„Próbálok a jelenben maradni” – interjú Vadnai Jonatánnal

– Balatonfüreden nőtt fel. Emlékszik, mikor került először kapcsolatba a vitorlázással?     
– Édesapám, Vadnai Péter válogatott vitorlázó volt, és szerintem mindig is szerette volna, hogy mi is megismerjük a sportágat a testvéremmel, Benjaminnal. Emlékszem, amikor a nálam két és fél évvel idősebb bátyám hat-hét esztendősen megkapta az első kis optimiszt hajóját nagyapámtól és apámtól, én meg kicsiként néztem, hogyan hajózik. Ki is mentem vele a vízre, vannak olyan emlékképeim, hogy ketten vagyunk a hajóban, én elöl gubbasztottam, egyszer el is aludtam. Ezek voltak az első élményeim. Füreden kezdtem, Balatonfűzfőn folytattam az egykori Nitrokémia Vitorlás Klubban, majd tízévesen átigazoltam Balatonfüredre, azóta ott vagyok.

– Említette, hogy édesapja válogatott vitorlázó volt. A sportág családi hagyomány?     
– Édesapámmal indult a történet, ráadásul teljesen véletlenszerűen, éppen a pesti metrón utazott egy iskolatársával, aki elmesélte neki, mennyire élvezi a vitorlázást Agárdon. Apu pedig erre úgy döntött, ő is kipróbálja, és a sportág teljesen beszippantotta.

– Fűzfőre magától ment versenyszerűen vitorlázni, vagy kis szülői terelgetés is volt benne?     
– A vitorlázás mellett versenyszerűen úsztunk a testvéremmel, napi két edzésünk volt a balatonfűzfői uszodában, egy suli előtt, egy utána, és a kettőt nem lehetett együtt csinálni, választanunk kellett a két sportág között. A tesómmal végül úgy döntöttünk, hogy a vitorlázás maradjon – én jobban szerettem a sportágat és a közeget is, hogy kint vagyunk a Balatonon, a természetben.

– Nagyon jó a kapcsolata a testvérével, Benjaminnal. Milyen hatással volt önre? Hogyan ösztönözte?     
– Mindig is jó testvérek voltunk, kicsiként sokat játszottunk együtt, emlékszem, egyszer építettünk legóból egy hajót, még napelemet is szereltünk bele, hogy menjen a vízen. A bátyám már nagyon fiatalon magyar bajnok lett optimiszttel, kiugró tehetségnek számított, és én az öccseként szerettem volna olyan szintre kerülni, mint ő, felvenni vele a versenyt. Egészséges, testvérek között rivalizálás volt. De azt is tudtam, hogy ha vele közel egy szinten vagyok, akkor a saját korosztályomban én lehetek a legjobb. Nagyon sokat edzettünk együtt, rengeteget jelentett, hogy mindig ott volt mellettem valaki. Idővel csökkent közöttünk a különbség, hiszen tízévesen még nagyon sokat számít két és fél esztendő korkülönbség, de amikor beléptünk a junior- és később a felnőttmezőnybe, minimális lett a differencia, ami egészen addig így volt, amíg ő tavaly szeptemberben visszavonult. 

– Később sokszor legyőzte?     
– Nem tudnám megmondani, de nem is az volt a lényeg, hogy legyőzzem őt, hanem az, hogy versenyben legyek vele. A Balatonon nagyon jó elkezdeni vitorlázni, mert biztonságos a környezet, kellemes az időjárás, kicsik a hullámok, s ez biztonságérzetet ad egy kezdőnek. Viszont nem mindig fúj a szél, ezért itt más a rendszer, mint külföldön. Sok helyen az a bevált módszer, hogy pénteken, szombaton és vasárnap vannak a vitorlásedzések, hétfőtől csütörtökig pedig irány a konditerem, ami azt jelenti, hogy a tengeri országokban minden héten három-négy napot vízen tudnak tölteni a vitorlázók. Ha ebben a rendszerben edzettünk volna itthon, nem lett volna elég, hogy tartsuk a nemzetközi színvonalat.

– Mi lett a megoldás?     
– Édesapám jött értünk a suliba, amikor fújt a szél. Nem vicc, amikor kinéztem az iskola ablakán, és láttam, hogy a fák lengedeznek, már tudtam, hogy aznap nem fogok lógni a haverokkal, hanem megyünk vitorlázni. Édesapám felvett minket a tesómmal, és mentünk ki a vízre.

– Fiatalként nem lázadt ellene olykor?     
– Nyilván kamaszként az ember szívesen lóg a haverokkal, és néha fáj, hogy fel kell áldozni dolgokat, de nekem megérte. És mivel nagyon szerettem vitorlázni, az egyensúly is megvolt.

– Mikor és hogyan dőlt el, hogy erre teszi fel az életét?     
– A 2013-as hazai rendezésű U18-as világbajnokság volt nekem az első fontos visszaigazolás, mert addig nem álltam dobogón korosztályos világversenyen. Akkor voltam tizenöt éves, itt volt Balatonfüreden kétszázötven hajó és az U18-as lasermezőny krémje, ausztrálok, angolok, törökök. És én második lettem, az U16-os korosztályban pedig első. Akkor gondoltam először, hogy ha ennyire jó vagyok a saját korosztályomban, van esélyem, hogy akár még olimpiára is kijussak és jó eredményt érjek el.

–  Az elkötelezettséggel sohasem volt gondja?     
– A vébé után jöttek az eredmények, előbb ifjúsági, majd juniorszinten, egészen U21-es koromig húsz korosztályos érmet szereztem világversenyeken. Utána viszont kijózanító pofont kaptam, amikor bekerültem a felnőttmezőnybe – az volt az igazi mély víz. Betoppantam U21-es világbajnokként, hogy sziasztok, itt vagyok, majd a száztagú mezőnyben lettem, mondjuk, hetvenedik. Csak néztem, hogy most mégis mi történik?! Aztán szépen realizáltam, hogy a felnőttek között az első huszonötben szinte kizárólag U21-es világbajnokok vannak, csak mindenki más generáció. És bele kellett állni, felvenni velük a versenyt, amihez szükség volt jó néhány évre, hogy csak tizedannyi hibát kövessek el, mint addig. És akkor majd lehet sikereket elérni.

– Mentálisan nehéz volt kezelni?     
– Ez első reakció a megdöbbenés, amikor rájössz, hogy már csak egy vagy a sok közül. Persze a sok jó közül, de akkor is csak egy. Főleg azért volt nehéz kezelni, mert hosszú idő után láttam az eredményét, az első évben tudtam teljesíteni egy jó futamot, a következő évben legfeljebb kettőt-hármat, a rá következőben már négyet-ötöt. Sokféle lehet a körülmény a vitorlázásban, nagy hullámzás, hosszú hullámzás, erős szél, gyenge szél, erős áramlás, gyenge áramlás, és minden területen a legmagasabb szinten kell teljesítened, hogy a legjobb tízben tudj versenyezni. 2018-ban például csak Ezüst-csoportos lettem a világbajnokságon, ami azt jelenti, hogy a legjobb ötvenbe sem kerültem be. Pedig már huszonegy éves voltam, és azt hittem, addigra már ott tudok lenni a legjobbak között, de nem tudtam. Rengeteget kell vitorlázni, hogy minden körülményhez alkalmazkodni tudj.

– Egy évben mennyit kell vízen töltenie egy magas szintű versenyzőnek, aki, mondjuk, olimpiára készül?     
– Én olyan kétszáz napot vagyok vízen évente, ebből százkilencvenet külföldön. A Balatont minden magyar imádja, de minél többet kell a tengeren vitorláznod ahhoz, hogy a felvehesd a versenyt a legjobbakkal.

– Voltak és vannak kiemelkedően sikeres magyar vitorlázók. Mi az, amit a Balaton tud adni?     
– A nagyon gyors alkalmazkodóképességet. Annyira változó itt a szélirány, ritkán van konstans, „kifújt” szél, mint a tengeren, mindig forog, „lukas”, főleg az északi szelek. Folyamatosan monitorozni kell a tavat, hol van több légmozgás, hol és hogyan fodrozódik a víz, figyelni kell a felhőket, teljesen más egy stabil szeles tengeri versenyhez képest. Itt, a Balatonon lehetsz te a leggyorsabb, ha nem vagy ott fejben, nem fogsz odaérni, ha nem figyelsz minden egyes apró részletre. A magyar vitorlázók gyenge szeles tudása magas szintű, ami meg is látszik a külföldi eredményeken, mert az ilyen futamok ugyanúgy számítanak, sőt, még jobban, hiszen ilyenkor nagy a szórás, mert kisebb a hajók közötti sebességkülönbség. Például a 2023-as csapat-világbajnokságon is gyenge szél volt, meg is nyerte a magyar együttes.

– Ön hol szokott edzőtáborozni?     
– Egy nemzetközi csapattal dolgozom együtt, amelynek a bázisa a horvátországi Splitben van, de ha télen hideg van, akkor a spanyolországi Lanzarote szigetére megyünk át edzőtáborozni, a versenyszezon pedig márciustól augusztus végéig tart. Van két edzőpartnerem, a ciprusi Pavlosz Kontidesz, aki ezüstérmes lett a párizsi olimpián és a horvát Filip Jurisic, az edzőnk a horvát Jozo Jakelic. Ez erős csapat, a legutóbbi, kínai világbajnokságon a száznegyven tagú mezőnyben Kontidesz második lett, én negyedik, Jurisic pedig tizenegyedik. Vitorlázásban kell, hogy legyen melletted valaki, aki gyors, különben nem tudsz viszonyítani. Most az olimpia miatt sokat fogunk a nyáron Los Angelesben edzeni, a cél, hogy nyaranta egy vagy két hónapot kint töltsünk, hogy megismerjük a helyi körülményeket. Ez egyébként ugyanígy volt a párizsi olimpia előtt Marseille-ben.

– Itthon milyen a mezőny?       
– Az ifjúsági korosztályokban még sokan vannak, akár több százas is lehet a mezőny optimisztben, de aztán egyre szűkül a kör, ahogy közeledik a profi felnőttsport, mert sajnos egyre többen hagyják abba. Jelenleg nincs magyar válogató, de most a hazai szövetség éppen azt tervezi, hogy legyen válogatott keret szövetségi edzővel, szakemberekkel. Előbb-utóbb ennek meg is lesz az eredménye, de addig maradnak a „magánmissziók”, mint Berecz Zsombié, Érdi Márié, vagy a miénk a tesómmal. Ha az én példámat nézzük, ha nincs az édesapám, aki menedzseli az egészet, és nem megyünk külföldre, nem dolgozunk együtt külföldi edzőkkel is, akkor biztosan nem jutunk erre a szintre. Igaz ez Zsombira és Márira is.

–  A párizsi olimpián negyedik lett. Nagy tervekkel utazott ki?     
– Tudásban éppen az olimpia előtt ugrottam nagy lépcsőfokot, az Európa-bajnokságon ezüstérmet szereztem, az olimpia előtti edzőversenyeken jól szerepeltem, volt, amit meg is nyertem. Marseille-ben ott volt mindenki a legjobbak közül, és éreztem, hogy jó formában vagyok, nemcsak álom, hanem reális cél, hogy jól szerepeljek az olimpián. Nekem viszont még nem volt kiugró világbajnoki eredményem, addig kilencedik volt a legjobb. Úgy mentem ki, hogy minden esélyem megvan a jó szereplésre, de tudtam azt is, hogy van még mellettem, mondjuk, nyolc világbajnok, akinek ugyanez a célja. Az olimpián van öt-hat favorit, aki megnyerheti az aranyérmet, de összesen van tíz–tizenöt hajó, amely esélyes érmet nyerni, mert nagyon kicsi közöttük a különbség. Én az utóbbi kategóriába tartoztam. Mielőtt kimentem, azt mondtam magamnak, hogy szeretnék érmet nyerni, de a pontszerzéssel is boldog lennék. Az utolsó pillanatig az érmet hajszoltam, nagyon kevésen múlt, de úgy látszik, még nem álltam készen rá.

– Vitorlázásban is más az olimpia, mint a többi világverseny?     
– Leginkább abból a szempontból, hogy hirtelen sokkal többen követik a vitorlázást, mint egyébként bármikor, az olimpiát az egész ország nézi, mert közvetítik a futamokat. Aztán ott van egy mikrofon a mentőmellényben, egy kamera a hajó elején, a helikopterek körülötted repkednek, egy vitorlázónak az olimpián van a legnagyobb esélye megmutatni a világnak, mit tud, és büszkén képviselni a hazáját. Főleg magyarként, hogy bizonyítsuk, balatoni hajósként is felvesszük a harcot a nagy tengeri nemzetekkel, ami szerintem nagyon szép gondolat. 

– Az olimpia után milyen volt az idei csingtaói világbajnokság, amelynek az első négy napján várakozniuk kellett?     
– Ilyen még sohasem fordult elő. A tétlen várakozás már bosszantó volt, és az egész mezőnyön látszott, mindenki ideges. Egy-két nap kieséshez már hozzászoktunk, bárhol megeshet, nem lehet ellene tenni semmit, de olyan nagyon kevés helyszínen fordul elő, hogy egyhuzamban négy napig nem fúj a szél. Akkor mindenki fejében megfordult, hogy mit csinálunk mi itt, miért itt rendezik a világbajnokságot, alkalmas erre a helyszín egyáltalán?! Hiszen az olimpia után mégiscsak ez a legnagyobb és legpatinásabb világverseny…

– Mentálisan volt inkább nagy próba?     
– Fizikailag is, de főleg valóban mentálisan fárasztó. Az ember reggel a konditeremben kezd, hogy készen álljon a versenyre, közben látja az előrejelzésben, hallja a meteorológustól, és nézi az online felületeken, hogy aznap nem lesz szél, így valószínűleg futam sem. De közben ott van, hogy hátha mégis, ezért ugyanúgy kell táplálkozni, bemelegíteni, nyújtani, felkészülni a futamra. Ugyanúgy kimegyünk a vízre, hánykolódunk a nagy tengeri hullámokon öt-hat órát – most hányingerem is volt, kijöttek a városból a legyek és a darazsak, ellepték a hajót, közben tűzött a nap, nem volt kellemes a várakozás sem. Majd jött egy kis szél, de addigra meg olyan áramlás lett, hogy a gyenge szélben alig tudtunk haladni a bójákhoz képest. A harmadik nap nem volt áramlás, jött egy kis szél, de olyan köd volt, hogy nem láttunk előre tíz méterre sem. Frusztráló volt az egész.

– Mintha minden összejátszott volna a rendezés ellen?     
– Mindig volt valami. Olyan érzésem volt, mintha valaki fentről játszadozna velünk, hogy oké, most lesz szeletek, de adok hozzá áramlást. Most nincs áramlás, van szél, de adok egy kis ködöt. Persze tudtuk, hogy a rendezőknek nem az a céljuk, hogy elhalasszák a futamokat, és tudták, hogy az utolsó két nap fújni fog a szél, ezért sejtettük, hogy sok futam lesz a végén.

– Fizikailag mennyire nagy kihívás egy ilyen helyzet?     
– Ha gyenge szélben kint vagyunk a vízen, ellazulnak, elernyednek az izmok, mert nem lehet úgy mozogni a hajóban. Várunk, várunk, majd este hatra visszaérünk a szállásra, ahol érdemes még edzeni, hogy az izomműködés aktív maradjon. A napok így iszonyatosan hosszúnak tűntek, de aki ezt nem csinálta végig, nem edzett rendesen, és az utolsó két napban versenyeznie kellett, amikor megjött a szél, esélye sem lett volna.

– Az olimpián és a világbajnokságon is az utolsó nap jött fel a rangsorban és ért el szép eredményt, mindkétszer majdnem érmes lett. Ez a remek hajrázás minek köszönhető?
– Fegyelmezett vagyok, ezért a végén is össze tudom szedni magam. Úgy tanítottak, és egész életemben úgy álltam hozzá, hogy futamról futamra készülök, és csak a következőre koncentrálok. Próbálok a jelenben maradni, és nem arra gondolni, hogy ha ezt elrontom, több futamot már nem ronthatok, hanem reálisan átgondolni, mi kell ahhoz, hogy a végén jó legyek. De ez a „jelenben maradás” szerintem minden sportolóra igaz. 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 21-i lapszámában jelent meg.)