Priskin Tamás: Végre tilosban is járhatok!

– Az ETO-ból indult, és ott is fejezte be profi karrierjét. Egyértelmű volt, hogy Győrben telepednek le?  
– Szeretünk itt élni. Győr a bázis, innen indult minden. A család, a munka, a futball. Amikor menni kell, persze sokat vagyok Budapesten is – forgatás, megbeszélés, rendezvény –, de a mindennapjaim Győr köré épülnek. Azt is meg kellett tanulnom, hogyan osszam be az időmet, mert az M1-es autópálya felújítása miatt az autózás néha lutri. Egyre többször megyek vonattal, húsz perccel hosszabb, mint kocsival, cserébe biztosan időben odaérek. És közben lehet olvasni, tanulni, a telefont nyomkodni.

– Nehezen osztja be az idejét?  
– Ebből a szempontból is szerencsés vagyok. Profi játékosként sok mindent megoldott a klub helyettünk, most viszont magamnak kell okosan megszerveznem mindent. De élvezem ezt is, jövök, megyek, csinálom a dolgomat. Sohasem unatkozom. Az embernek arra mindig legyen ideje, ami igazán fontos neki.

– Közben a családjában is pörög az élet: a kislánya kézilabdázik. Lassan ebben a sportágban is szakértő lesz?  
– Lia a kézilabdát választotta. Tizenkét éves kora ellenére a tizennégy esztendősök között játszik. Magas, erős, nagyobb a kortársainál. Nekem már most a vállamig ér. Beállós, éppen a napokban játszottak edzőmérkőzést, kemény csatákat vívott, de nem fél semmitől.

– Kijárnak a Győri Audi ETO meccseire?  
– Gyakran ott vagyunk. A gyerekeknek külön élmény, amikor testközelből láthatnak mindent. Ne feledjük, a világ egyik, ha nem a legjobb csapatáról beszélünk. A BL-meccsen a gyerekek bekísérhetik a játékosokat. Ez nekik óriási dicsőség, hallják a szurkolókat, érzik a profik koncentrációját, látják, mit jelent a rutin. A sport ilyen pillanatokban tanít a legtöbbet.

– Futballistaként mennyire tud kívülálló maradni a kézilabdacsarnok lelátóján?  
Nehezen. Ugyanúgy észreveszem a jó döntéseket, a rossz helyezkedést, a ritmus változását. De azért ott inkább apuka vagyok. Megtanultam csendben örülni, mert neki az a jó, ha ő éli meg a saját élményét. Ne én akarjam megmondani, mit hogyan kell csinálni.

  A megye egyben sem a gólkirályi cím a lényeg  

– Az őszt Gyirmóton huszonkét góllal zárta, ráadásul ezt a mennyiséget mindössze tizennégy mérkőzésen szerezte. A jelek szerint még mindig jókor van jó helyen!  
– A kapu előtt még most sem jövök zavarba. A csapatban ketten vagyunk idősebbek, a többiek tizenhét és tizenkilenc év közötti srácok. Persze más a szint, a tempó, mint az NB I-ben volt, de kifejezetten élvezem a játékot, továbbra is örömöt jelent a gólszerzés.

– Negyven lesz szep­temberben. A teste, az izmai bírják még?  
– Lekopogom gyorsan… A profi karrierem befejezése után Ausztriában játszottam alacsonyabb szinten, a hatodosztályban vezettem le. Szerettem azt az időszakot is, nem volt könnyű döntés hazaigazolni Magyarországra. De hiányzott, hogy idehaza is legyen kötődésem a futballhoz. Addig játszom, amíg az egészségem engedi.

– Odafigyel a teste jelzéseire?  
– Sokkal tudatosabban, mint húszéves koromban. A futballozás mellett járok edzőterembe, padelezni, piláteszezni, snowboardozni is szoktam – az elmúlt két hónapban legalább húsz napot a hegyekben töltöttem. Nyáron pedig kerékpározom. Olyan dolgokat csinálok, amiket a profi karrierem során nem lehetett. Vagy nem engedték, vagy nem volt rá időm. Végre tilosban is járhatok! Az edzőteremben külön figyelek arra is, hogy az izmaim rendben legyenek, ne sérüljek meg.

– A megyei gólkirályi cím motiválja?  
– Szeretek gólt szerezni, de nem a cím motivál, inkább az, hogy élvezzem a játékot. Végre nincs nyomás rajtam, mint annak idején profi játékosként. Megyei szinten más a légkör, szeretem a meccseket, és ha nyerünk, tudok őszintén örülni. Halkan jegyzem meg, ősszel nem volt vereségünk, tizennégyből tizennégy mérkőzést „behúztunk”.

– Hányszor jár edzésre hetente?  
– Változó. Kétszer-háromszor biztosan, de ahogy mondtam, mindennap mozgok. Napi több órát is, csak más-más formában. Ez jól kiegészíti a futballt.

Angliában eleinte bal helyett jobbra ment  

– Révkomáromban született, ott is kezdett el futballozni. Ki volt az első edző vagy mentor, aki igazán hitt önben?  
– Komáromban, amikor elkezdtem a suliban focizni, a karbantartó tartotta az edzéseket. De olyan szenvedélyes és alázatos volt, hogy a mai napig felnézek rá. Emlékszem, sokszor még iskola előtt is mentünk játszani a terembe, ő mindig ott volt, egyszer sem mondta, hogy most nem nyitja ki az ajtót nekünk. Később a klubnál is végig bíztak bennem, az edzőm hitt bennem, a megyeválogatottban szerepeltem, ő pedig időt nem sajnálva egyéni képzéseket is tartott nekem, hogy minél jobb legyek.

– Volt olyan pillanat, amikor majdnem letért erről az útról?  
– Talán egyszer, amikor az egyik csapattársammal nézeteltérésem volt az edzésen, az elgondolkodtatott, hogy meg kell tanulnom uralkodni magamon. Az, hogy ne focizzak, nem vetődött fel.

– Mi volt a legnehezebb döntés a pályája során? Volt olyan, amikor balra ment, pedig jobbra kellett volna?  
– Angliában például eleinte sokszor. Igaz, csak azért, mert amikor kikerültem, nem beszéltem a nyelvet. Az edző üvöltött, hogy „go left”, naná, hogy jobbra indultam el. Odakint a jobbkormányos vezetést is időbe telt megszokni. A viccet félretéve, egyetlen döntésemet sem bántam meg pályafutásom során.

– Szívesen gondol vissza az angliai évekre?  
– Csaknem hét évet voltam odakint, a mai napig szeretek visszajárni. Éppen a napokban volt az évfordulója, amikor az Ipswich játékosaként győztes gólt szereztem az Arsenal ellen, a klub a közösségi médiában is megosztotta a találatot. Rengeteg angol szurkoló rám írt. Anglia speciális közeg, ott a futball tényleg identitás. Nagyon örülök, hogy részese lehettem ennek.

– Ha a válogatott mezében szerzett góljai közül kellene egyet kiemelni, egyértelműen a norvégoknak lőtt bombája lenne?  
– Ha egyet kell kiemelni, igen, én is ezt mondanám. Azzal a góllal hosszú idő után jutottunk ki az Európa-bajnokságra. Felvidéki születésű vagyok, gyerekkori álmom volt, hogy magyar válogatott lehessek, és ott, abban a helyzetben benne volt minden: a gyerekkor, a munka, az út, amit bejártam. Az a gól sok embernek jelentett nagyon sokat – nekem meg gyakorlatilag mindent.

– A válogatottban Argentína ellen mutatkozott be. Emlékszik az összecsapásra?  
– Három nappal az argentinokkal szembeni mérkőzés előtt volt egy nem hivatalos meccs a Real Madrid ellen, én azt is ide venném. Az azon a két mérkőzésen viselt mezem azóta is megvan, sőt, a norvégok elleni találkozó után is eltettem a dresszemet. A jobb darabok ki vannak rakva otthon, sokat cseréltem klub- és válogatott talákozókon. Néha el is gondolkodom azon, hogy egy-egy ereklyét felajánlok jótékony célra. Nehéz szívvel válnék meg tőlük, de ha tudok vele segíteni, miért ne?! Nemes cél érdekében még a norvégok ellen viselt dresszemet is felajánlanám.

– A mostani válogatottnak sem jött össze a nagy bravúr, a világbajnokságra való kijutás. Hogyan élte meg az Írország elleni kudarcot?  
– Kint voltam a Puskás Arénában, az öcsémmel néztük meg a mérkőzést. Az utolsó percben kapott gól valóban drámai volt. Egyik pillanatról a másikra teljes csend lett az arénában. Bánhatjuk a rövidzárlatot, mert sokkal jobb csapatunk van, mint az íreknek. De a futball néha kegyetlen.

– A televízióban szakkommentátorként is dolgozik. Élvezi ezt a szerepet?  
– Nagyon. A stáb, a kollégák is jók, a közeg profi. Nem azt mondom, hogy elsőre nem izgultam, de hamar megszerettem. Az angol futballt imádom, a Premier League a kedvencem, szóval, nem esik nehezemre róla beszélni.

– Inkább edzőként, vezetőként vagy háttéremberként képzeli el magát hosszabb távon?  
– Egyelőre tanulok és nyitva hagyom a kapukat. Egyetemre járok sportszervezés szakra Sopronban, a Testnevelési Egyetem kihelyezett képzésére. Most jön az utolsó félévem, ha minden jól megy, nyáron diplomázom. Emellett Győrben az Üstökös utánpótlás-egyesületnél dolgozom, az elnököt segítem az operatív munkában. A cél az, hogy később is a sportban maradjak.

A gyerekek csak úgy bombázzák kérdésekkel  

– A közelmúltban külhoni futballnagykövet is lett, a Mol-Új Európa Alapítvány sporttámogatási programjához csatlakozott. Szívesen találkozik a gyerekekkel?  
– Felvidéki srácként jutottam el oda, ahová, kötelességemnek érzem támogatni a hozzám hasonló sorsú gyerekeket. Azt a tapasztalatot, amit pályafutásom során gyűjtöttem, szeretném visszaadni a külhoni akadémiáknál és egyesületeknél. A Kárpát-medence utánpótlásműhelyeiben nagyszerű szakemberek dolgoznak. Gyerekek százai sportolnak ezekben az egyesületekben, és nemcsak focizni tanulnak, hanem közösséget alkotnak, értékeket kapnak, amelyek nagyon fontosak a fejlődésükben. Szeretném, ha az én történetem is azt üzenné nekik: külhoni magyarként is el lehet jutni a válogatottságig és nemzetközi karrierig. Somorján és Révkomáromban már voltam, jó volt a gyerekekkel találkozni, és hiszem, hogy ott vannak köztük a jövő magyar bajnokai is.

– Ha utólag visszagondol a pályafutására, mi a legfontosabb a siker felé vezető úton? A tehetség, a munka vagy a kitartás?  
– Az alázat. Anélkül semmire sem lehet jutni. A gyerekeknek is mindig azt mondom, legyenek tisztelettudók, fogadják el, hogy a tehetség adottság, de szorgalom és alázat nélkül semmit sem ér. És persze merjenek álmodni! Cél nélkül az ember csak sodródik.

– Faggatják a fiatalok? Kíváncsiak például az angliai éveire?  
– Rengeteg kérdést kapok tőlük. Természetesen a Norvégia elleni gólom is gyakran szóba kerül, de kíváncsiak arra is, milyen volt Angliában élni, és milyen volt Európa-bajnokságon szerepelni. Meg kell érteniük, a siker ritkán jön egyik napról a másikra. Remélem, az utam tényleg példaként szolgálhat nekik. Ha nekem sikerült, nekik is összejöhet!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. január 17-i lapszámában jelent meg.)