Pedro Pauleta portréja

"Pauletában ösztönösen ott lakozik a vérbeli góllövő" - jegyezte meg a Hollandia elleni, idegenben megnyert 2001-es világbajnoki selejtezőt követően a csatárról Antonio Oliveira, a portugál válogatott akkori szövetségi kapitánya."Pauletában ösztönösen ott lakozik a vérbeli góllövő" - jegyezte meg a Hollandia elleni, idegenben megnyert 2001-es világbajnoki selejtezőt követően a csatárról Antonio Oliveira, a portugál válogatott akkori szövetségi kapitánya.

 

Ha egyesek akkor honfitársai közül esetleg kétségbe vonták volna a fenti állítás valóságtartalmát, akkor a 2002-es vb Portugália-Lengyelország (4-0) csoportmérkőzése végleg meggyőzhette őket. Az akkor még a Bordeaux-ban játszó támadó három gólt rúgott, az ő nevéhez fűződött a VB egyetlen klasszikus mesterhármasa. Akkor még legfeljebb amiatt lehetett csalódott, hogy nem sikerült megjavítania a portugál világbajnoki gólrekordot, melyet 1966-ban, a Koreai NDK elleni negyeddöntőn Eusébio állított fel négy góllal - mivel azonban a következő csoportmeccsen kikaptak a másik Koreától, búcsúzniuk kellett a világbajnokságtól, amely így Pauleta (és csapattársai) számára inkább csalódásként rögzült. Mellesleg Pauleta pályafutásának eleje egyáltalán nem azt sejttette, hogy egyszer majd úgy beszélünk róla, mint klasszis támadóról. A kis Pedro a Spanyolország és Afrika közötti piciny Azovi-szigeteken látta meg az arrafelé valószínűtlenül kék eget, s már tizenéves korában az FC Portóba vitték a játékos-megfigyelők. Ám a nagyok közé esélye sem volt bekerülnie, klubja sem tartott rá igényt. Pauleta ekkor fogta magát, hazament az Azori-szigetekre, elhelyezkedett egy szállítmányozási cégnél és amúgy hobbiból elszegődött a nyolcadosztályú Uniao Micaelenséhez játszogatni. Emígyen fogva Pauleta eddigi pályafutása a legtöbb mai portugál klasszisétól gyökeresen különbözik. Teljességgel ismeretlen játékos volt hazájában, mielőtt külföldre szerződött: felnőttként már sohasem járt a környékén sem a három ottani nagycsapatnak, de még az első osztályban sem futballozott. Így aztán - Figótól, Capuchótól, Rui Costától, Joao Pintótól eltérően - az 1989-ben és 1991-ben U21-es világbajnokságot nyerő Aranygenerációnak sem volt tagja. Huszonkét éves korában még a teljesen ismeretlen Uniaóban terelgette a labdát, egészen elfogadható szinten, s mivel a futball jobban ment neki mint a fuvarozás, a másodosztályú Estoril szerződtette.

A Forma-1-es pályájáról elhíresült Estorilban pedig elkezdte ontani a gólokat. Első - és mint később kiderült, utolsó - ottani idényében tizenkilencig jutott, amire felkapta a fejét a spanyol másodosztályban szereplő Salamanca portugál mestere, Joao Alves. Éppen hogy csak, de külföldre igazolt, ugyanis Salamanca ódon egyetemi városa a portugál határon fekszik. Pedro másodosztályú klubban játszott itt is, ám megismételte előző teljesítményét s jelentősen hozzájárult a feljutáshoz, hiszen első salamancai évében 19 gólt szerzett! Az El Helmántico stadionban olyan játékostársai voltak, mint a horvát Pavlicsics, a Riverből érkezett argentin válogatott Cardetti és Silvani, a brazil Giovanella (később Celta), a Real-nevelés Medina, a két remek, világklasszis csatár, Barbará és Vellisca, akik ketten rúgtak a szezonban 3 gólt; s a csapat erősségei, a kopasz román kapus, Stelea és honfitársa, Catalin Munteanu. Edzőjük az argentin Russo, 1986-os világbajnok volt, de itt töltött egy évet a Celtából kölcsönben Míchel Saldago is! A Primera Divisiónban hősünk "megtorpant", első élvonalbeli idényében csupán 15 találatig jutott, aminek jutalma egy Depor-szerződés lett. A galíciai kék-fehérek akkoriban szerették volna utolérni az egykori Szuperdepor magasságait s dollártízmillókat áldoztak a nagy nevekre - Pauletáéra is 3.8 milliót, akit érdekes módon akkoriban úgy emlegették, hogy Pedro Resendes! Karrierje két galíciai éve viszont cseppet sem úgy sikerült, ahogyan eltervezte - elég legyen csak arra utalni, hogy 2000-ben Pauleta 31 mérkőzésen játszott, de csak tizenegyszer kezdőként.

Pedig olyan középpályásoktól kapta a passzokat, mint Donato, Mauro Silva, Djalminha, Manjarín, Flavio Conceicao; olyan éktársai voltak mint a marokkói Bassir és Hadji, a francia Ziani, az orosz Radcsenko és az argentin Turu Flores, mégis csak nyolc gólig jutott el. Az a tény viszont vigasztalhatta, hogy 2000-ben, búcsúzásként a bajnoki aranyérmet és a Spanyol Szuperkupát is elhódította a Deporral - élete első trófeáit. Amolyan mentőövként jött számára az Arsenalhoz távozó Sylvain Wiltord utódját kereső francia címvédő Bordeaux hatmillió dolláros - akkori teljesítményéhez képest kissé talán túlzott, de hát futotta nekik a Wiltordért kapott 18-ból - ajánlata, amelyet el is fogadott. Ám minden bizonnyal legszebb álmaikban sem mertek arra gondolni borosék, hogy micsoda főnyereményt ütöttek meg vele, hogy Pedro három ott töltött szezonja alatt a gyengécske csapatot 105 mérkőzésen 68 góllal segíti majd! Kamatostul megszolgálta a vételárát: 2001-ben - Sonny Anderson mögött - második, 2002-ben - Djibril Cissével holtversenyben - első lett a francia góllövőlistán, 2002-ben Ligakupát nyert a Girondins-nel, ráadásul kollégái őt választották meg a Division 1 legjobb játékosának. 1997-ben az örmények elleni vb-selejtezőn a válogatottban is bemutatkozhatott, de következő pályára lépésére szolíd másfél évet kellett várnia, hiszen időközben a Deporból is teljesen kiszorult. Eleinte ugyan senki sem értette a beválogatását - ne feledjük, egyetlen valamirevaló portugál klubban sem szerepelt felnőttként! -, de Hollandiának lőtt pazar gólja az utolsó kétkedőket is elhallgattatta. (S akiket még az sem, azoknak ott volt a lengyelek elleni találkozó.) A válogatottban átvette Sá és Joao Pinto, valamint a 2000-ben eltiltott Nuno Gomes örökét, gyakorlatilag a luzitánok egyetlen előretolt csatáraként a hátán vitte a csapatot. Az akkori portugál keretből ő volt az egyetlen, aki mind a tíz vb-selejtezőn pályára lépett, nyolc találatával ő lett a luzitánok házi gólkirálya. Már 2000-ben tagja volt egyébként az Európa-bajnokságon bronzérmet szerző csapatnak, igaz, összesen 67 perc játéklehetőséget kapott. (A nyitó meccset például azért kellett kihagynia, mert a Magyarország elleni lisszaboni selejtezőn kiállították.)

A világbajnokság után is hátán vitte a Bordeaux-t: 37 bajnokin 23 gólt szerzett (csupán három találattal maradt le a gólkirályi címet elnyerő Shabani Nondától), ám elunta a középmezőnyt. Nyáron el is vitte a Ronaldinhót elveszítő Paris Saint-Germain, akik a Ronaldinhóért kapott pénzt főleg Pauletára fordították, így a csatár 12 millió euró ellenében a fővárosba költözhetett. Új állomáshelyén sem vallott szégyent, első párizsi idényében 37 találkozón 18-szor zörgette meg az ellenfelek hálóját, jelentősen hozzájárulva a piros-kékek bajnoki ezüstérméhez, a kupában még hathatósabban segített: a PSG az ő találatával hódította el a trófeát a Chateauroux ellen. Az Eb-re készülő Scolari-banda abszolút alapembere volt fantasztikus gólérzékenységének köszönhetően: 2004 tavaszán 8 gólt lőtt az előkészületi mérkőzéseken, Kuvaitnak pl. négyet. Párizsi edzője, Halihodzsics jellemezte legjobban a támadó stílusát: "Pedro egy harcos!". Nem egy labdazsonglőr, de keménysége és remek helyezkedése sokszor kamatozott már, érdekes gólöröme is: a találatai után karját széttárva az Azovi-madár röptét utánozza. Szülőhelyére amúgy roppant büszke, nem meglepő módon ő az Azovi-szigetek első válogatott labdarúgója - és még sohasem játszott a portugál első osztályban! 2005-ben a lettek elleni válogatott mérkőzésen (3-0) szerzett két találatával megelőzte a válogatott góllövőlistáját hosszú ideje vezető Eusébiót - a Fekete Gyémánt a hatvanas-hetvenes években 41 találatig jutott a nemzeti csapatban, az azori Ciklon pedig immár 42-t számlál.
"Célom volt, hogy túlszárnyaljam Eusébio gólrekordját, még akkor is, ha ez szálka volt egyesek szemében." - kommentálta némiképp meglepő módon tettét Pauleta a Lettország elleni mérkőzést követően. "Amióta a rekord közelébe kerültem, egyes újságírók azt éreztették velem, hogy valami bűnt fogok elkövetni, ha letaszítom a trónról a legendás Eusébiót. Pedig nem nehéz felfogni, hogy Eusébio mindig is Eusébio marad, mindannyiunk példaképe, akinek a neve nem szenved csorbát csak azért, mert én eggyel több gólt szereztem a válogatottban, mint ő. Most nagyon boldog és elégedett vagyok.".

Ami azt illeti, a portugál sajtóban nem nagyon lehetett tetten érni Pauleta állítólagos üldöztetését, a televízióban és az újságokban is hősként ünnepelték a válogatott új gólrekorderét. "Pauleta király megdöntötte Eusébio csúcsát" - állt a Record címoldalán egy hatalmas 42-es, valamint a második gólját ünneplő játékos fényképe mellett. Szinte ugyanilyen címlappal indult a csütörtöki O Jogo is, míg az A Bola főcíme: "Te megérdemled!". A legtöbb helyen még azt sem hánytorgatták fel, hogy Eusébiónak 1961. október 8. és 1973. október 13. között csak 64 mérkőzésre volt szüksége a 41 gólhoz, míg Pauletának 1997. augusztus 20. óta datálódó válogatottsága során eddig 77 alkalommal kellett magára húznia a címeres mezt az eggyel több találathoz. (A fiatalabb szurkolók közül sokan az internetes fórumokon arra hívták fel a figyelmet, hogy Eusébio idejében sokkal magasabb volt a mérkőzésenkénti gólátlag.) "Pauleta hatalmas tehertől szabadult meg, ami neki és a válogatottnak is jól fog jönni. Eusébio egyébként már a szünetben telefonált, és gratulált neki." - ezt Luiz Felipe Scolari portugál szövetségi kapitány mondta, nem sokkal azután, hogy kijelentette: csapata célja a világbajnoki cím megszerzése. "Pauleta 12 selejtezőn 11-szer talált be az ellenfelek hálójába, már január közepére annyi gólt rúgott a francia bajnokságban, mint egy évvel azelőtt az egész szezon alatt, végül 20-gyel újra gólkirály lett - minden adott tehát ahhoz, hogy a németországi világbajnokságon teljesítse futballkarrierje legfontosabb küldetését" - írtuk akkoriban.

Nem remekelt a vb-n, majd a torna után vissza is vonult a válogatottól, és két újabb PSG-s idény után a futballtól is.