„A stressz és a nehézség mindig előrevitt” – hatvanéves Martinek János

– Tekintve, milyen fontos szerepet játszott az életében, a karrierjében a klub, ennél jobb helyen, mint a Budapesti Honvéd sporttelepe, nem is találkozhattunk volna.
– Igen, hiszen március elsejétől az öttusa-szakosztályvezető munkáját segítem tanácsadóként, vagyis újra honvédos vagyok. Bár világéletemben az voltam. Itt indult be az öttusa-pályafutásom: előtte Csepelen csak két- és háromtusában versenyeztem, és amikor 1982-ben átigazoltam a Honvédba, akkor kezdtem el öttusázni – ezt tekintem a pályám rajtjának, és honvédosként is vonultam vissza 1999-ben. Tizenhét évig versenyeztem a színeiben, ez a klub az alfa és az ómega a karrieremben.

– Édesanyja kosárlabdázó és súlylökő is volt, ön viszont szertornászként kezdte.
– Mozgékony gyerek voltam, és úgy gondolta a család, hogy be kell íratni valamilyen pluszfoglalkozásra, hogy ne a lakást szedjem szét. Az iskolában jártam külön tornaórára, majd nyolcévesen kerültem a Budapesti Spartacushoz, Hamza Istvánnál tornásztam két évig. 

Született: 1965. május 23., Budapest Sportága: öttusa Klubjai: Csepel SC (1975–1982), Budapesti Honvéd (1982–1999) Edzői: ifj. Benedek Ferenc, Medvegy Iván, Török Ferenc, Horváth László Kiemelkedő eredményei: 2x olimpiai bajnok (egyéni és csapat, 1988), olimpiai bronzérmes (egyéni, 1996), 4x világbajnok (csapat, 1987; csapat és váltó, 1989; váltó, 1994), vb-3. (egyéni, 1994), Európa-bajnok (váltó, 1991), 2x Eb-2. (csapat, 1987, 1997)

– Miért hagyta abba? És hogyan kötött ki az öttusánál?
– Nem elégített ki egyetlen sportág és az, hogy állandóan ugyanahhoz a teremhez vagyok kötve. Összességében untam, illetve merev is voltam, mint a bot, nem lehetett lazítani kellőképpen az ízületeimet. Egyszer elmentem sétálni edzés helyett, csak túl korán érkeztem haza és lebuktam. A szüleim megkérdezték: nem szeretsz tornázni? Én pedig nem hazudtam, és másnap már nem is kellett edzésre mennem. Egy héttel később egy úszótanfolyamon fedezett fel Malaczkó István, aki a Csepel SC-nek kereste az új versenyzőket, ő kérdezte meg aztán, hogy nincs-e kedvem öttusázni. Úgy voltam vele, miért ne, bár akkor még fogalmam sem volt a sportágról, ráadásul tízévesen alig tudtam úszni. Emiatt nem a ’64–65-ös korosztályba tettek, hanem a ’66–67-ben születettekhez – így lett a nevelőedzőm ifjabb Benedek Ferenc, neki köszönhetem, hogy megtaláltam önmagam az öttusában, ha nem hozzá kerülök, bizonyára másképp alakul a sorsom. Kilenc évig dolgoztunk együtt, hetet a Csepelben, kettőt a Honvédban – a válogatottba már nem tarthatott velem, mert ahhoz főállású edzőnek kellett volna lennie, ő viszont testnevelő tanárként másodállásban edzősködött.

– Mennyire sikerült megbirkóznia az úszással? Az elmondottak alapján úgy tűnik, ez volt a legnehezebb önnek az öt számból.     
– Kezdetben mindenképpen. A fejlődés ütemére már nem emlékszem – azt tudom, az első mérhető időm, amit négyszáz méteren leúsztam, tíz perc huszonkilenc másodperc volt. Ehhez képest a későbbiekben az öttusaversenyeken már három perc tizennyolc alatt is leúsztam a háromszáz métert, ami látványos fejlődés, persze volt honnan előremozdulni! De ez már nem számított rossznak az öttusában, figyelembe véve, milyen későn kezdtem el úszni.

– Volt olyan tapasztalat, amit a tornász korszakából hasznosítani tudott az öttusában?     
– Az ügyességet. Emiatt sohasem törtem magam össze, ha leestem a lóról, mindig tudtam, merre járok a levegőben, és legtöbbször képes voltam úgy irányítani a forgásomat a szárba kapaszkodva, hogy talpra érkezzek. Ha ez nem sikerült, akkor is kigördültem a bukást úgy, hogy ne kerüljek bajba, ne támasszak ki, ne törjön el a karom, ne essen rám a ló. Emellett a torna olyan mélyizmokat mozgat meg, amelyeket az öttusázó ritkán használ – ez most, az akadálypályánál hiányzik is néhány versenyzőnek. 

– A szülei szerették volna, hogy sportoljon és azon belül mit űzzön, vagy önre bízták a döntést?     
– Édesapám nem volt fanatikus. Két dolgot tartott szem előtt: egyrészt, hogy eltartsa a családot és meglegyen mindenünk, másrészt, hogy csend legyen otthon, ha futballmeccs megy a tévében. Édesanyám rámenősebb volt e téren, de szerencsére hagyta, hogy azt csináljam, amit szeretek.

– Hogyan alakultak az első eredményei?     
– 1975-ben kerültem a Csepel SC-be, amíg ott voltam, a korosztályos versenyek ranglétráit végigjártam két- és háromtusában. Elsőkén az az év decemberi Mikulás-kupán indultam, amelyen megkérdezték, le akarom-e úszni a távot, én pedig megpróbáltam, de ötven méter után, amikor ráfordultam volna a harmadik hosszra, elkezdtem merülni. Az edzőm a hajamnál fogva szedett ki a vízből – ez volt tehát az első úszóélményem versenyen! Ám a harminckét indulóból feljöttem huszonnyolcadiknak futásban, tehát még így sem lettem utolsó. Amikor megtanultam rendesen úszni, a korosztályos bajnokságokon mindig harcban voltam az érmekért.

–  Ekkor már gondolt arra, hogy szeretne később Európa-, világ-, olimpiai bajnok lenni?
– Nem, egyszerűen csak csináltam, amit szerettem. Az egyik szám kiegészítette a másikat, sohasem volt unalmas. Imádtam a lovaglást, az ember–állat kapcsolatot, illetve azt, hogy elég volt reggelente fél nyolckor felkelnem – a Keleti pályaudvar és a Blaha Lujza tér között laktam, csak átsétáltam a Tattersallba lovagolni, ahogy az Istvánmezei útra, az akkori Nemzeti, ma Gerevich-sportcsarnokba vívni. A lövőedzések a Reáltanoda utcában, az Eötvös gimnázium pincehelyiségében voltak, az is közel esett, egyedül az úszásra kellett kicsit messzebbre, a Komjádi uszodába járnom. Ilyen szempontból a központban laktam.

– 1984-ben lett válogatott, abban az évben és 1985-ben csapatban junior-világbajnoki ezüstérmes, 1987-ben egyéni országos bajnok, 1987-ben felnőtt csapatvilágbajnok lett. Ennek tükrében hogyan várta az 1988-as szöuli olimpiát?     
– 1988-ban a budapesti világkupaversenyen kiharcoltam az olimpiai indulást. Bizonyos tekintetben könnyebb verseny az olimpia, mint a világkupa, amelyen minden nemzetből nyolcan indulhattak – aki meg tudott nyerni egy világkupa-viadalt, jó esélyekkel rajtolt a nagy világversenyeken is, amelyeken már csak hárman szerepelhettek országonként. Persze teherként ott ül az ember vállán, hogy a sportágak legmagasabb szintű megméretése az olimpia, amely csak négyévente van, és ez felelősséggel jár, de én ezt a terhet könnyedén leráztam.

– És két szám után már vezetett is Szöulban…     
– Lovaglásban egy verőhibával és két másodperc időtúllépéssel, 1066 ponttal ötödik voltam, vívásban viszont Fábián László mögött második lettem, és összetettben átvettem a vezetést. Úszásban és lövészetben a középmezőnyben végeztem, előbbi után maradtam az élen, utóbbit követően viszont visszaestem másodiknak – ám a szovjet Vahtang Jagorasvili volt csak előttem tíz másodperccel, akinek versenyenként adtam nagyjából negyven másodpercet futásban. Engem pedig csaknem tíz másodperccel követett az olasz Carlo Massullo, aki nagyjából úgy futott, ahogy én – a papírforma azt ígérte, ha nem történik semmi rendkívüli, én érek be elsőként.

– Hogyan emlékszik vissza a célba érésre?     
– Arra is emlékszem, ahogy a futás rajtja után tíz méterrel a szomszédaim, Hódosi Sanyi és Szabó Attila „Torony”, már bekiabálták: gyerünk, szomszéd, megeszed! Az első ezer métert lassabban tettem meg, mert nagyon kemény emelkedővel ért véget a pálya, de kétezernél már lehagytam Jagorasvilit, esélye sem volt, hogy velem utazzon. Végig gondolkodtam, mikor kezdjek hajrázni, mikor robbant a mögöttem jövő Massullo, de hátra-hátranézve arra jutottam, még ráérek, még ráérek. Az utolsó hatvan métert futottam meg – húsz másodperc maradt bennem, de ez nem befolyásolta az egyéni és a csapataranyat sem. A befutó után Török Ferenc (az akkori szövetségi kapitány – a szerk.) rögtön a nyakamba ugrott, de éppen úgy toppant elém, hogy nem tudtam továbblépni, így eldőltünk, mint a bontott épület. Fogadtam a gratulációkat, két perc múlva már Radnóti Lászlónak adtam interjút a rádióba, majd gyorsan átöltöztünk melegítőbe, és vártunk az eredményhirdetésre – a csapataranyat Schmitt Pál adta át nekünk. 1987-ben hatszáz pont hátrányról nyertük meg csapatban a világbajnokságot, tehát az önbizalom nem volt alaptalan Szöulban sem, de persze volt elvárás, amit el kellett viselni.

– Miképp egészítették ki egymást Fábián Lászlóval és Mizsér Attilával? Ki melyik számban volt húzóerő?     
– Attila és én a mezőny elejében voltunk lovaglásban, Laci is jó lovasnak számított, de nem volt a legjobbak között. Vívásban viszont ő volt a legjobb, én is inkább a jobbak közé tartoztam, „Rizsa” kevésbé forgatta jól a pengét. Laci úszóként jött át az öttusába, ezt tudta kamatoztatni, én közepesen, Attila lassabban úszott, ugyanakkor lövészetben ő volt kiemelkedő, Laci meg én bizonytalanabbak voltunk. Futásban Attila és jómagam tartoztunk az élmezőnybe, Laci olyan tizenöt-húsz másodpercre volt mögöttünk összességében. 

– Pedig az olimpia előtt közvetlenül volt egy térdműtétje is.     
– Valószínűleg megsínylette a térdízületem az 1988-as idényt. Warendorfban voltunk világkupaversenyen, és egy alkalommal nem tudtam visszafutni a lőtérről a laktanyába úgy, hogy másnap kezdődött a verseny. Kaptam injekciókat – olyan jól sikerült a kezelés, hogy nem fájt a térdem, és megnyertem a viadalt. A budapesti világkupa előtt ugyanez a térdem elkezdett dagadni – harmadik lettem, kiharcoltam az olimpiai indulást, utána viszont kórházba kerültem, szerencsére nagyon jó orvosok kezébe kerültem. Kiderült, hogy egy gyufafej nagyságú területen kiszakadt az ízületem, és ha nem varrják vissza, az életben nem hajlítom be a lábamat többé rendesen. A beavatkozás során viszont nem bolygattak meg semmit, ami aztán akadályozta volna a mozgásomat, csak egy „olajozásnak” tekintettem az egészet, a két hét pihenő még jót is tett. 

– A kilencvenes években többször nem került be világversenyeken a keretbe, 1992-ben tüdőgyulladás miatt maradt le az olimpiáról. Hogyan sikerült visszatérnie úgy, hogy 1994-ben már ismét bronzérmes volt a vébén, csakúgy, mint az 1996-os atlantai játékokon?     
– 1990-ben volt egy válogató, amelynek homloküreg-gyulladással mentem neki, és nem teljesítettem elég jól. 1992-ben egy edzőtáborban a Csorba-tónál tizenhat fokos vízben edzettünk – csak egy hónappal később lettem náthás, de a hőemelkedésem nem akart lejjebb menni, végül két foltot talált a röntgen a tüdőmön, ki se engedtek a kórházból. Egy hónappal az olimpia előtt kellett véglegesíteni az indulók névsorát, Török Feri pedig nem akart kockáztatni még tartalékként sem velem. A stressz és a nehézség engem mindig előrevitt – 1988-ban, amikorra már kiharcoltam az olimpiai indulást, rosszul ment a lövészet egyéniben a magyar bajnokságon, tököt is lőttem. Török Feri azt mondta, nem visz ki, ha a csapatbajnokságon rosszul lövök, erre abban az évben a csébén lőttem a legjobbat, 189 kört. Az olimpián – első helyről, ahol azért jobban rázza az ember a pisztolyt – 188 kört. Mindig meg akartam mutatni! Erre már Feri is azt mondta: „Bár az egész csapatnak lenne annyi önbizalma, mint neked!”

– Ön az egyetlen öttusázó a világon, aki az ötnapos és egynapos lebonyolításban is szerzett olimpiai érmet. Nehéz volt az átállás?     
– Folyamatos volt a változás. 1992-ben még gyorstüzelő pisztollyal lőttünk huszonöt méterről, egy évvel később már légpisztollyal tízről. Az asszók idejét három percről egy percre csökkentették, az első versenyemen nem is tudom, hány kettős vereségem volt, olyan gyorsan eltelt az egy perc, észre sem vettük. Voltak nehézségek, de átvészeltük, illetve az egész mezőnynek szoknia kellett az újdonságokat, és az maradt az élmezőnyben, aki jobban alkalmazkodott.

–  1999-ben vonult vissza, majd dolgozott többek között sporttisztként a katonaságnál, Zuglóban sportszervezőként, 2013-tól a Magyar Öttusaszövetségnél előbb sportigazgatóként, hamarosan főtitkárként. Vagyis nem szakadt el a sporttól, de ebből még nem következik, hogy valaki edzővé is váljon. Mindig is voltak ilyen ambíciói?     
– 2017-ben lettem a felnőtt férfiak és a juniorok szövetségi kapitánya, 2023-tól pedig a fiatalokat leadva, a női és a férfi felnőttszakágat is vezettem. Közel éreztem magam a versenyzőkhöz, a huszonöt éves pályafutásom alatt rengeteget tapasztaltam, és úgy érzem, van érzékem a kommunikációhoz, hogy át is adhassam őket. Igen, azt éreztem, nekem ez menni fog, és amúgy is jobban szerettem a gyakorlati feladatokat, mint a papírmunkát.

– Gondol-e bármilyen különlegességként a hatvanadik, kerek évfordulóra?     
– Nem. A szám önmagában nem zavar, nem érzem magam hatvanévesnek. Egyetlen dolog zavar kicsit: ha belegondolok, hogy ugyanakkor az életemből több múlt már el, mint amennyi előttem van még.

– Május huszonharmadika igencsak a versenyszezon közepében van. Amíg aktív volt, maradt ideje ünnepelni?     
– Akkoriban még sűrűbb volt az idény, mert nem három-négy, hanem hat világkupaverseny is volt, utána a fedett pályás nemzetközi verseny, a két magyar bajnokság, az Euróba-bajnokság és a világbajnokság… Húzós évadok voltak. Előfordult, hogy nem itthon ünnepeltem, és akkor is csak röviden. Sőt a gyermekem születését is csak röviden ünnepelhettem meg: lányom, Patrícia 1992. április 13-án született, én tizedikén még Párizsban voltam. Hazatérve azt mondtam viccesen a páromnak (a tornász Storczer Beátának, aki ötödik lett talajon a szöuli olimpián – a szerk.): „Van öt napod, drágám, mert utána Rómába kell mennem versenyezni…” A lányom születésekor szerencsére még itthon voltam, de haza már nem én, hanem az apósom vitte őket a kórházból – igen, az ehhez hasonló családi események csak így, rohanósan fértek bele.

– Manapság több időt hagy az ünneplésre?     
– Nem annyira, de több van! Eleve úgy gondolkodtam, hogy a párizsi olimpia után már visszaveszek a tempóból, csak annyit dolgozom, amennyit én szeretnék, de persze a nyugdíj még arrébb van – így visszajöttem a Honvédba, ahol az életem nagy részét töltöttem, és a legszebb sportemlékeim is ide kötnek.

– Nemrég arról olvastam, hogy részt vett a Magyar Olimpiai Bizottság kispályás labdarúgótornáján a Magyar sport napján. Aktívan focizik még?     
– Hát, talán a fényképeken is látszik, hogy már nem! A 2013-as főtitkári kinevezésem óta nem volt rá időm, de elfogadtam a mostani meghívást a tornára, és beálltam a kapuba. Utána egy hétig fájt is mindenem, végül is hatszor húszperces meccsek voltak, és nem csak állni, olykor vetődni is kellett!

– Az összképet tekintve melyek a legkedvesebb emlékei sportolóként, illetve edzőként?     
– Az 1987-es világbajnokságot mindenképp kiemelném, amelyen csapatban (szintén Fábián Lászlóval és Mizsér Attilával – a szerk.) hatszáz pont hátránnyal tökutolsók voltunk, és így nyertünk – hozzáállásban, összetartásban, teljesítményben felejthetetlen élmény volt. Az 1988-as év kihagyhatatlan, mégiscsak a sportág csúcsára értem, nincs nagyobb eredmény az olimpiai bajnoki címnél! Az 1996-os játékokat is ide venném, amikor már a korábbitól teljesen eltérő öttusában is dobogóra állhattam. Kapitányi korszakomból Kasza Róbert 2017-es vébéezüstjét, Marosi Ádám 2021-es vébé-aranyérmét és Gulyás Michelle tavalyi olimpiai bajnoki címét emelem ki. 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. május 14-i lapszámában is olvasható lesz.)