Hat lépés előre, hat lépés hátra – Szakadékjátszma

A megfelelő (elfogadott, szabályos, hatályban lévő) írásmódhoz már-már akkurátusan ragaszkodó emberként eleinte nem is tudtam figyelni a szövegre, a mondandóra, mert folyton az járt a fejemben, miért így ír Sándor Iván?

A fenti idézetet ugyan csak a könyv végén találhatjuk, addigra viszont már az olvasó is rájön a megállapítás igazságára, és persze olyannyira „behúzza” a történet, hogy precizitás ide, rendmánia oda, egyszerűen nem érdekli a szokatlan írásmód és központozás.

A regény főszereplője Kerekes Endre, aki két társával, Áron Andrással és Havas Oszkárral sakkozik együtt fiatalkorában, s persze Török Andor, az ’56-os múltja miatt hányatott „sorsot kapó” irodalomprofesszor, aki a gimnáziumi órák mellett külön is foglalkozik az irodalom iránt érdeklődőkkel, s mint ahogyan gyakorta az életben is, a Szakadékjátszma „gimnáziumában” is beceneveket aggatnak a tanárokra – Török Andor a Különóra nevet kapja.

Nem véletlenül.

A foglalkozásokon kiemelt szerepet kap Dosztojevszkij munkássága, világlátása, regényei, és a mondandójuk több olvasatban is visszaköszön Sándor Iván könyvében.
Például az egyik központi cselekményszálnak is a sakk és Dosztojevszkij a mozgatórugója, hiszen amikor Kerekes Endre mint fiatal és tehetséges sakkbajnok meghívást kap Moszkvába, hogy ott a már ifjúsági világbajnok orosz Garri Kaszparovval játsszon szimultán mérkőzést, a lehetőség mellett egyetlen esélye marad. Az, ha felkészül rendesen, és kiszámítja, vajon mit lép a másik – így talán elkerülheti a vereséget. Sándor Iván érzékelteti, hogy a hétköznapi embernek is csak akkor van esélye, ha felkészül a válaszlépésekre. 

Mindenkivel szemben.

A képbe Dosztojevszkij ennek kapcsán úgy kerül, hogy az orosz klasszikus hőseinek is mindig dönteniük kell: a lázadást vagy a hitet választják. De ahhoz, hogy választani, dönteni, lépni tudjunk, „kombinálni” kell – mint a Kaszparov mellett a regényben gyakorta emlegetett Alekszandr Alekszandrovics Aljechin orosz nagymester. „tudja mi volt Aljechin titka? tanulmányoztam a játszmáit
kétszer hat erről nem olvastam Aljechin nem csak előre kombinált hat lépésig.”

A párbeszéd Török Andor és Kerekes Endre között zajlik, amelyben a tanár – ugyan a sakk kapcsán, valójában életre szóló iránymutatásként – „felnyitja” tanítványa szemét, s nyomatékosítja, az élet is egy sakkjátszma: „Visszajátszotta gondolatban az ellenfele előző hat lépését. Behatolt az ellenfél fejébe (…), kombinált a várható újabb hat lépésre. (…) A módszer nem csak a sakkban érvényesíthető. (…) a politikában… a históriában…”

Az alig 200 oldalas regényben járunk 2019-ben, 1980-ban, 1956-ban és 1944-ben, szinte mindig esik hó (itt egyáltalán nem romantikus, csodaszép jelentőséggel), és az idősíkok közötti ugrálás alatt rájövünk, sok minden van, ami nem változik – sohasem.

Abból a szempontból minden életút, minden emberi élet egyforma, hogy „a napjam, az életem az előzmények nélkül felfoghatatlanok” – és minden úton történnek borzalmak, veszteségek, adódnak fájdalmak, de „hogy lehet így élni? Ezzel a múlttal… (…) erre nincs válasz… élni kell…”

Alaptézis az irodalomban, hogy az igazán nagy alkotás velünk marad akkor is, ha a mű végére értünk. Sándor Iván Szakadékjátszmája nagy alkotás, a szöveg súlyát, erejét, mondandóját valójában csak a regény olvasása után érezzük.

Hosszan. 

Sokáig. 

(Sándor Iván: Szakadékjátszma, Magvető, 2022)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 30-i lapszámában jelent meg.)