Az olasz Vasas igaz története – Itália magyar futballtitkai, 3. rész

A jelenet egyszerre volt szürreális és szívet melengető: amikor leszálltam a Rómából érkező vonatról Anzióban, idős olasz házaspár várt a vasútállomáson, türelmesen tartva kezében a Vasas 1966-os bajnokcsapatának tablófényképét. Híre kelt a fővárostól 60 kilométerre eső délolasz településen a Nemzeti Sport érdeklődésének, az Il Granchio című helyi lap egész oldalas cikkben számolt be a látogatásról, a helybeliek figyelmességét és őszinte vendégszeretetét pedig érezhetően fűtötte a magyar sporttársakkal ápolt régi barátság eleven emléke. A tengerparti városban ugyanis él egy-két nemzedék, amelynek a Vasas név egyet jelent a felhőtlen fiatalsággal, egy helyi kiscsapat felejthetetlen kalandjaival és a budapesti nagytestvér mélyen rögzült tiszteletével. 

Magyarországon jóformán ismeretlen a Vasas Anzio meghökkentő története, pedig ha alaposabban megismerjük, a XX. századi olasz–magyar sportkapcsolatok talán legkülönösebb epizódja tárul elénk. Bármily hihetetlen, Angyalföldtől majdnem 1300 kilométerre, a csendes kikötővárosban néhány lelkes olasz fiatal 1965-ben megalakította a helyi Vasast az akkoriban Európa-szerte csodált angyalföldi csapat tiszteletére. A Vasas Anzio életre hívása ráadásul nem pillanatnyi fellángolásnak bizonyult, az idővel a labdarúgás mellett úszó- és vízilabda-szakosztályt is működtető sportegyesület majdnem négy évtizeden át, egészen 2004-es megszűnéséig működött ezen a néven. Olaszországi futballtörténeti utazásunk során a helyszínen igyekeztünk felfedezni a rendhagyó budapesti–anziói sportkötelék titkait.

A Magyar Rádió olasz riportere közvetített

A terepmunkára készülve a forrásokban újra és újra ugyanaz a név bukkant elém a Vasas Anzio születése kapcsán: Luciano Nulchis. Az egykori ötletgazda néhány éve elhunyt, Sz. Nagy Tamás kollégánk segítségével azonban megtaláltuk Astiban élő lányát, Annarita Nulchist, aki az Italdesign nevű formatervező cég egyik vezetőjeként torinói munkahelyén fogadott és készséggel avatott be a család múltjába.

A történet a nagyapától, Francesco Nulchistól indul, aki partizánként harcolt a második világháborúban, később nem volt maradása Olaszországban, az 1940-es évek végén Magyarországra sodorta az élet. Lelkes kommunistának számított, hamar megtanulta a nyelvet, a Magyar Rádiónál talált munkát az olasz témák felelőseként, a fennmaradt fényképek tanúsága szerint készített interjút Puskás Ferenccel is. Érdekelte a futball, a Vasasnak szurkolt, és amikor első házasságából született fiát, Lucianót 1958-ban Budapestre költöztette, adta magát az ötlet, hogy a 15 éves fiatalembert az angyalföldi egyesület ifjúsági csapatához igazoltassa le. Nem mellékes részlet, hogy Luciano az umbriai Terni városa mellett látta meg a napvilágot, később költözött elvált édesanyjával a Lazio tartományhoz tartozó Anzióba. A két települést összeköti, hogy miként 1965-től Anzióban, úgy 1959-től – néhány évig – Terniben is működött a Vasas tiszteletére alapított és nevét viselő helyi egyesület. A terniek ihletét közvetlenül a Vasas első csapatának 1959 őszén rendezett helyi bemutató mérkőzése hozta meg (6:0-ra nyertek a magyarok), közvetve azonban szerepet játszott a környékről származó befolyásos rádióriporter, a Vasas-drukker Francesco Nulchis is. Így amikor 1962 nyarán a Vasas Terni ifjúsági csapata Budapesten mérkőzött meg az eredeti Vasas korosztályos együttesével, a Népsport tudósítása szerint a fiúnak, Lucianónak is lényeges feladat jutott.

„Ezek a terni gyerekek egyszerűen öltöznek, hallgatagon ülnek a helyükön, arcukon némi megilletődöttség látszik, ők most »szerény vendégek«, de a szerénységet nem mímelik, ahhoz túlságosan fiatalok, őszintén örülnek, hogy a híres Vasas vendégeként egy hetet tölthetnek Magyarországon. Ez a barátság nem mai eredetű. Egy véletlen próbálkozás indította el. Az umbriai Terni városának egyik csapata, amely a poétikus »Fiamme azzurre« – kék lángok – nevet viselte, levelet írt a magyar rádió olasz szekciójának, amely szerint egy neves magyar csapattal szeretnének kapcsolatba kerülni. Terni Rómától 100 kilométerre fekvő város, nagy vasgyára van. Kézenfekvő volt, hogy a budapesti Vasas lesz az, amely baráti jobbot nyújt nekik. A Kék Lángokból kivált egy kis csapat és felvette a Terni Vasas nevet, no meg a felszerelést, amelyet a pesti klub ajándékként küldött.” A Népsport újságírója bemutatja a vendégcsapat néhány tagját, itt jelenik meg a kulcsember: „Luciano Nulchis… – lányosan szelíd arcú, szép barna fiú nyújt kezet: – Jó napot kívánok… A Kandó Technikumba járok… Luciano Pesten él, néhány éve itt tanul, s most csatlakozott csapatához, tolmács és játékos gyanánt.”     

Később a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett, az olasz–magyar kereskedelmi kapcsolatok kiépítésén dolgozott, egyebek mellett az Italimpex nevű, római központtal működő vállalat képviselőjeként. Annarita elmondása szerint mindig is szívén viselte két országa, szülőhazája és fogadott hazája közös ügyeit, a kulturális érintkezések előmozdításának pedig része volt a nemzetközi sportszálak erősítése, elsősorban szeretett klubja, a budapesti Vasas és anziói ismeretségi köre között.

Mintha a magyar Juventus karolta volna fel őket     

Anzióban pedig máig hálásak az első lépésért. Az 1960-as évek közepén a délolasz fiatalok szemében csodaszámba ment a sikeres kapcsolatfelvétel az előző években többször – 1957-ben, 1961-ben, 1962-ben és 1965-ben – magyar bajnok, Bajnokcsapatok Európa-kupájában szereplő „grande” Vasassal. Ahogy manapság mondják az anziói futballisták, akkor úgy vették, mintha a magyar Juventus, az Inter vagy a Milan fogadta volna őket bizalmukba. 

Miután a vasútállomáson alkalmi kalauzomnak, Giancarlo Rosininek és kedves feleségének köszönhetően megcsodálhattam Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán, Farkas János és vasasos társaik 1966-os tablóképét, a csendes délelőtti órán rövid városnézést tettünk. Az ókori művészeti emlékeiről és a szövetséges csapatok második világháborús partra szállásáról egyaránt nevezetes település múzeumában az antik vázák és az amerikai gépfegyverek szépen megférnek egymás mellett, ahogyan a tengerparton Nero császár szobra és az 1944-ben árván maradt, majd bombatámadás áldozatává lett kislány, Angelita bronzalakja. Utóbbit a magyar olimpiai válogatott tagjai is lefényképezték 1980-ban, amikor az angyalföldi barátság hozományaként egy mérkőzés erejéig kiruccantak Anzióba, megszakítva római edzőtáborozásukat. A szokatlan távkapcsolat akkor már másfél évtizede tartott.

„Két jó barátunkkal, Giancarlo Rosinivel és Luciano Nulchisszal kértünk tanácsot Luciano Magyarországon dolgozó édesapjától a csapatalakításhoz, egyebek mellett a névadásban. Kérdezte, hogy a Vasas jó lesz-e” – idézte fel a több változatban fennmaradt, részben balladai homályba vesző kezdeteket Maurizio Iannucci, a Vasas Anzio egyik alapítója. Vele és teljes kezdőcsapatnyi társával a város szélén működő padelpályánál találkoztam, itt gyűlt össze heteken át tartó gondos szervezés nyomán mindenki, aki valaha fontos szerepet töltött be a csapat életében. Olasz szokás szerint nyitásként méltóságteljes tapssal emlékeztek meg a hármasról, amely már nem vehetett részt az alkalmi emléktalálkozón: Luciano Nulchisról, a tiszteletbeli elnök Quirino Rosiniről és Giovanni Casale társalapítóról, akinek hamvait lánya, Elisabetta díszurnában elhozta az eseményre. A házigazda az elnöki tisztséget 31 évig betöltő Roberto Busiello, a padelpálya tulajdonosa volt.

„Baráti kapcsolatot építettünk ki a budapesti Vasassal, kölcsönösen vendégül láttuk egymást, előbb mi mentünk Budapestre, aztán ők jöttek hozzánk” – elevenítette fel az első évek nevezetes találkozóit. Büszkén beszélte el társaival, így az MLSZ kitűzőjét viselő Gaetano Di Mauróval, hogy 1971-ben megnyerte a Vasas Anzio az U23-as olasz bajnokságot, majd egyfajta jutalomútként 1972-ben meghívást kapott Budapestre. Egymás szavába vágva idézték fel a tavaszi túra szebbnél szebb mozzanatait, így a Népstadion díszpáholyából figyelt magyar–román Európa-bajnoki selejtezőt (1–1), a május elsejei ünnepi felvonulást, a Monor elleni, óriási vendéglátással kísért, 2–2-es döntetlent hozó edzőmérkőzésüket és persze a fő attrakciót, az igazi Vasas elleni angyalföldi presztízscsatát.

„Vándorkórus benyomását keltették – írta a Népsport akkor az angyalföldi olasz vendégekről. – Úgy énekeltek, hogy remegett az Ikarus 250-es összes ablaka. Kevés futballcsapat érkezik ilyen vidáman az ellenfél pályájára. Nevettek, viccelődtek. Amikor bekanyarodott az autóbusz a Fáy utcai sporttelepre a vaskapun, majd megállt az öltöző előtt, a szurkolók felkapták a fejüket. Nem csoda: fiatalabbnál fiatalabb játékosok szálltak ki.” 

Az igazi Vasas 16 góllal győzte le a kistestvért     

A vége 18–2 lett a budapesti Vasasnak, az egyik anziói játékos, Luciano Lo Grasso a játékról szerényen csak annyit mondott: „Időnként labdához értünk. Főleg a kapusunk, amikor kivette a kapuból.” Az említett kapus, Umberto Filosi szintén eljött a nosztalgia-délutánra, és a fájdalmas különbség ellenére jó szívvel emlékezett vissza a történtekre: „Volt egy Puskás nevű játékosuk (Puskás Lajos – a szerző), aki harminc másodperc alatt ott termett a tizenhatosunkon belül, és olyan erővel lőtt a kapura, hogy beleremegett a mellkasom.”     

Az egyik anziói gólszerző, Vincenzo De Cupis hőstettét ma is érezhető megbecsüléssel emlegetik, maga a góllövő pedig egy fontos szempontot vet fel: „Szeretném megköszönni az anziói Vasasnak, hogy sohasem kellett rosszul éreznem magam amiatt, mert másként gondolkodom, máshogy látom a világot, mint az alapítók. A fiatal kommunisták kezdték el, de ez tényleg mindenki csapata lett, amely barátságokat szült és amelyben úgy tekintettünk egymásra, mintha testvérek lennénk.” A jobboldali beállítottságú De Cupis szavait megerősítette Roberto Busiello, a vállaltan baloldali egyesületi elnök, aki a társadalmi szerepvállalást, a rászorulók segítését, a nincstelen utcagyerekek felkarolását nevezte az egyesület fő érdemének, és határozottan leszögezte: „Mi, az alapítók kommunisták voltunk, de a csapatban nem jelentett témát a politika.”     

Jöttek elő az újabb és újabb személyes emlékek: Gaetano Di Mauro télen a futball-, nyáron a vízilabdacsapat kapusa volt, Nino Visalli a Vasas Anzio vízilabdázójából lett a város elismert újságírója, Antonio Martino csapatkapitányként vezette az 1980-as anziói vegyes csapatot a magyar olimpiai válogatott ellen. Amikor pedig az ünnepségre készített lasagnét és a tortát is elfogyasztotta a társaság, összeállt egy közös fotóra, és a régi piros-kék csapatzászlóval egy emberként kiáltotta a kamerába: „Forza Vasas!” 

Kapusok: Veréb (Diósgyőr), Zsiborás (Ferencváros).       Védők: Szántó, Salamon, Kutasi (Diósgyőr), Kerekes A. (Békéscsaba), Baranyi (Videoton), Kanász, Péter (ZTE), Paróczai (Bp. Honvéd). Középpályások és csatárok: Pásztor (Békéscsaba), Burcsa, Karsai (Videoton), Tatár, Borostyán (Diósgyőr), Nagy A., Kozma (Bp. Honvéd), Csapó, Kovács J. (Tatabánya), Kiss, Váradi (Vasas), Pogány (Ferencváros), Fekete (Ú. Dózsa) és Borsó (MTK-VM).  Ezzel a kerettel utazott el a magyar olimpiai válogatott Lakat Károly szövetségi kapitány vezetésével háromhetes római edzőtáborozásra 1980 februárjában. Az előre kidolgozott programhoz képest spontán változtatás volt az anziói kiruccanás és a helyi vegyes csapat (Vasas Anzio, Anzio Calcio) elleni mérkőzés. A túrán részt vett segédedzőként az anzióiakat még vasasosként megismerő Mészöly Kálmán is, ő is felbukkan a földes-kopott anziói pályán készült, helyben őrzött, sporttörténeti kuriózumnak tekinthető csapatképen. A Népsport helyszíni tudósítója, Borbély Pál így számolt be az élményről: „Mindannyian tapasztalhattuk azon a kiránduláson, hogy az anzióiak nemcsak a külsőségekben ápolják a különböző nemzetiségű emberek egymásra utaltságának, egymás megismerésének, a baráti kapcsolatok megteremtésének a szükségességét. Elhalmozták a játékosokat a szeretet ezernyi jelével. Kaptunk tőlük piros-kék Vasas-zászlókat, erre a találkozóra készített érmeket, jelvényeket, füzeteket és egy hamutálcát belevésett dátummal, emlékeztetővel! A »kis Vasas«-nak meg az őt váltó magasabb osztályban szereplő hazai válogatottnak hét gólt rúgott csapatunk, de gondolom, ezek leírására odahaza senki sem kíváncsi.”

A magyar és az olasz sportélet közötti kapcsolat építésében szerepet játszottak a kommunista sportpolitika szándékai is. A témáról és a Vasas Anzióhoz hasonló kezdeményezésekről Lorenzo Venuti történész írt részletesen Túllépni az Aranycsapaton című, a Századok folyóiratban magyar fordításban is publikált tanulmányában, kitérve a Vasas legelső, terni fellépésére. „Az umbriai túra sikere arra késztette a római magyar követséget, hogy ezt a mintát kövesse. 1959 szeptemberében a Vasas újabb terni fellépése alkalmával Simó Gyula követ találkozott Luigi Polanóval, a PCI szardíniai parlamenti képviselőjével, és – a szokásos elvtársi terminológiát használva – kifejezték teljes egyetértésüket a sporteseményeknek a tömegek mozgósításában játszott fontos szerepét illetően. Polano javasolta, hogy több ilyen eseményt szervezzenek, és felkérte a magyar klubokat, hogy létesítsenek kapcsolatot a Szardínia szigetén működő egyesületekkel – például Carboniában a helyi bányász sportklubbal. Néhány hónappal később valóban megalakult a Magyarország Barátai helyi szervezete, amely a magyar kultúrát volt hivatott népszerűsíteni, de arról is döntött, hogy melyik helyi UISP egyesület játszhasson mérkőzést magyar földön. 1960 májusában Simó Gyula Szardíniára utazott, hogy átadja a mezeket, amelyeket a Tatabányai Bányász labdarúgói adományoztak a helyi csapatnak. Miután meghívták a Carboniát Magyarországra, levetítették az Aranycsapat londoni győzelméről szóló Magyarország–Anglia című dokumentumfilmet, valamint a Salt of the Earth (A föld sója) című amerikai filmet, amely a kontextus miatt különösen érzékeny témájúnak bizonyult, mert egy mexikói cinkbányában dolgozó munkások kizsákmányolásáról szólt. De nem ez volt az egyetlen ilyen példa: 1959. november 9-én az olasz társaság, a Magyarország Barátai torinói szekciója szervezésében került sor a Budapesti Honvéd által felajánlott sporteszközök átadására a helyi »Avvenire« (Jövő) klub részére. Az este a két nép közötti barátságot és a politikai enyhülést dicsőítő pohárköszöntők közepette ért véget. Eközben más hasonló, magyarbarát csapat is alakult Itáliában: egy magyar újság arról tájékoztatta olvasóit, hogy Olaszországban már sok ilyen csapat van, például az »FTC Siena« és a »Honvéd Sassuolo«, s az Olasz–Magyar Baráti Társaság már azon is gondolkodott, hogy »magyar« csapatokból álló focitornát rendezzen Olaszországban.”

Anziói látogatásunk váratlan találkozást hozott a magyar vitorlásélet helyi szereplőivel: kiderült, hogy a nyári időszakban korábban Fövenyesen működő Pöff SE a szezonon kívüli hónapokra éppen a tengerparti olasz városban rendezte be bázisát. Litkey Zsuzsanna – aki férjével, Árpáddal vezeti az egyesületet – érdeklődésünkre elmondta, a változatos szél- és áramlásviszonyok miatt számít a helyszín kedvelt vitorlázóterepnek, emiatt költöztek ők is a városba három aktívan versenyző tizenéves gyerekükkel. Kedvezőtlen Balaton-parti tapasztalataik miatt egyre nehezebbnek látják az egyesület működtetését Magyarországon, céljuk, hogy képzésük megfizethető, magas szakmai színvonalú és a növendékek szintjéhez igazodó legyen.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 12-i lapszámában jelent meg.)