A közösség ereje a fontos – ötvenéves Kovács Katalin

– Kezdhetem azzal a közhellyel, hogy repül az idő?     
– Repül, tényleg repül… Ahogy az ember egyre idősebb lesz, helyére kerülnek azok a mondatok, amelyeket édesanyáinktól, meg a nagymamáinktól hallottunk, hogy „amikor majd gyereked lesz, rájössz, milyen gyorsan telik az idő”. Valóban ezt érzem, amióta megszületett a két csodálatos kislányom. Az ember néha megáll – főleg az ilyen kerek szülinapokon –, és akkor gondolkodik el. Én a minap vetettem azzal számot, hogy éppen tíz éve fejeztem be a sportolói pályafutásom, és bár nem azt érzem, mintha tegnap lett volna, de nem is olyan, mint ami egy évtizede történt.

– Szökőévben született, és ebben az esztendőben nincs február 29. Mikor szokták felköszönteni?     
– Mindig keresünk egy időpontot, ami mindenkinek jó. Most elutazunk síelni, és a szűk családi kör pénteken jött össze, ami nem is február 28. és nem is március 1., de ha nincs ilyen esemény az életünkben, mint a mostani sítúra, akkor ebből a két dátumból választunk.

– Férjének, Schmidt Ádám sportért felelős államtitkárnak is sűrű a programja és az öné is. Nehéz összefésülni az időbeosztásukat?     
– Nem könnyű a szervezés, de mindketten tudjuk, hogy nagyon fontos az együtt töltött idő és ügyelünk arra, hogy mindig legyenek családi programok, amikor együtt vagyunk a gyerekekkel, és tartalmasan töltjük az időnket. Most például ilyen ez a néhány napos síelés is, mindannyian nagyon szeretjük ezt a sportot.

Az első alkalommal beborult a vízbe

– Emkékszik arra a pillanatra, amikor először fogott lapátot a kezébe? Milyen perspektívát látott kislányként maga előtt?     
– Pontosan emlékszem, hogyan ültem először hajóba. Egy tavaszi, nagyon hideg nap volt az újpesti öbölben és rögtön az első alkalommal be is borultam. Ez a KSI evezőstelepén történt, az iskolánk a Központi Sportiskolához tartozott. Az emlékeimben egy romos épület van, ami borzasztó hideg, és caplattam fel a lépcsőn, hogy átöltözzek száraz ruhába. Ezután még nem kezdtem el rendszeresen kajakozni, valamikor télen, egy alapozó időszakba csöppentem bele, és amikor ennek vége lett, már a Lágymányosi-öbölben szálltam vízre. Néhány napja éppen ott jártam, és azt hittem, hogy előtörnek majd az emlékek, de annyira megváltozott minden, hogy úgy éreztem, kicsit az emlékeimet is elszakították tőlem.

– Egy ilyen első élmény, a beborulás után sokan azt mondanák, soha többé nem ülnek hajóba, ön viszont örök szerelembe esett ezzel a sportággal. Mi ennek a szerelemnek az alapja?     
– A Spartacusban kezdtem el kajakozni, nagyon jó közösségbe kerültem, imádtam lejárni a telepre. Nálam négy-öt évvel idősebb fiatalok voltak a csapatban, mindenki engem segített, ajnározott, csodásan éreztem magam. Talán ez volt a kulcs és manapság is ez lehet. Amikor a gyerekeimet látom az edzéseken, elégedett vagyok, mert úgy veszem észre, hogy ők is jó közösséghez tartoznak. Azt hiszem, engem ez fogott meg. Aztán szép lassan elkezdtem célokat tűzni magam elé, és úgy gondolom, kellőképpen meg is dolgoztam azért, hogy elérjem őket. Rengeteg mindent kaptam a sporttól, ami alapja egy örök szerelemnek.

– A pályafutása lezárásakor a riói olimpiára készült, de nem sikerült kijutnia a játékokra. Az akkori szövetségi kapitány, Storcz Botond azt nyilatkozta, hogy még akkor is ön érkezett először az edzésre, és távozott utolsóként Ez a mentalitás, versenyszellem már gyerekként jellemző volt önre vagy az idők során alakult ki?     
– Mondhatom, hogy eléggé link csajszi voltam, tényleg az volt a fontos eleinte, hogy a csapattársaimmal jól érezzem magam, csináljunk egy-két őrültséget, és ezekről sok jó emlékem maradt. Aztán 19 éves koromban jött egy fordulópont az életemben, amikor lehetőségem nyílt arra, hogy Fábiánné Rozsnyói Katalin csapatához csatlakozzak, és ott változott meg minden. Már nem lehetett linknek lenni, fegyelmezetten kellett dolgozni, magasan volt a mérce. Ha az én mentalitásom nem változik meg, akkor nem tartozhattam volna oda. Illetve ez volt az az időszak, amikor leérettségiztem, addig napi egyszer jártam edzésre, onnantól pedig kettő lett. Úgy voltam vele, ha tényleg a sportra teszem fel az életem, akkor lássuk meg, mi van bennem. Ekkor már tudtam, ha minden napom sportolással telik, akkor muszáj nagyon komolyan vennem, mert ha nem, csak az időmet vesztegetem.

Nagyon erős tartást adott a sport

– Érezte már ekkor, mi állhat ön előtt, mennyi siker, aranyérem? Nem biztos, hogy 19 évesen eszébe jutott, hogy akár háromszoros olimpiai, 31-szeres világ-, 29-szeres Európa-bajnok lehet…     
– Egyáltalán nem gondolkodtam ilyen magasságokban. A világ egyik legjobb edzőjével készülhettem és a világ egyik legjobb kajakosával. Ott is nagyon jó közösségben éltem a mindennapjaimat, a lehető legjobb helyre kerültem, de nem fogalmaztam meg olyan álmokat, hogy világ- vagy olimpiai bajnok akarok lenni. Az első célt kitűztem, a magyar válogatottba szerettem volna bekerülni. Aztán az idő előrehaladtával egyre merészebb álmaim lettek.

– Most pedig, amikor kimondják valahol a nevét, azt is a legtöbbször hozzáteszik, hogy „kajakkirálynő”. Amikor így mutatják be, hogyan reagál rá, mit érez legbelül?     
– Valójában nem tudok ezzel a jelzővel mit kezdeni. A király és a királynő az én szótáramban teljesen mást jelent. Nem tudom, mikor került ez a jelző a nevem mellé, de szerencsére a sportágunkban azért a hölgyek közül többen kiérdemelték ugyanezt. Egyébként büszkeséggel tölt el.

– És azt is tudjuk, hogy a reflektorfényt sem igazán szereti.     
– Ez furcsa kettőség. Jó érzés, amikor az ember az eredményeivel örömet szerez másoknak, de amikor sokszor ezzel kapcsolatosan kerestek, néha az volt az érzésem, hogy mindig ugyanazokat mondom, ismétlem magam, mert nem tudok újat hozzátenni. Már tíz éve abbahagytam a sportolást, és egyre ritkábban kapok ilyen felkéréseket, de nehezen mondok igent, pedig tudom, hogy úgymond rendelkezésre kell állni. Példaképek vagyunk az eredményeinknek köszönhetően, ha csak egy-két gyerek ezért megy le a vízitelepre, akkor igenis meg kell tenni.

– Említette, hogy a pályafutásával kapcsolatban sokszor csak ismétli önmagát. Azt a sablonos kérdést azért feltenném, hogy mi az, amire a legbüszkébb, és mit tart a legfontosabbnak sportolói karrierjéből?     
– Nagyon büszke vagyok az eredményeimre, a legfontosabbnak pedig azt tartom a pályafutásomból, hogy a sport nagyon erős tartást adott nekem. Megtanultam, hogy kőkeményen kell dolgozni, ha eredményt akarok elérni. Akadnak mélypontok, de amikor az ember felér a csúcsra, az fenomenális érzés. Kívánom, hogy mindenkinek legyenek ilyen csúcsok az életében, mert ahhoz, hogy pozitív legyen a szemléletmódunk, az élethez való viszonyunk, kellenek a csúcspontok.

– Hogyan lehet a kudarcokon túllendülni, ezt a képességet miként lehet átadni a jövő nemzedékének?     
– Ha engem kudarc ért, nem úgy sikerült egy verseny, nem úgy mentek az edzések, ahogy szerettem volna, akkor volt bennem egy belső kényszer, hogy mennem, csinálnom kell tovább, és be szeretném bizonyítani, hogy újra a legjobb tudok lenni akár itthon, akár a nemzetközi mezőnyben. A belső késztetésnek ott kell lennie: nem szabad feladni! Tudom, hogy sokan a mai fiatalok közül elengednek bizonyos dolgokat, ha nem úgy sikerül valami, mert van másik út. Az én gyerekkoromban nagyon sok választás nem volt, ez most a modern kor sajátossága. Nem szabad rögtön feladni, más utat keresni, mert akkor sohasem fogjuk azt érezni, hogy képesek vagyunk nagy tettekre.

– Ezek a tulajdonságok nagyon fontosak a sportolói karrierje utáni tevékenységében? Ezek azok az elvek, amelyek alapján dolgozik itt, az önről elnevezett akadémián?     
– Maximalista vagyok, próbálom minden egyes kollégámra átragasztani ezt a mentalitást. Öt év távlatából úgy érzem, ez sikerült is. Jó érzés, amikor azt látom a munkatársaimon, az edzőkön, az akadémián dolgozó szakembereken, hogy mindenki ezzel a szemlélettel dolgozik. Kreatív csapat áll mögöttem, jó ide bejönni.

Elégedett, ha kinéz a sukorói ablakán

– Mikor kristályosodott ki önben, hogy sportvezetőként dolgozna a sportkarrierje lezására után?     
– Egy sportolót a pályafutása végéhez közeledve egyre inkább foglalkoztatja a gondolat, hogy mihez kezd, amikor befejezi a karrierjét, és kikerül az élsportolói világból, a burokból. Én annyit tudtam megfogalmazni magamnak, hogy szeretnék a sportban dolgozni, de nem motivált, hogy edző legyek, mert az ugyanazt az életmódot követeli meg szinte, amit addig csináltam. Kerestem az utat, úgy gondoltam, gyerekekkel szeretnék foglalkozni, és ha nem edzőként, akkor, mondjuk, nyári táborokban tevékenykednék, megismertetném őket a vízi sportágakkal. Aztán 2016 nyarán adódott egy lehetőség, megszületett az akadémia gondolata. Elindult a folyamat, amelynek a vége az lett, hogy 2020 végén létrejött a Kovács Katalin Nemzeti Kajak-kenu Akadémia, és az első perctől kezdve az én vezetésemmel kezdtük el a munkát.

–  Van olyan feladat jelenleg, amely olyan adrenalinnal jár, mint, mondjuk, amikor beállt egy ötszázas vagy ezres pálya rajtjába lapáttal a kezében?     
– Olyan talán nem, de akad olyan pillanat, amikor hasonló érzéseim vannak, mint amikor versenyeztem. A sportban a legnagyobb százalékban rajtam múlt az eredményesség, én végeztem el a fizikai munkát, de itt sokszor érzem magam tehetetlennek, amikor a versenypálya szélén állok. Néha úgy odamennék, segítenék, de nincs igazán lehetőség rá. Az adrenalinra most is szükség van, mert amikor befejeztem a pályafutásom, attól tartottam leginkább, hogy miként lesz meg ez napi szinten, de szerencsére nem kell nélkülöznöm.  

– Amikor itt, Sukorón kinéz az irodája ablakából, és látja a Velencei-tavat, a pályát, a gyerekeket, elégedettnek érzi magát? Vagy egy sportember sohasem lehet elégedett?     
– De, nagyon elégedett vagyok. Jó megélni, hogy több mint 350 gyerek sportol itt naponta. Szeretek a gyerekekkel találkozni, azt látom rajtuk, hogy örömmel jönnek ide, remekül érzik magukat nálunk. Ahogy korábban említettem, az a fontos, hogy jó közösségbe tartozzanak és rengeteg élménnyel gazdagodjanak. Én a mai napig azt érzem, a kezdeti momentumok most is hatással vannak rám és jó visszagondolni rájuk, örülök, hogy akkor a vízitelepre kerültem. Bízom benne, hogy a mostani fiataloknak is meghatározó lesz a további életükben ez az időszak. A saját gyerekeimnek is ezt kívánom, mindkét lányom úszik, a nagyobbik imádja az uszodát, a kisebbik mellette szertornázik is. A lányaimon azt látom, hogy szeretnek sportolni, szeretik a nevelőiket és bizonyítani akarnak.

– A magyar kajak-kenu elképesztően eredményes volt az elmúlt évtizedekben, és remélhetőleg ez a jövőben is így marad. Mekkora felelősség, hogy önön, vagy éppen az akadémián is múlik, hogy a sportág sikeres legyen?     
– Tudom, hogy nagy felelősség, de nem gondolok ebbe így bele, igyekszem nem stresszelni azon, mekkora súly van a vállamon. Próbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy segítsük a  magyar kajak-kenu sportot.

– Álmodik még azzal, hogy a vízen van, küzd, halad a cél felé?     
– Érdekes kérdés ez. Az álmaim sajnos sohasem pozitívak. Szoktam a kajakozással álmodni, de furcsa módon valami mindig gátol, hogy vízre szálljak, versenyezzek, nem tudok átöltözni, nem visznek a lábaim. De nem foglalkoztam még ezzel, nem akarom megfejteni az álmaimat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. február 28-i lapszámában jelent meg.)

A Magyar Kajak Kenu-szövetség az alábbi videós interújval köszöntötte fel Kovács Katalint.