A rekordok tornája – az 1955-ös kosárlabda Eb, 4. rész

Az ország legnagyobb sportlétesítménye, az 1953. augusztus 20-án átadott Népstadion történetében három Európa-bajnokságot rendeztek: nem egészen két évvel a megnyitása után az 1955-ös férfi kosárlabda Eb-t, majd 1966-ban és 1998-ban atlétikai kontinensbajnokságot (a helyére épült Puskás Arénában aztán 2021-ben a labdarúgó Eb két csoportmeccsét és egy nyolcaddöntőjét). De hogyan került a kosárlabda Eb éppen a Népstadionba?

Miért éppen Népstadion? 

Akkoriban 116 szabadtéri kosárlabdapálya volt Magyarországon, mérkőzés rendezésére alkalmas csarnok viszont csak 90. Az ország első fedett, sportcélra épült létesítménye, az 1941-ben átadott Nemzeti Sportcsarnok (mai nevén Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok) is csak 2000-2500 nézőt tudott befogadni – a sportvezetőség pedig ennél nagyságrendekkel több szurkoló megmozgatására vágyott.

Nyitott helyszínként felvetődött a Millenáris, de kézenfekvőbb megoldásnak tűnt a Népstadion – ha már a két évvel korábbi, moszkvai Eb is a Dinamo-stadionban volt (még döngöltföld-pályán). Már az Eb főpróbájának szánt – szintén a magyar férficsapat győzelmével záruló – 1954-es főiskolai vb kosárlabdatornáját is szabad térre vitte a vezetőség, az MTK-pályára.

Ám a Népstadion más dimenzió – és az Eb-rendezés is lényegesen több megoldandó kérdést vetett fel, mint a főiskolai világbajnokságé.

Egyrészt az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) is nagyot álmodott: a Népstadion díszpáholya elé olyan állandó pályát akart, amely egyaránt alkalmas kispályás kézilabda-, kosár-, röplabda-, ökölvívó- és teniszmeccsek megrendezésére. Másrészt adottak voltak a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség (FIBA) új szabályai: már előírta a fapadlós borítást, a világítást, az üvegpalánkot, a hasonló körülményeket garantáló edzőpályát.

Fűre lépni tilos! 

Hogyan fogják mindezt megoldani úgy, hogy ne tegyék tönkre az alig két évvel korábban átadott stadion gyepszőnyegét?

A játéktér megtervezésében három Műszaki Egyetemen végző, illetve tanuló válogatott kosárlabdázó is részt vett, Judik Zoltán, Gabányi László és Bokor György.

 „A díszpáholy elé fektették le a mobil hajópadló-borítást, de a fűre alig ért rá – mondta Judik Zoltán, aki fertőző májgyulladása miatt két héttel az Eb rajtja előtt került ki a magyar keretből, így élesben nem próbálhatta ki a fapadlót. – A labdarúgópálya oldalvonala és a nézőtér első ülése között volt vagy 25 méter, így a játéktér nagyrészt a salakos futópályán terült el. Először használtak ilyen megoldást Magyarországon, addig szabad téren döngölt földön játszottunk. És a Népstadion vezetősége hozatta be Franciaországból az üvegpalánkokat is, korábban csak külföldi tornán dobtunk ilyenre, itthon a fapalánk volt a megszokott.”     

Az újdonságnak számító, 244x122 centis elemekből összeállított játéktér vörösfenyőből készült és szürkére festették, jól látszottak rajta a fehér vonalak. A francia palánkok felszerelése után már „csak” a világítást kellett megoldani – a próbafolyamat megmutatta, hogy a felfüggesztett és a fényszórós megoldás közül előbbit kell választani, mert az üvegpalánkok miatt a játékosokat zavarná a reflektorok vakító fénye. A felfüggesztett világítás megteremtésénél meg az okozta a nehézséget, hogy a tartóoszlopokat úgy kellett elhelyezni, hogy ne fúrják át, ne károsítsák a füvet.

És még ott volt a labdaprobléma – a mérkőzéseket magyar gyártmányú, olasz szeletelésű bőrlabdákkal játszották, amelyből 70 darabot gyártottak, de a méretük eltért egymástól, ezért többet újra kellett varratni.

Óriási fény, tér, szél, eső

Az Eb-re készülő magyar válogatott 1955. május 27-én próbálhatta ki először a pályát, s tartotta rajta az edzéseit a június 7-i rajtig. Edzőmeccset is vívott a Bp. Haladás (a tulajdonképpeni MAFC) csapatával, a 4x15 perces teszttalálkozó csaknem két óráig tartott, és 102:48-as eredménnyel zárult.

A tornára megérkező együttesek is gyakorolhattak: a népstadionbelivel megegyező méretű, fapadlós, üvegpalánkos, világításos edzőpálya a Műszaki Egyetem udvarán épült fel – az 1954-es főiskolai vb borítását az OTSB átadta a Bp. Műszaki Egyetem sportkörének, amelynek férfi kosarasai az Eb előtt társadalmi munkában összeállították a játékteret.

A Népstadion világítási próbáját június 2-án ejtették meg, a magyar válogatott tagjai a villanyfényben tartott edzés után elégedetten nyilatkoztak.

„Az erős fény szerencsére nem zavart minket, az óriási tér annál inkább – emlékezett vissza Dallos János, az aranyérmes válogatott tagja, aki Judik Zoltán helyére került be a tizennégyes keretbe. – A grandiózus tér egészen más helyzetbe hozta a játékosokat – hiszen csarnokhoz szokva becsültük meg a távolságot a dobásnál. De szabad ég alatt, a Népstadionban sokkal nagyobb volt a térhatás, nehéz volt alkalmazkodni a körülményekhez. Az első dobások mind elmentek a homályba, mert egyszerűen nem éreztük, hol a gyűrű. És akkor még nem beszéltünk az időjárásról, meglehetősen zavaró volt játék közben a feltámadó szél vagy a szemerkélő eső.” 

Az eső pedig már az Eb műsorának második napján átírta a forgatókönyvet. Több mérkőzést át kellett vinni a közelben álló Nemzeti Sportcsarnokba. Szerencsére a mieink 10 összecsapása közül csak egyet, a június 10-i Törökország elleni csoportmeccset (66:55).

„Elég esős időszak volt – elevenítette fel a 70 évvel ezelőtt történteket Dallos János. – Hatalmas ponyvákkal terítették le a pályát, hogy megóvják. Esőben nem lehetett rajta játszani, mert a vizes felület nagyon csúszott, sérülésveszélyes volt.”    

Részvételi csúcs

Minden addiginál több csapat és játékos lépett fel a június 7-től 19-ig tartó budapesti Európa-bajnokságon. Új csúcsot jelentő 18 ország részvételével 89 meccsen 3560 percen át pattogott a labda. (Az 1955. május 14-i határidőig Görögország és Hollandia is elküldte a nevezését, de visszalépett, Izrael és Belgium technikai nehézségre hivatkozva lemondta az indulást, az NDK két megfigyelőt küldött.)
Az Eb-nek a 14 aranyérmes játékos mellett más magyar szereplői is voltak, Csányi Zoltán, Kassai Ervin, Lehoczki Ferenc, Novakovszky László és Velkei Ferenc játékvezetőként működött közre.
Ez volt az első és egyetlen Eb, amelynek legjobb játékosává magyar kosárlabdázót választottak meg: a zseniális irányító, Greminger János lett – mai kifejezéssel élve – az MVP.

„Különböző vérmérsékletű, természetű emberek vállvetve harcolnak a sikerért, hol az egyik, hol a másik dominál, de mindegyik teljesítménye nélkülözhetetlen a végső sikerhez. Én, ugye, akaratos, önfejű, nagyon kellemetlen társ voltam a pályán. Engem lehetett utálni, de végrehajtották, amit mondtam” – jellemezte magát később a Népsportnak Greminger János.

A történelmi arany

Páder János, a Bp. Honvéd edzője, a Testnevelési Főiskola tanára alig volt idősebb játékosainál, de rengeteg edzést és nagy fegyelmet tartott. Kevéssé változó kerete sokat gyakorolt együtt, amikor csak tehette, Tatára vitte kiválasztottjait. 1953-ban 184, 1954-ben 253, 1955-ben 340 közös edzése volt a válogatottnak.

„Páder nem mondta ki, de minden döntésén éreztük, hogy aranyéremre tör. Felmérte, hogy fizikailag nem győzhetjük le a szovjeteket. A sikerhez vezető utat az ötletes, improvizatív játékban látta. Így vált előnnyé, hogy mindegyikünk mást tudott jól, és különbözött az egyéniségünk. A centereknél például Bencze János az alapvonalon, Simon János inkább a felső poszton érezte otthon magát. Zsíros Tibor pedig mindkét helyen klasszis volt. Páder fantasztikusan sakkozott a meccseken, szinte minden döntése bevált” – emlékezett vissza Greminger János.

Együttesünk csoportjában három győzelemmel kezdett (a finneket 94:58-ra, az olaszokat 75:58-ra, a törököket 66:55-re verte meg), a szövetségi kapitány mégis visszafogottan nyilatkozott a Népsportnak: „Képesek vagyunk rá, hogy bármelyik európai csapatot megverjük, de még nem tudunk kisiklás nélkül egymás után öt-hat meccset nyerni.” Nos, a következő összecsapásán, a nyolcas döntő körmérkőzéses szakaszának első mérkőzésén rögtön kisiklott a csapat: 75:65-re kikapott Csehszlovákiától. 

Kutas István, az OTSB Sportoktatási Hivatalának vezetője óriási patáliát csapott az öltözőben, magából kikelve üvöltözött. „Uraim, tudják, mik maguk? Maguk nem kosárlabdázók, maguk nagydarab szarok!” Majd szolidabb stílusra váltva hozzátette: „Ezek a csehek még kikapnak, ti megveritek a szovjeteket, és Európa-bajnokok leszünk!” 

Így is lett. A csehek a jugoszlávoktól és a lengyelektől is kikaptak, viszont a szovjeteket megverték, ahogy június 18-án este a magyar válogatott is legyőzte 40 ezer néző előtt a címvédőt.

A tulajdonképpeni Eb-döntőn Greminger szerezte az első kosarat és folyamatosan a mieink vezettek, a szünetben már 39:30-ra. A második félidő 5. percében a rivális még visszakapaszkodott 47:43-ra, de miután a kemény védekezés, a szoros emberfogás következtében sok volt a személyi hiba, és a rettegett szovjet center, Otar Korkija is kipontozódott, egyre jobban elhúzott a magyar válogatott, s a szurkolók fergeteges biztatása közepette magabiztosan, 82:68-ra nyert. 

„Mivel a legjobb nyolc között az első mérkőzésünket elveszítettük a csehek ellen, tudtuk, már nem lehet hibázni, a szovjetek ellen pedig egyenesen kötelező volt a győzelem. Emlékeim szerint ezt a meccset uraltuk a legegyenletesebben, az elejétől kezdve vezettünk, végig kézben tartottuk – summázott Dallos János. – A negyvenezer néző morajlása hihetetlen volt, de amikor játszol, nem hallod a közönséget, csak a dolgodra összpontosítasz, a játékhelyzeteket próbálod megoldani, csak az időkérésnél és a szünetben döbbentünk rá, milyen óriási a biztatás.”     

Judik Zoltán a betegágyából kiszökve, a lelátón izgulta végig a szovjetek elleni meccset: „Akkoriban nem »Hajrá, magyarok!« vagy »Ria, ria, Hungária!« rigmusokkal buzdítottak a nézők. Ütemesen kiabálták, hogy »Huj, huj, hajrá!« Persze kevesen tudhatták, hogy a huj oroszul nem túl szalonképes kifejezés.”     

De az arany megszerzéséhez az utolsó játéknapon még le kellett gyűrni a románokat, a 18.20-ra kiírt mérkőzés a lezúduló óriási eső miatt csak két órával később kezdődhetett el. A közönség kitartott, 10 ezren ünnepeltek az éjszakába nyúló 71:60-as siker után, Bogár Pál csapatkapitány felállt a dobogó tetejére, az emelvény mögött sorakoztak fel a többiek. Ám az óriási ezüstserleg átvétele után be kellett vonulniuk az öltözőbe, Kutas István megtiltotta, hogy a lelátón várakozó szurkolók elé újra kimenjenek, tiszteletkört fussanak, „túlzottan” örüljenek…

Nem romboljuk le az 1955-ös hősök nimbuszát, ha rögzítjük: az akkori kosárlabdázás csak nyomaiban hasonlított ahhoz a játékhoz, amit napjainkban űznek, mondjuk, az NBA-ben. „Manapság az egyéni teljesítmény, a labdavezetésből betörés, a távoli dobás, az egy az egy elleni játék dominál. A mi időnkben inkább az összjáték vezetett eredményre. Ezt bizonyítja, hogy minden Eb-mérkőzésen más és más volt a legtöbb pontot dobó játékosunk, nem egy kosarasunkra épült a taktikánk, hanem mindig az ellenfél erősségeihez mérten alakult. Voltak rendszerek, előre megtervezett taktikai mozgások. Az edzőnk, Szabó János járt kinn Amerikában, onnan hozta be az elzárás-leválás játékát, a négyes nyolcast. A centereink, Simon, Bencze, Zsíros magassága alig érte el a két métert, a gyűrűt meg tudták érinteni, de zsákolásról szó sem volt – mondta a 116-szoros válogatott Judik Zoltán. – Mi a palánkra céloztunk, nem a gyűrűre, Papp Péter egyedülálló volt a sarokból dobott kosaraival, ahonnan nem segíthetett neki a palánk.”      A dobástechnika is más volt: az Eb-n Simon János két kézzel alulról dobta a büntetőt, de Zsíros Tibor például egy kézzel. A távoli dobásokban Bánhegyi László és Cselkó Tibor volt ragyogó. „Bánhegyi a legkiélezettebb szituációban is higgadt maradt, sok meccset nyertünk meg az ő utolsó, távoli kísérletével – tette hozzá Judik. – Cselkó pedig két kézzel fej fölül engedte el a labdát távolról, amit rajta kívül kevesen tudtak olyan jól az európai mezőnyben.”      „Sokkal kisebb szerepe volt a távoli dobásnak – elevenítette fel Dallos János. – A játék célja az volt, hogy minél közelebb kerüljön a támadó a palánkhoz, hogy oda juttassuk el a labdát, ahonnan könnyedén felteheti. Közelről szerezték akkoriban a csapatok a pontjaik döntő többségét.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 28-i lapszámában jelent meg.)