A kardvívás doktora – interjú a 70 éves Nébald Györggyel

– Hetven év. 
– Igen?

– Tudom, hogy nem szeret interjút adni, mert úgy véli, ugyan kit érdekel egy korábbi bajnok életútja, mondandója – azért tegyünk egy próbát! 
– Nem érzem magam hetvenévesnek, hetvenegynek inkább.

– Ez így tényleg nehéz lesz, már csak félve merem megjegyezni, hogy simán letagadhatna tíz évet. 
– Köszönöm szépen. Az idő múlása mindenkit foglalkoztat, ez alól én sem vagyok kivétel. Tartalmas hetven év van mögöttem, kijutott a jóból és a nehézségekből egyaránt. Bár a küzdelmesebb időszakok emléke is megmarad, nem szeretek a múlton töprengeni, jobb, ha az ember nem ragad le a tegnapnál. Ma már inkább csak tapasztalatként tekintek a történtekre, értékelem a sikereket, és arra figyelek, ami még előttem áll.

–  Akkor majd kikerüljük a beszélgetés során ezeket a részeket. Először ugorjunk vissza a gyerekkorába! Az ötéves kis Gyurikát hol és hogyan kell elképzelnünk? 
– Az a kisfiú a Hungária úton lakott Kispesten a szüleivel, a bátyjával és a nagyszüleivel: a Wekerle-telep egy kis lakásában, ahol nem volt fürdő. De szép időszak volt, egy hatlakásos társasházban laktunk, az unokatestvéreim is ott éltek – négy fiú, tévé nem volt, vagyis mi szinte mindig a szabadban voltunk. Hol fociztunk, hol kimentünk a kiserdőbe, hol szánkóztunk. Vagy éppen tollaslabdáztunk, összetoltunk asztalokat és azon pingpongoztunk. A sport, a mozgás nagyon korán megjelent az életemben, életünkben.

– De a Wekerle-telep környékén nemigen van vívóterem… 
– Ott nincs, az egykori Úttörő Áruházzal szemben viszont volt, mégpedig kettő is, a Honvédé és az OSC-é. És amikor egyszer ott vásároltak a bátyámék, az áruházból át lehetett látni a túloldalra, ahol edzettek a vívók. Ez megtetszett a bátyámnak, és valójában a szüleimnek is, akik rögtön meg is kérdezték Rudit, akar-e vívni. Akart. Átvitték a terembe, felvették, így kezdődött.

– Az pedig már magától értetődő volt, hogy a kisebbik Nébald követi a nagyobbikat? 
– Igen. Mert mit is csináltam volna otthon nélküle, hiszen mindig együtt voltunk a lakásban is és a szabadban. Futkároztam ugyan az általános iskolában, indultam futóversenyen is, de aztán egyik nap Rudi bátyám hazahozott egy kardot. Addigra már egyszer-egyszer engem is elvittek a terembe a szüleink, az is tetszett, ahogyan maga a kard is.

– Az a fiatal fiú, aki követte a testvérét a terembe, tudta egyáltalán, mi az a vívás, és abban milyen sikeresek a magyarok? 
– Nem nagyon emlékszem ilyesmire, meg az első pillanatokra sem, de biztosan meg voltam illetődve az elején. Papp Bertalan, az olimpiai bajnok kardvívó volt az első edzőnk, nála kezdtem el vívni én is, amúgy viszonylag későn, és hamar elkezdte kitölteni az életemet a sportág.

– A fejvágáson meg a parádriposzton kívül mit tanult még a teremben? 
– Mindent. A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni – mondta Ernest Hemingway, s ebben benne van minden. A teremben lesz ember a fiatalból, ott tanul fegyelmet, ott kap tartást. És kap egy közösséget is, ez nálam nagyon fontos volt. A Veres Pálné Gimnáziumba jártam, és az az igazság, hogy eléggé szenvedtem ezekben az években. A gimnázium és a Semmelweis utcai vívóterem közel volt egymáshoz, addigra pedig mi már Csepelen laktunk, úgyhogy amint kicsengettek, indultam is a terembe, hiszen nem volt értelme hazamennem – a tanulás háttérbe szorult, mert ahogy elkezdtek szállingózni a társak az edzésre, nekiláttunk focizni és minden mást csinálni. Négytől-öttől kezdődött az edzés, nyolc-kilenc körül értem haza, s akkorra már olyan fáradt voltam, hogy képtelen voltam tanulni.

– Nem zavarta, ha rossz jegyet kap az iskolában? 
– Annyira nem, közepes tanuló voltam, a vívás pedig egyre nagyobb szerepet kapott az életemben: szerettem vívni, szerettem legyőzni az ellenfeleimet.

– Sok vívó mondja, hogy ez a legjobb benne: legyőzni a másikat. 
– Kétségtelen, de azt hiszem, ezért is hagyja abba az ember a vívást.

– Önnél mikor jött el a pillanat, amikor azt érezte, befejezné a vívást? 
– Nehéz megfogalmazni. Amíg a versenyző megy előre, amíg motiválja a győzelem, van önbizalma, jönnek az eredmények. Egy bizonyos szint vagy eredményesség elérése után a vereségek lenyomják az embert, egyre nehezebben áll fel belőle, és azt érzi, már nincs annyi öröm benne, mint korábban volt. Talán a kudarckerülés is benne volt az elhatározásomban.

– Azért elég szép eredménysora van, olyan nagyon nem lehet elégedetlen a pályafutásával. 
– Sok évet eltöltöttem a vívásban, rendben volt ez a pályafutás, bár az emberben mindig van hiányérzet. Tudja, lehetett volna több sikerem, szebb eredményeim – gondolok itt az olimpiákra, mert ugyan van arany-, ezüst- és bronzérmem is a játékokról, de például Moszkvában az egyéni versenyben sérülés miatt vissza kellett lépnem, aztán Los Angelesben nem lehettünk ott, noha az akkori szezon eredményei alapján azt mondhatjuk, az volt a legjobb évem.

– Magyarországon az olimpia mindig kiemelt jelentőségű: önnél is a szöuli csapatarany a csúcs, netán másik sikert említ, mint legfontosabbat? 
– Két nagy élményem volt a vívásban. Az egyik, amikor megnyertem a junior-világbajnokságot. Akkor már magam is úgy gondoltam, van helyem a sportágban, s amikor sikerült győznöm ezen a vébén, azt éreztem, ebben most tényleg én vagyok a legjobb a világon. Hatalmas élmény volt, hogy valamiben nagyon jó vagyok!

– És mi volt a második hasonló élmény? 
– Amikor második alkalommal nyertem egyéniben világbajnoki aranyat. Azt szokták mondani, ismételni mindig nehezebb, mint megszerezni az első címet, ezt én is így éreztem.

– Azért nyugtasson meg, harmadikként felfér a dobogóra a szöuli siker: nemrég volt szerencsém találkozni az akkori kardcsapat tagjaival, s jó volt látni, milyen nagyszerű hangulatú délelőttöt töltöttek együtt. 
– Persze, az olimpia különleges verseny, csodálatos volt együtt állni a dobogó felső fokán, vagyis szép emlék Szöul is. És az nagyon jó társaság volt, ha összejövünk, mindig remekül érezzük magunkat.

– Az az 1988-as olimpiai arany volt az utolsó ötkarikás siker, ha a férfi kardcsapatot nézzük – nem most volt… 
– Majd lesz nemsoká újabb!

– Úgy véli? 
– Egyáltalán nem tartom kizártnak, nagyon bízom benne.

– Már jogvégzett emberként köszönt el a vívástól: hogyan került képbe a jogi egyetem? 
– Nekem sportolóként evidens volt, hogy a gimnázium elvégzése után a Testnevelési Főiskolára jelentkezem, ott szakedzői diplomát szereztem, szép évek voltak. De már korábban is foglalkoztatott, hogy jogot végezzek, s bár elég későn, de belevágtam ebbe is.

– A jogi egyetemen tudták, hogy kicsoda? 
– Tízből hatan-heten igen.

– És a tanárok? 
– Ők is nagyjából ilyen arányban tudták, ki vagyok.

– Előnyt vagy hátrányt jelentett a vívópályafutása? 
– Volt részem mindkettőben, de inkább az előnyét éreztem.

– Azt mondta, a gimnázium évei alatt megszenvedett a tanulással – az egyetemi időszak során könnyebben vette az akadályokat? 
– Igen. Bár a vizsgaidőszak mindig egybeesett a felkészülés legnehezebb heteivel. Úgyhogy én szinte mindig Tatán tanultam. A vacsora után megittam a kávémat, hogy fenn tudjak maradni, felmentem a tatai edzőtábor könyvtárszobájába, kiterítettem a könyveimet és a papírjaimat, és hajnali kettőig tanultam. Utána jó nehezen tudtam elaludni, úgyhogy a délelőtti edzésen általában csak lötyögtem, hullafáradt voltam… Alig vártam az ebédet és az azt követő alvást: délutánra mindig felpörögtem, és akkor már az edzésen is jól teljesítettem. De nem volt ez olyan különleges, mások is jártak egyetemre.

– Mondok két nevet – kérdés nélkül. Az első Mincza Ildikóé. 
– A feleségem, szeretjük egymást, jó család vagyunk.

– Na igen, de azért meglehetősen rózsaszínű a történet, hiszen két jó vívó, két szép ember talált egymásra… 
– Mit mondott?

– Két jó vívó. 
– És még?

– Két szép ember. 
– Hm… Ez fontos része a beszélgetésnek, jó ezt hallani.

– Menjünk tovább: egy kardozó és egy párbajtőröző. 
– Várjunk! Van a vívás, az a kard, és van a többi – mondták viccesen a régi nagyok.

– Nem kardoskodott azért, hogy a két lánya ne párbajtőrözzön, hanem kardozzon? 
– Nem, hiszen Ildi akkor már edzősködött, noha ő is jogot végzett, mi több, nálam volt gyakornok, de olyan nagyon nem szerette meg a jogi pályát… Mivel Ildi edzőként dolgozik, egyértelmű volt, hogy előbb Franciska lányunk, majd Melinda is nála vív.

– A másik név Szilágyi Ároné. És hozzá az a bizonyos 2007-es szentpétervári világbajnokság, amelyen a tizenhét esztendős Áront annak ellenére nem cserélte le, hogy az első asszójában 0:5-öt vívott. És milyen jól tette! 
– Sokat láttam Áront edzéseken és versenyeken, ismertem a vívását, félig-meddig már kész vívó volt, korához képest érett versenyző. Valóban volt egy olyan megérzésem, nem kell őt lecserélni, hiszem láttam azt a nulla ötöt, lehetett volna fordítva is. Nem az történt, hogy nem érezte a vívást, hanem az, hogy valahogy egy tus sem jött össze neki. Kívülről persze többen kiabálták, hogy cseréljek, s persze, benne volt az is, hogy újra kikap, és akkor már tetemes lesz a hátrányunk, s majd mondhatják, hogy hülye volt a kapitány, mert nem cserélt. Mellettem ült Gulácsi Ferenc másodedző, ránéztem, tudta, mire gondolok, a pillantásával bátorított, hogy ne változtassak.

– Szilágyi Áron már ott meghálálta a bizalmat, hiszen utána nagyot vívott, azóta pedig a magyar, de az egyetemes vívósport egyik legnagyobbikává lépett elő. 
– Áron különleges tehetség, szoktam mondani, ha meglátja az öt karikát, másik dimenzióba kerül – ezt tartom annak ellenére, hogy Párizsban már az első kanyarban búcsúzott. És könnyen lehet, hogy Los Angelesben újra győz. Egyéniben vagy a csapattal. Vagy mindkettőben.

– Szeretett ott állni a pást mellett? Nem viselte meg a nagy izgalom, az idegeskedés? 
– Nem is az izgalom miatt volt az nehéz: a lányaim vívásakor is érzem néha, hogy van, amit másként csinálnék a páston. Edzőként vagy kapitányként a versenyen már nemigen lehet tanácsot adni. Persze néha, ha nagyon nem megy, nem baj, ha kinéz a versenyző a mesterre, de alapvetően a vívónak kell megoldania az adott helyzetet – és a páston. Nem szeretném túlértékelni a kapitány szerepét: egy-egy verseny vagy asszó előtt persze tud segíteni, s leginkább a motiváció növelésében, abban, hogy megpróbálod kihozni a sportolóból a legjobbat és legtöbbet, de megtanítani vívni valakit nem ilyenkor kell.

– Úgy kezdtük a beszélgetést, hogy elárulta, ha visszafelé néz, hajlamos inkább a rossz dolgokat észrevenni: van olyan, döntése, amit megbánt? Van ebben a hetven esztendőben akár csak egy olyan év, amelyiken változtatna? 
– Nehéz kiragadni egy évet: ahogy a dal is mondja, nem bánok semmit. Persze van, amit lehetett volna másként vagy jobban csinálni, így hetvenévesen mondhatnám, hogy lehet, hogy akár hetven ilyen is van, de ahogy már mondtam, nem szoktam a múlton töprengeni.

– Három gyerek, két unoka, egy szép feleség és kiegyensúlyozott élet: hetvenévesként hatvannak néz ki, úgyhogy panaszra nincs oka. 
– Panaszkodni bárki tud, okot is könnyű találni rá, de én nem látom értelmét. Inkább arra figyelek, amim megvan és ami igazán számít.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. március 7-i lapszámában jelent meg.)