy ár-érték arányban ez hogyan tudna még jobban működni. Ez már hosszabb folyamat és órákat lehetne róla vitatkozni. Tudom, hogy a németországi évek alatt mi és mennyi ragadt rám, ha azt át tudom adni, akkor működnie kell itt a dolgoknak. Láttam, hogy ezzel a felfogással, hozzáállással, stílussal mit lehet felépíteni, elérni. Úgy gondolom, ami elindult Nyíregyházán, az működik, és jó az irány. Utolsó helyen vettem át egy tanácstalannak tűnő csapatot, most van stílusunk, és talán nem is játszunk rosszul.
Volt benne hajtóerő, motiváció
– Visszatérünk majd a Szparihoz, de még általánosságban kérdezném a magyar futballról. A vezetői kultúra is változott az évek során itthon?
– Erről is lehetne sokat diskurálni. Más a vezetői és tulajdonosi rendszer, a szponzorációs helyzet kint, kisebb az állami segítség.
– Azért kérdezem, mert amikor 1994-ben Németországba igazolt, talán a magyar futball legsötétebb korszakát éltük, szerencselovagok tulajdonoltak, irányítottak klubokat. Látta, hogy akkor miként működik a magyar futball, aztán jó tizenöt éve, kezdő edzőként, illetve most, 2026-ban.
– Amikor fiatalként bekerültem a Pécs együttesébe, nem figyeltem erre, csak játszani akartam, vitt magával a lendület, persze érzékeltem, hogy nincs meg az az anyagi biztonság, ami külföldön. Bennem volt hajtóerő, motiváció, hogy légiós legyek, szerettem volna nyugati közegben futballozni. Mondom ezt annak ellenére, hogy akkoriban Pécsen ment a csapatnak, Magyar Kupát nyertünk, 10-12 ezer ember járt a rangadókra. Persze a Bundesligának volt egy olyan vonzereje, amit át akartam élni. Akkoriban még jobban is lehetett keresni. Talán az a negatívum a mai magyar labdarúgásban, hogy a fiatalok nincsenek rákényszerítve, hogy kimenjenek külföldre és jobban keressenek, mert biztonságban elvannak itt. Lehet, hogy ez változni fog, nem tudom. Én annak idején jól döntöttem, úgy gondolom, kihoztam magamból a maximumot, két csapattal is felkerültem a Bundesliga első osztályába, jó stadionokban és körülmények között játszottam, megérte váltanom.
– Úgy látom, olyan edző lett, amilyen játékos volt: őszinte, kőkemény ember, aki beleáll a nehéz helyzetekbe, szemtől szemben vállalja a párharcot. Labdarúgóként tényleg kihozta magából a legtöbbet? Ötször volt válogatott, akadtak súlyos sérülései.
– Itt vissza kell térni lényegében a pályafutásom elejére. Tizennyolc évesen mutatkoztam be a Pécs csapatában, rögtön bekerültem az ősz válogatottjába, jól ment a játék, meghatározó tagja voltam az együttesnek. Aztán minden elszakadt a térdemben, akkor még úgy műtötték ezt a sérülést, hogy bokától nyakig mindent vágtak. A sebességem akkor elveszítettem. Ha abból indulok ki, hogy mi lehetett volna, ha nincs ez a sérülés, akkor talán lehet bennem hiányérzet. Viszont a sérülés után és ellenére válogatott lettem és futballoztam a német élvonalban.
– Mekkora ugrás volt Pécsről Németországba szerződni? Azért a kilencvenes évek elején még nagyobb volt a szakadék a két ország és konkrétan a két futballkultúra között.
– Az új életforma és nyelv miatt óriási ugrás volt. A harmadosztályú Ulmhoz mentem ki, és ezzel a csapattal jutottam el az élvonalig. Én korábban Magyarországon is abból éltem, hogy a fizikai adottságaim, képességeim rendben voltak. Nem kellett azzal küzdenem, mint más magyar játékosnak, hogy több, gyorsabb, keményebb az edzés. Nem ráztam ki a kisujjamból, de feküdt nekem a stílus. Ahogy lépegettünk feljebb, úgy éreztem a változásokat. A német másodosztály ideális volt nekem, az említett sérülés miatt a sebességemből valamennyit elveszítettem, így itt tudtam érvényesülni, de az élvonal már gyors volt – persze ott is voltak nagy meccsek, emlékezetes pillanatok. Egy jó Bundesliga kettes játékosnak tartottam magam.
Ralf Rangnick és Jürgen Klopp keze alatt
– Az edzői viszont szerették, ragaszkodtak önhöz. A képességei mellett a hozzáállása, az akarata, az emberi tulajdonságai miatt épült ki ez a bizalom?
– Az első edzőm Ralf Rangnick volt, aki akkor kezdte el az edzői pályafutását, majd lépegetett felfelé, tudta nagyon jól, hogy amit kér tőlem, azt próbálom megcsinálni. Így volt ez később Jürgen Klopp-pal is, aki eleinte még játékostársam volt, utána lett a főnököm. Más kérdés, hogy néha annyit hibáztam, hogy saját magamat is kihagytam volna a csapatból, de ők tudták, ha mondanak valamit, az nekem szentírás. A belső tűz, a motiváció mindig fűtött, de voltak korlátaim, amiket bizonyos szituációkban nem tudtam átlépni. Úgy gondolom, a hozzáállásom, a karakterem miatt álltak pozitívan hozzám.
– Jól sejtem, hogy edzőként a hasonló karakterű játékosokat keresi, favorizálja?
– Mindig azt mondom, hogy hibázni lehet, de tanulni is kell belőle. Azt nem szeretem látni, ha a hozzáállással van baj, vagy valaki sokkal többre képes, de nem tesz meg mindent, hogy kihozza magából a maximumot. A halálom, ha valaki nem a legtöbbre törekszik saját maga és a csapata érdekében. Ha belső tűz nincs, akkor halott az egész, nincs értelme semmit sem csinálni. Nem akarok minden nap, minden héten valakit pálcával hátulról ösztökélni, hogy a szükséges minimumot a pályára kirakja. Most olyan csapattal dolgozom, amelynél nincsenek ilyen problémák, és a játékosok vevők arra, amit én képviselek. Elfogadják a hozzáállásomat, a habitusomat és próbálják megvalósítani, amit kérünk tőlük.
– A válogatottban lejátszott meccseire hogyan emlékszik? Említette, hogy nem érdemes azon gondolkodni, mennyivel lehetett volna többször a nemzeti csapat tagja, ha nem sérül meg fiatalon.
– Elképesztő érzés egy országot képviselni, nekem sajnos nem adatott meg sokszor, ötször kaptam szerepet és még tizen-egynéhány alkalommal ültem a kispadon. Minden mérkőzésről maradtak élményeim, amikor bemutatkoztam 2000-ben, kikaptunk hazai pályán az ausztráloktól, az volt az a meccs, amelyen a nézők döglött halakat dobáltak be a pályára egy ausztrál tulajdonú román bánya tiszai ciánszennyezése miatt… A második alkalommal pedig éppen Pécsen, hazai környezetben a barátok, családtagok előtt a horvátok ellen játszottunk, a 8. percben egy szerencsétlen becsúszás közben eltörött a bokám…
– Olyan emberek nevét sorolta az imént, akik elképesztő edzői karriert futottak be. Labdarúgóként is gondolkodott azon, hogy tréner lesz?
– Tágra nyílt szemmel szoktam olvasni azokat a nyilatkozatokat, amikor szakemberek azt mondják, hogy már játékosként tudatosan készültek az edzői pályára. Biztos, hogy van ilyen, de nekem sohasem fordult meg a fejemben. A labdarúgásról alkotott elképzeléseimet természetesen meghatározták az említettek, Németországban például Ralf Rangnick vezette be a négyvédős rendszert, a letámadáson, területszűkítésen alapuló játékot. Én azért kerültem Mainzba később, mert ezt játszotta a csapat. Ott lett játékostársam Klopp, aki néhány hónappal később edzővé lépett elő, és ugyanezt képviselte. Én ebbe nőttem bele, ezt tanultam meg, nyilvánvaló, hogy ezt is akarom játszatni. Rangnick és Klopp mellett megemlíteném még a jelenlegi angol szövetségi kapitányt, Thomas Tuchelt, aki Ulmban három évig volt csapattársam és egy súlyos sérülés miatt korán abbahagyta a futballt. Megvolt tehát az a közeg vagy társaság, amely egy bizonyos irányba terelt, és ez meghatározta a futballról alkotott elképzeléseimet. Valójában minden akkor kristályosodott ki, amikor a Red Bull Leipzighez kerültem, amelynél Rangnick volt a sportigazgató is. A negyedosztályból indultunk és onnan építkeztünk, most pedig már a Bundesligában meghatározó a klub, amely a Bajnokok Ligájában is szerepel. Az ottani filozófia meghatározta a karrierem: az edzők magas szintű képzést kaptak, rengeteget lehetett tanulni.
– Ilyen szakemberekkel együtt dolgozni lehetőség, de óriási felelősség is. A munkakapcsolatok bizalmon alapulnak, és a bizalmat meg is kell őrizni. A német munkamódszerek, a mentalitás átvétele segített a kapcsolatok megtartásában, megerősítésében?
– Úgy gondolom, ha az élet bármely területén csinálsz valamit, azt csináld rendesen. A játékosaimtól sem várok többet, mint saját magamtól és a stábtagoktól. Nagy szavak, és talán nagyképűen hangzik, de nálam a maximum a minimum.
Bajnoki cím itthon, a második idényében
– Amikor először hazatért Németországból 2009-ben, Mezey György segítője lett a Videotonnál. Mit tanult a tavaly elhunyt mesteredzőtől?
– Óriási megtiszteltetés volt vele dolgozni, olyan korszakban volt eredményes, amikor még legendák futballoztak és sikerült eljutni világbajnokságra is. Csak tanulni tudtam tőle, kezdő edzőként rengeteg olyan helyzet adódik, amire nem tudja az ember, hogyan reagáljon. Az más kérdés, hogy akadtak területek, amelyekről másképpen gondolkodtunk, így az én tudásomat próbáltam beleilleszteni abba, amit ő képviselt. Gyuri bácsival, Bekő Balázzsal és Disztl Péterrel alkottuk az edzői csapatot, és azt hiszem, jól építkeztünk, megszereztük a klub első bajnoki címét. Néha mondtam Gyuri bácsinak, hogy lehetne több edzést végeztetni a játékosokkal, mire ő azt válaszolta, hogy ez itt nem megy, mert megsérülnek. A terhelést nem járattuk csúcsra, de összességében rengeteget tanultam tőle.
– Később vezetőedző is volt több magyar csapatnál, és sokan úgy gondolták, hogy Bódog Tamás valamikor igazán berobban a futballunkba, de a nagy áttörés még nem történt meg – majd talán most Nyíregyházán… Mi hiányzott eddig? Nem kapott olyan csapatot, vagy a magyar futball esetleg még nem volt felkészülve Bódog Tamás munkamódszereire, személyiségére?
– Vegyük sorra! A Diósgyőrt 2017-ben vettem át kiesőhelyen, mindenki leírta már. A stadion építése miatt nem játszottunk otthon, így maradtunk bent, szerintem óriási bravúrral. A következő idényt jól kezdtük, de akadtak problémáim a vezetőkkel, a hozzáállásukkal, s mivel sportigazgató is lettem, rálátásom volt olyan dolgokra, amikről azt gondoltam, változtatni kellene. De ebbe nem nyúlhattam bele, az elbocsátásom előtti időszak tele volt konfliktusokkal. Hibáztam én is, de jól éreztem magam Diósgyőrben. 2020-ban mentem Kisvárdára, szintén kiesőjelölt, öt vereség után álló együtteshez. Sikernek tartom, hogy benn maradtunk. Ennek is köszönhetően kaptam lehetőséget a Honvédnál, az ott töltött időszak lett a legrövidebb. Ez egy félrecsúszott történet, a koronavírus-járvány közepette tizenhét játékosom lett covidos, a klubnál alkalmazott orvosi protokoll eltért a többi egyesület gyakorlatától, a betegségből visszatérők sokkal később kezdhették újra teljes intenzitással az edzéseket, mint máshol, így rengeteg fiatalt kellett bevetnem. Nem indultunk jól, nekem is fájó emlék.
– Hol érezte magát a legjobban?
– Mindig ott, ahol eredményes voltam. A Vidinél kezdő edzőként sokat tanultam, bajnokok lettünk, Lipcsében a negyedosztálytól eljutottunk a második vonalig, jó játékosokkal, jó körülmények között dolgozhattam, mi igazoltuk le például Yussuf Poulsent vagy Joshua Kimmichet. Dániában, a Bröndbynél kivívtuk az európai kupaszereplést is. A Herthánál két évet töltöttem, szenzációs élmény volt Dárdai Palival együtt dolgozni. Talán én vagyok az egyetlen ember, aki Németországban az első öt osztályban labdarúgóként is játszott, valamint edzőként is dolgozott.
A fizikai felkészültség a legfontosabb
– Nem gondolom ijedős embernek, de muszáj megkérdeznem: nem lepődött meg, amikor a nyíregyházi ajánlatot megkapta? Tűzoltásra hívták, volt kockázat benne.
– A klubot ismertem, illetve amikor Kisvárdán dolgoztam, néhányszor átjöttem az NB II-es mérkőzéseket megnézni. Tudtam, hogy mi történt az elmúlt időszakban és tisztában voltam vele, hogy amit Révész Bálint tulajdonos itt felépített, az szenzációs. A sportigazgatóval, a szintén pécsi Fekete Tivadarral is régóta ismertük egymást. Amikor leültünk tárgyalni, rögtön tudtam, ha ezt elvállalom, akkor működni fog, mert láttam a csapatot is, és biztos voltam benne, hogy tudok segíteni. Utolsó volt a Szpari, érződött a tanácstalanság, én mindenképpen jó döntés hoztam, mert a csapat az elejétől fogva megpróbálta megvalósítani a kéréseimet. Az eleje jól indult, aztán következett egy nyögvenyelősebb időszak négy vereséggel, aztán a téli hónapokban sikerült nagyon sokat dolgozni, a vezetőkkel megbeszéltük, hol van szükség erősítésre, és olyan játékosokat hoztunk posztra, akik segíteni tudnak és előrelépünk velük. Január másodikán már teljes erőből edzettünk és olyan fizikai felkészítés zajlott, amely most kamatozik, szerencsére a kilencven percből kilencvenet tudunk menni, magasan letámadunk, sokat és dinamikusan futnak a játékosok, nem fáradnak el. Vannak hibák, előfordulnak rosszabb fázisok és fogunk is veszíteni mérkőzéseket. A mentalitással, a fizikai tényezőkkel nincs gond, de lazítani nem szabad a gyeplőn.
– Amikor a csapat erényeiről beszél, nem fáj, hogy elhangzott olyan nyilatkozat a tavasszal, amely szerint a Szpari a bedobásokból meg a pontrúgásokból él csak?
– Egy olyan edző mondta, aki ezzel akarta palástolni, hogy ők éppen nem mutattak sokat azon a meccsen. Magyarországon vannak olyan szakemberek, akik időnként azt a keserű valamit, amit előadnak, igyekeznek szavak szintjén nutellává varázsolni. Az ember látja, mi történik a pályán, én is észreveszem, ha nem játszunk jól. De nem tudom széppé tenni, hiába olyan a nyilatkozatom, a néző nem hülye. Az, hogy magas embereink vannak, akik veszélyesek a pontrúgásoknál, legitim, és ostoba lennék nem kihasználni az erényeinket. Emellett az elképzelésünk világos: tempó, magas letámadás, kezdeményezés, az ellenfél döntési idejének lerövidítése. A közönség jó futballt akar látni, kapura lövést, érzelmet, szenvedélyt – ezért jár a stadionba. Mindennek az alapja a fizikai felkészültség, ha nem edzel eleget, esélyed sincs jó eredményre.
Nyitottak a felek a folytatásra
– Mennyire gondolkodik tovább a következő mérkőzésnél, vagy esetleg a jelenleg zajló idényen túl?
– Nyilván az ember elsősorban mindig a következő meccset tartja szem előtt, de el kell jutni odáig, hogy pariban legyünk bárkivel és legyen esélyünk a győzelemre. Most a csapat hozzáállása, munkamorálja olyan, hogy immár bárki ellen van sansza nyerni. Innentől pedig lehet célokat kitűzni, de mivel nagyon mélyről indultunk, most a lényeg, hogy a vonal fölött legyünk a végén. Az alapot leraktuk, minden meccset jókedvűen, bátran, önbizalommal telve várunk, mert elhisszük, tudjuk, hogy magunktól, a saját teljesítményünktől függünk.
– Lát esélyt hosszabb távon a nyíregyházi modellben, hogy esetleg a jövőben ne a mostani, hanem egy feljebb meghúzott vonal felett legyenek?
– A szerződésem nyárig szól, azt vállaltam, hogy benn tartom a csapatot. A héten tárgyaltam a tulajdonossal, mindkét fél nyitott a folytatásra. Ha van cél, ha látja az ember, hogy valamit fel lehet építeni, akkor van értelme a folytatásnak is. A vegetálásnak nincs értelme. Egyeztetünk és bízom benne, hogy hamarosan megállapodunk.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 18-i lapszámában jelent meg.)
